Csend van. A Nílus lassan hömpölyög, mintha az idő szavait sodorná magával – olyanokat, amiket már nem mondunk ki, de mégis bennünk élnek. Méltóságteljes és időtlen, mint a világ, ami létrejött a partjain több ezer évvel ezelőtt. Építtetői egy legendás világ utódai voltak. Már egyiküket sem ismeri a történelem, csak a legendák őrzik a nevüket. A homokba temetett emlékek, csak töredékesen vallanak róluk. Már messze járnak, ugyanúgy ahogyan a „messzi világból” jött elődök.  
A homokban nyomok – ősi lépések, régi kérdések. „Mikor születtem?” „Mi az én utam?” „Miért az én szívem hordozza ezt a súlyt?”A válaszokat csak homályosan kapom meg. Az egykori jósok, mágusok mai „utódai” még halvány visszfényei sem az elődöknek. Az egykor élt tudást, egy életen át kellett tanulni. Csak az taníthatott, …

Mint minden áldott nap, most is a férjéért ment a kocsmába. Béla napi szinten ivott. Házasságuk huszonnyolc éve alatt igazi tankönyvbe, szakirodalomba illő „echte” alkoholistává fejlesztette magát. Eleinte csak hétvégeken ivott, később bevezette a „napi két sör” programot. Idővel a két sörből három, négy, öt, hat, hét… lett. Rövid időn belül aztán a sör mellé csatlakozott egy kis pálinka is… Persze a bornak sem mondott nemet. Alkohol terén Béla nem volt válogatós. Jöhetett minden, ami A betűvel kezdődik: a bor, a sör, a pálinka. Bélát nem érdekelte senki és semmi. Az sem érdekelte, hogy mindkét gyerekük, az ikergyerekeik, Emma és Bence inkább elköltöztek hazulról, mintsem a részeges apjukkal laknának egy fedél alatt… Édesanyjuknak is azt tanácsolták, váljon el, mert ez így nem élet. De az …

Emlékszem arra az őszi, borongós napra, amikor nem volt kedvem semmit csinálni, amikor kicsit motiválatlan voltam, és úgy éreztem, hogy egy kicsit elfáradt a lelkem. Amikor a rohanó világ, a napi több száz vagy talán ezer impulzus, ami ért, azt hozta eredménynek, hogy visszavonuljak. Egy kicsi énidőt töltsek csendesen a gondolataimmal, és töltődjek. Sokszor kerestem a válaszokat a múltamban. Nagyon sokszor a múltban éltem. Ami bántott, vagy amin nem tudtam változtatni, azt eltemettem magamban. Betettem egy-egy kis mappába a szívem mélyén, rázártam egy pecsétet, és úgy voltam vele, feldolgozva, pipa. De amikor azon esős napon a magam kis belső templomába vonultam, rájöttem, hogy ezek a mappák, az emlékek, a negatív érzések csak gyűlnek és gyűlnek, és én viszem ezeket magammal. Fáradtnak …

Szilvia egy huszonnyolc éves, közel háromszáz lóerős autóban ülve indult az apácazárda felé. Hogy felvegye a fityulát, ahogyan húga mondta viccelődve neki. Az utolsó mondata még a fejében volt, és a válasz is, amit adott rá.
– Nem is értem, egy ilyen kőkemény picsa, mint te, mi a francért húz a bullájára fityulát?!
Húga természetesen csak négyszemközt mert így beszélni, és csak a nővérével.
– Érted teszem!
Ez volt Szilvia válasza. Maga sem értette, miért mondta? Honnét jött ez a gondolat?! Na persze, mert Szilviát mindenki kőkemény csajnak tartotta, egy igazi lázadónak, aki nem adja olcsón a bőrét. Pedig ő maga szelíd és szeretettel teli természettel bírt, csak hát az élet megedzette, az volt igazán durva hozzá. Apja egy részeges barom volt, akitől több pofont kapott, mint mosolyt. …

A Hold alacsonyan járt, mintha közelebb akarna hajolni a mezőhöz, ahol egy kislány állt. Nem volt egészen gyerek már, de még nem volt felnőtt sem. Luna arca nyitott volt, a szemei nagyok, és úgy nézett a világra, mintha minden pillanatban történhetne benne valami fontos.
A kezében lámpást tartott. Olyat, aminek a fénye nem bántotta a sötétet, csak megérintette.
Mikor kis kört rajzolt a fény a fűre, Luna suttogni kezdett: – tökéletes.

