LEZÁRT TÉMA

A domboldal boldogsága A téli reggel friss, ropogós csendje betöltötte a kis falut, ahol a hó olyan vastagon fedte be a domboldalt, mintha maga az ég hullatta volna le puha takaróját, megajándékozva a gyerekeket egy újabb önfeledt nappal. A nap sugarai gyengéden csillantak meg a dér csipkézte fák ágain, és a friss hó illata úgy lengte be a levegőt, mint egy ünnepi foszlós kalácsé. A hegyoldal tetején már gyülekeztek a gyerekek: vastag kabátba bújt kis alakok, akiknek arcán a pirosló pír nem csak a hidegtől, hanem a várakozás izgalmától is ragyogott. Az első csúszást mindig versennyel kezdték — ki ér le leghamarabb a nagy diófáig? — de a nap végére már senkit sem érdekelt a győzelem. Csak a nevetés számított. A kép előterében egy kislány süvít lefelé a régi fa szánkón. Haját kifújja a szél, szeme pedig örömtől csillog, mintha magában hordozná az egész nap fényét. Egyszerre ügyes és bátor, kezében határozottan fogja a madzagot, mégis a mosolyából árulkodik: számára a sebesség szabadság, a hó pedig játék, amely sosem fogy el. Mögötte két pajtás bukdácsol a hóban, de arcuk vidámsága elárulja: ez is része a mókának. A távolban egy fiú integet, mintha biztatná a többieket: gyertek, ez a nap a miénk! Még a kóbor kutya is velük rohan, ugrálva a hóban, mintha ő is pontosan értené, hogy a boldogság ma mindenkié. A domboldal él — gyermeki kacajjal, suhanó szánkókkal, friss hópelyhek finom sercegésével. Ez a pillanat örökké tart, legalábbis azok szívében, akik egyszer már megélték: azt az édes, tiszta szabadságot, amit csak a gyermeki öröm adhat. Mert vannak napok, amelyek nem múlnak el soha. A hóba írt kacagások pedig ott maradnak, láthatatlanul, de kitörölhetetlenül.

A kristálytorony igérete A sziklák peremén állt a torony, mintha az idő feledte volna ott, egy olyan világ határán, ahol a valóság és a legenda egymásba olvad. Üvegből épült törzse áttetszően ragyogott a napfényben, és aki közelebb merészkedett, megpillanthatta benne a váratlan csodát: egy sellőlányt, aki maga volt a csendbe zárt mozdulat. Hosszú, rézvörös haja lassan ringott a vízben, ahogy a tenger hullámai odalent nekicsapódtak a köveknek. Tekintete a horizont felé kalandozott, ahol egy régi, háromárbocos hajó közeledett, mint egy elfeledett történet újraéledő szereplője. A toronyba zárt lény nem tűnt rabnak. Inkább őrizte a helyet, mintha valamiféle titok vagy ígéret kötötte volna oda. A sziklák felett fészkelő madarak körberepülték, mintha tisztában lettek volna vele, hogy nem egy közönséges teremtmény lakozik a kristályfalak mögött. A közeledő hajó fedélzetén a matrózok némán figyelték a különös jelenséget. A szél megtorpant körülöttük, mintha még ő is várta volna a pillanatot, amikor a titok feltárul. A sellőlány tekintete végül találkozott a hajó vezetőjének pillantásával – egy fáradt, mégis eltökélt tengerészével, aki úgy nézett vissza rá, mintha egész életében ezt a látványt kereste volna. És akkor történt valami: a toronyból fény szökkent az égbe, tiszta és meleg ragyogás, amely átjárta a tenger sós levegőjét. Nem vakító fény volt ez, hanem hívogató, mint amikor a vihar után először látjuk meg a napsugarat. A tengerész érezte, hogy nem csak a part felé közeledik, hanem valami felé, ami több, mint a hazatérés. A sellőlány pedig enyhén elmosolyodott, mintha tudná, hogy a fény nem más, mint amit az emberek oly nehezen felismernek magukban. A reményt látták. És végre megértették: a torony nem foglyot tart, hanem világít. Azoknak, akik eltévedtek – és azoknak is, akik vissza akarnak találni önmagukhoz.