LEZÁRT TÉMA

Kedves Múzsák Könyvtára tagok! A napi játékon kiemelkedő alkotást írt, és kreditjutalomban részesül: Gyólay Karolina Varga-Ipacs Eszter Gábor Edit. Gratulálok szeretettel! Folyamatosan elérhetőek a játékok, szeretettel várom gyönyörű alkotásaitokat. Üdvözlettel: Aurora Amelia Joplin a Múzsák Könyvtára alapítója

Egy pár cipő haiku csokor      * messze ment már rég izgatottan várok rá - cipőjét látom      * elfogyott az út megérkeztem, mint vándor - levetem cipőm       * cipőt rugdosva kibotorkálok éjjel - ki hagyta ezt itt        * takarítás volt cipőnyomán újra sár - vajon kié ez

Új útra készen Lerúgott cipők, egy fáradt sóhaj, bőrük meggyötört, a talpuk kérges. Új útra készen, fáradságot nem ismerve, a zürzavaros világba, holnap is, holnapután is. Fűzőjük összegabalyodott, a tegnap gondjai tartják fogva, egy kusza háló, amit nehéz kibogozni szóval. Poros, sáros a megtett úttól, a járdák kemény emlékei, a mezők csalóka illata, a város erős zajai. S csendben várnak, az új szines kalandra, a következő lépésre, a következő napra.

A cipő November volt, Andriska nagy léptekkel sietett az iskolába Mr. Ponely órájára, aki nem szerette a késő diákokat. Amikor belépett, mindenkit elfogott a röhögés: lyukas cipőjéből kikandikált a zoknija hegye, ami még jobban tükrözte szegénységét. – Egeret nem tartasz benne? – kérdezte nevetve Tomi. Andriska elszomorodott, leült az asztalhoz, és elővette a tankönyvét. Hamarosan megérkezett Mr. Ponely, aki pápaszemes szemüvegén át figyelte az osztályt. – Andriska, mi a baj? – kérdezte a tanár, de a fiú félt válaszolni. – Ma mindenki húz egy nevet a kalapból, és akinek kihúztátok, annak holnap ajándékot hoztok – mondta mosolyogva Mr. Ponely. Ő kezdte a sort, majd végigment a diákokon. Andriska utoljára maradt. A lényeg az volt, hogy titokban tartsák a húzást. Andriska nagyot sóhajtott: ő Mr. Ponelyt húzta. Mit adhatna egy tanárnak, akinek mindene megvan? Követte az órát, ahol ünnepi dalokat énekeltek. A nap lassan lepörgött. A szünetekben Andriskát a rossz szavak kígyóként szorongatták, és csak a nap vége hozott némi nyugalmat. Hazaérve levetette cipőjét, amit mostohaanyja mérgesen kihajított az ablakon. – Mit képzelsz magadról, hogy ily mocskot behozol a házba! – kiáltotta. A fiú csak állt némán. Túl sok volt neki az élet: édesapja ritkán jött haza, pénzét mindig az új anyának adta, aki a csillogásra költötte. Andriska a szobájában kedvenc könyvei lapjaiból papír hajót hajtogatott, majd egy kis szakadt kendőbe csomagolta. Másnap reggel Mr. Ponely a Szentek hídján sétált az ajándékával, amikor meglátta Andriskát, amint a hóban vacog a zoknijában. – Andriska! – kiáltotta, odasietett, letérdelt, és az ölébe vette. – Úgye nem késtem el? – kérdezte a fiú remegve. – Nem, Andriska – felelte a tanár. A fiú kinyújtotta kezét, benne a papír hajóval. Mr. Ponely elővett egy pár fehér cipőt. – Ez a tiéd, Andriska! – mondta. A gyermek elsírta magát. – Most már nekem is van szép cipőm – mondta szomorúan, és kiejtette a kezéből a hajót, majd lehunyta a szemét.

KOPOGTATÁS Ajtómon kopogtatott a szerelem, mégsem lépte át keskeny küszöbömet, szélcsengő csillingelte csalókán, gyere be, hintázik a csalódás, a zár nem nyílt meg. Kint szitál az eső, hideg és rideg, ablakomon áhítattal jöttödet lesem, remegve vágyom ujbegyeg érintésére, helyette arcomomra tapad a párás üveg. Kíméletnek nyoma sincs gyatra létemben, hiába repdes csodálatos pillangó bensőmben, halott remény, üres magányra ítélve érzem, ha eddig nem jöttél, már nem is jössz el. Színes álmok, sok ködben elveszett alkalom, gyászruhában az ég velem, értünk zokog, vágy, kín, lemondás, lelket gyötrő fájdalom, testem szaggatni jött kopogtatva ajtómon.