LEZÁRT TÉMA

Kedves Múzsák Könyvtára tagok! A napi játékon kiemelkedő alkotást írt, és kreditjutalomban részesül: Gyólay Karolina Balogh Erika Gábor Edit. Gratulálok szeretettel! Folyamatosan elérhetőek a játékok, szeretettel várom gyönyörű alkotásaitokat. Üdvözlettel: Aurora Amelia Joplin a Múzsák Könyvtára alapítója

Az erdőcske téli napnyugtában Csupasz már az erdőcske minden fája, lábainál hever tépett ruhája. Szelet jósol a nap vörös izzása! Tán holnap a szél, maradék rongyfoszlány levelét is sivítva széjjel hányja. Nem csivitel lombjai közt - madarak minden színben pompázó kavalkádja. Rettegve félnek és reszketve fáznak! Hangtalan bújnak össze odvaikban melegedésre, jobb időre várva. Majd mintha elvitte volna a kánya, csak fogyatkozik a napnak fény árja. Sötét borulás jő a napnyugtára! Aranyszín szoknyáját az ég, komoran gyülekező, csúf fellegekbe mártja. Mit hoz e gyászos napvég: jeges vihart? Holnap a világ meglátja, de másnap: Csoda történt! Tágra nyitja a szemét a kék ég aranyló nap sugarára s benne fürdik erdőcske minden fája.

A változás hídja A mező fölött sűrű, fekete felhők gyűltek, mintha egyetlen óriási kupola borult volna Iza és Ádám fölé. A földút nedvesen fénylett, de még nem esett. Az illat azonban már árulkodott: közeledik a vihar. – Sietnünk kellene – mondta Ádám, felpillantva az égre. – Most nem – felelte Iza, megállva az út közepén. – Nem futok tovább semmi elől. A távolban tompa moraj futott végig a tájon. A szél még visszafogott volt, de a gabona már bizonytalanul hajladozott. – Iza, én csak azt mondom, hogy baj lesz, ha itt kap el minket. – Mindig ezt mondod – nézett rá a lány. – Hogy baj lesz, ha változtatunk. Hogy jobb a régi, a biztos. Hogy ne bolygassunk semmit. Ádám utolérte, és finoman megfogta a karját. – Nem a változás ijeszt meg. Az ijeszt meg, hogy egyszer elveszítelek, ha rosszul döntünk. Ekkor hirtelen vakító villanás hasított a levegőbe. A fény után érkező dörrenés félelmetesen végigfutott mindenen. A szél egyetlen nagy mozdulattal rájuk csapódott. – Na látod? – kiáltotta Ádám. – Ezért kellett volna visszafordulnunk! – Pont ezért nem! – felelte Iza. – Ilyen az élet is. Ha mindig megtorpanunk a vihar előtt, sosem jutunk túl rajta. A mező szélén ekkor egy hatalmas fa dőlt ki a vihar első haragos dühétől. A törzs tompa robajjal zuhant az útra – arra az útra, amelyen néhány perce még ők jöttek. Ádám elsápadt. – Ez… pont akkor ránk dőlt volna. Iza bólintott. – A régi út bezárult. Pont most. Ez sem véletlen. Menni kell tovább, másfelé. A következő villanás fénye bevilágította a mezőt, és ekkor mindketten észrevették a fű között húzódó kis fahidat a túloldalon. Eddig rejtve volt, nem lehetett látni. – Én még sosem láttam ezt a hidat – mondta Ádám. – Mert nem előre néztél, hanem vissza – felelte Iza. – A vihar néha megmutatja az új irányt. Most már közelebb villámlott, az első esőcsepp pedig meleg és nehéz ütésként hullt rájuk. Ádám tétovázott, aztán elindult Iza után. A hídnál érte utol. Iza ránézett; arcán végigcsorgott néhány esőcsepp, de a tekintete tisztán csillogott. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte Ádám. – Nem biztos – felelte. – De készen állok. A változás nem akkor jön, amikor várjuk. Akkor jön, amikor eljött az ideje. A vihar ekkor teljes erővel rájuk zúdult. A híd alatt megáradt a víz, a deszkák feszülten recsegtek, de tartották őket. Átléptek a túloldalra, ahol már más volt a szél – nem hátráltatta, hanem előre vitte őket. Ez lett az első lépésük egy új úton. Egy olyan úton, amelyet talán épp a vihar nyitott meg előttük.