Nem szeretett hangosan járni. Figyelni szeretett: a fűszálak halk suhogását, a virágok apró mozdulatait, a bogarak neszeit, amelyek csak annak mutatják meg magukat, aki nem siet.
– Jó estét – mondta halkan a sötétnek.
De az nem válaszolt. Soha nem válaszolt, de mindig jelen volt, s a lány ezt szerette benne.

Az emberek a faluban gyakran furcsán …

Az elegáns, méteres urak
frakkot öltve érték el partot.
Kihúzva, peckesen totyognak,
hogy meglepjék családjaikat.

Jókora a tömeg, tolonganak.
– Hol lehetnek most az enyémek?
Mekkora lehet a gyermekem?
Esetleg itt még meglelhetem?

Sietve lépked már mindegyik,
szimatot, a formát keresik.
Itt-ott egy aprócska fióka,
mint a rögbilabda, gurítva.

Keresgélgetnek ők mindenütt,
közben a gonosz rablósirály
kitérőket tetet meg velük.
A fiókákat nem engedjük!

Akad, hogy egyet kiszemelnek
többen is, de minden hiába.
Mindre ráismer a papája.
Bár nőttek, mióta nem látta.

Együtt a család, itt van a nyár.
Ideje önállósodni már.
Olvad a jég, a szülők mennek.
Vége lett az etetéseknek.

– Szia, papa! Szevasz, mamika!
Marad a parton a fióka.
– Gyere, testvér, álljunk a …

Pitymallott, tiszta volt a levegő,
csicsergéstől hangosodott az erdő.
A madáriskolában kirándulni
készültek a madárgyerekek.

– Rigóék? – jelen!
– Cinegék? – jelen!

Olvassa a bagoly tanító úr a névsort.
De megáll, mert a pinty nem szólt.

Nézegetnek körbe a kedves fiókák,
a nemlétet ők is megtapasztalják.

– Mi lehet vele? Nem szólt senkinek se?
– mondogatják. – Talán beteg a kicsike?
– Vagy elaludt? Honnan is tudhatnánk?

– Gyorsan ide poszáták! Keressétek a
családot és a fészket! Értesítsetek!
– Ha még velünk akar jönni,
a nyárfánál lehet csatlakozni!

Meg is érkeznek a hírvivők,
fiókánk még javában húzta a bőrt.

Nem, hogy tanulni nem szeret,
még kirándulni se megy?

Csodálkozik családja s az erdő népe.
Miért is bújik el szegényke?

Költögeti anyja: – …

Eső után valahol Ázsiában,
fiúk buzgón tapicskoltak a sárban.
Egyszer csak arra lettek figyelmesek,
a vízre az állatkák előjöttek.

A békák, csigák, siklók, a giliszták
csúszkálták össze az udvari járdát.
Olyan lett az övezet, mint ahol egy
siserehad terepgyakorlatot tart.

Igen, de kobrára nem számítottak.
– Jaj, segítség! Gyorsan, ide mindenki!
– A fal mellől nem is merünk elmenni!
– Mérges kígyó tekereg a közelben!
A lakás felé hullámzik sietve!

Ezen a helyen ez nem lehetetlen,
jött segítség, felszerelve sürgősen.
Nem lázálom, a dolog bizonyítja,
ott van a levedlett bőre darabja.

Hüllőszakértőt is azonnal hívtak.
Egy kígyó marása nem gyerekjáték.
A fiúkat biztonságba helyezték,
a mentést csak a sarokból leshették.

Hová bújt? Ki tudja már, merre …

Egy krokodilpár a víz
szélén élvezi a forró homokot.
Elmondanák, ha beszélnének,
milyen csodás a naplemente ott.

Tenger vize selymesen simogat,
olyan, mintha átölelne a nap.
Nem látni most emberi arcokat.
Igaz, ha erre járnának, igen
nagy remegésbe fognának.

Gyermeksírásra hasonló hang
hallatszik a partról vészjóslón.
A krokodilcsalád viszont boldog.
A mama izgatottan tudatja:
– Mindjárt jön a család többi tagja!

Ugyanis a bébi így jelzi, ha a
felszínre ki akar már jönni.
Itt hullámzik, ott meg hasad a homok.
Elindultak most az apróságok.

Ekkor az apa testét kinyújtotta,
mintha ő lenne az áthidaló fa.
Összekötötte a homokot a vízzel.
Anya pedig rámozdítja a piciket a hídra.

Azok felsorakoznak, mint a libák,
menten el is érik a hátát.
– Menj tovább bátran …