Balogh Erika A csend útja A földút keskenyen kanyargott a mezőn át. Mintha egy gondolat fonala lenne, amely még nem ért célba. A párhuzamos vonalak tovább vitték a gondolataimat, a végtelenbe fog találkozni a két egyenes. A fű nedves volt, de nem az esőtől — inkább a várakozástól. Még lágyan ringott a milliónyi fűszál, a vad förgeteg még nem tépázta őket. A várakozás misztikuma lebegett a mező felett. A levegő sűrű volt, mintha minden molekula tudta volna, hogy hamarosan megtörik a csend. A horizonton már látszott a vihar: sötét felhők gyűltek, mint kimondatlan szavak egy veszekedés előtt. De itt, még minden nyugodt volt. A madarak elhallgattak, a szél visszavonult, és a világ egyetlen lélegzetvételnyi szünetet tartott. Mint az ősrobbanás előtti pillanat, amikor már születőben van a világ, de még az őskohó méhe fogva tartja őket. Már látom a fekete örvényt, tudom hogy az elemek vad tánca kezdődik...de még várok. Ez a csend nem üres. Tele van emlékekkel….soha nem voltam elég jó…..ha tudnád hogy tud fájni, és most súlyként tapadnak rám. Döntésekkel…. mindent megtettem, de nem volt elég…..és ezek bűntudatként nehezednek rám. El nem mondott érzésekkel…..csak egyetlen egyszer mondanád ki hogy szükségem van rád, de soha nem mondtad ….. a szavak bennem rekedtek, és most kíméletlenül fogva tartanak. De tudom, hogy amit ma este kimondok, az megváltoztat mindent. Nincsenek többé riadt hallgatások, fájdalmas ölelések, és fáradt pillantások. A kapcsolatunk már régóta repedezett, mint a föld a nyári hőségben, és most, ebben a pillanatban, a vihar előtti csendben, elérkezett az igazság ideje. A természet szimbiózisban van teremtményeivel, a belső vihar most együtt robban a természet indulatával. De ugyanakkor ott van benne a remény is. A mező zöldje, a földút, amely a távolba vezet — mind azt súgják, hogy a vihar nemcsak pusztít, hanem tisztít is. Hogy minden vég, egy új kezdet lehet. Lerakom a húsomba mart gyötrelmeket, egyenes gerinccel nézek előre, és már tudom a következő lépést. Lehunyom a szememet. A csend körülölel, mint egy utolsó érintés, mielőtt kilépnék a régi életemből. Majd elindulok a földúton, egyenesen a vihar felé. Már nincs bennem félelem. Erős vagyok és szabad. Mert szabadnak születtem, és ezt soha többé nem veheti el senki tőlem.

Az èlet tudja Az élet megállít nèha, egy pillanatra, mikor a lelked terhe a súlyt már nem bírja. Szàrszegett madarat, türelemre tanìtja, a vilàg nem szűnik meg, csak lelassítja. A csend megyógyìt, tér és idő megszűnik, csak te ès a terhed, Itt ès most szètrepedezik. Egy mèly lélegzet àthatol, egy pihentető pillanat, ahol a világ nem tör be burkodba, s a szív ùjra ver melkasodban. Az èlet hidd el tudja, mikor kell megàllni, vèrző lelkednek, kegyelemmel gyógyulást vàrni.

ÖRVÉNY Mint az örvény úgy kavarodsz bennem, és szakítasz minden édes fordulatnál egy új részt belőlem. Egy pillanatra megállsz, beáll a pihenést hozó szélcsend, de mint a tornádó, hogy csak új erővel, új keringésbe kezdhess. És én forgok veled, egyre csak visz az örület magával, leállni, kiszállni bátorságot nem nyújt a nyugalom világa. Tested már beárnyal, hiába nyitnám szemem a fényre, s rombol az örvény, kiölve belőlem minden reményem. Csak te maradsz, csak lüktető zakatolásod, könyörgő szemeim kérik a kegyelmet, a boldogságot. De te utoljára még egyet pördítesz rajtam, hogy végül lehullva eltemessen a fájdalom magánya.