LEZÁRT TÉMA

Kedves Múzsák Könyvtára tagok! A napi játékon kiemelkedő alkotást írt, és kreditjutalomban részesül: Vasasné Koszla Beáta Vizkeleti Erzsébet Kollár Kornélia. Gratulálok szeretettel! Folyamatosan elérhetőek a játékok, szeretettel várom gyönyörű alkotásaitokat. Üdvözlettel: Aurora Amelia Joplin a Múzsák Könyvtára alapítója

A lap szélén A történet a lap szélén született, ott, ahol a mondatok elvékonyodnak, és a papír elkezd kételkedni a saját anyagában. A könyv nyitva feküdt, nem olvasásra készen, inkább tartásban, mint ami pontosan tudja, hogy amit őriz, nem betű, hanem irány. A sínpár mindig is ott húzódott benne, láthatatlanul és megmásíthatatlanul, a vas tisztán és egyenesen futott végig a lapokon, olyan pontossággal, amely nem hajlik, nem keres kiskaput, nem alkuszik. A vonat megjelent, jelenlétté sűrűsödött, mint egy felismerés, amely régóta létezett, csak most kapott végre helyet. A fák álltak, a hó hullott, a világ nem tett hozzá semmit, mert nem volt mit fokozni rajta. Ez nem hívás volt és nem búcsú, hanem állapot, annak felismerése, hogy a történet nem engedélyt kér, hanem helyet, és csendesen annyit mond: itt vagy. A könyv lapjai megtanulták, hogyan lehet megtartani valamit birtoklás nélkül, egyensúlyba kerültek, és ami ott maradt utánuk, az nem hiány volt, hanem súly, rendezett, tiszta erő, amely nem lehúz, hanem a helyére tesz. A történet nem folytatódott, hanem létezni kezdett. Ennek a létezésnek pontos következményei lettek, anélkül hogy bármi látványosan megváltozott volna. A mozdulatok célba értek, a mondatok rövidebbek lettek, a döntések megszülettek, és apró eltérések jelentek meg ott, ahol eddig minden elsimult. Valaki megállt egy ajtó előtt, kezében a kilinccsel, majd elengedte, és nem ment be soha többé. Valaki másik utcán ment haza, egy kéz félúton megállt, egy tekintet elfordult a megfelelő pillanatban, és ezek a pillanatok most nem vesztek el egymás után, hanem megálltak ott, ahol valóban történnek. Az emberek éltek tovább ugyanazzal az arccal és ugyanazzal a hanggal, mégis könnyebb lett elengedni azt, ami nem igaz, és könnyebb lett ott maradni, ahol valóban jelen vannak. A könyv közben aránnyá vált, mértékké és viszonyítási ponttá, és aki egyszer meglátta, attól kezdve másképp mérte a súlyt, nem a dolgokét, hanem a pillanatokét, azt, hogy mit tart meg, mit enged továbbhaladni, és mit hagy eltűnni a zajban. A történet ott dolgozott tovább, ahol addig minden elmosódott, és amikor valaki visszalapozott, akár csak gondolatban, nem új mondatokkal találkozott, hanem egy állapottal, olyannal, amely már eldőlt benne. Ezért nincs folytatás, ezért nincs megfejtés, mert a lényeg a helyén maradt, miközben minden továbbmozdult.

Életem útján /Vasasné Koszla Beáta/ Az életem útján lépegetek én néha fúj az orkán erejű szél zord idő marja, vasfogával harap máskor tovább lódít ,induljak, haladjak. Kitaposott ösvényen sodor a szél rögös,kátyús vagy csak mit oda hord a szél tovább lépek, indulnom kell az életem útján haladnom kell. Vannak akik mellettem topognak van ki átkarol akkor is ha baj van betegségben, szenvedtem téptem sebeim, vérzett belül a szívem is. Akkor is a holnapot terveztem a gödörből is ki kecmeregtem aki fogta kezem, abban hittem benne volt s van minden reménységem. Nem számít se tél se hó az én szívem lüktető hajó s az élet tengerén vitorlát bontok a szélnek engedem abba kapaszkodjon.

#napijáték – rövid próza Kisiklások Életem zakatoló vonatán utazom. Ez a vonat már többször kisiklott, de szerencsére nem történt halálos baleset. Egy-egy ilyen kisiklás mindig elgondolkodásra késztetett. Válaszokat nehezen találtam a miértekre -, még most is van olyan, amire keresem-, de mindig zötykölődtem tovább, miközben sok megoldás jött velem szemben. Először akkor kezdtem megtalálni önmagam, amikor nem azt kérdeztem magamtól, mit kéne tennem, hanem azt, hogy mi az, amit már nem vagyok hajlandó tovább tenni. Ez nem eufórikus érzés volt, inkább csak tisztázás. Letisztulás. Nem a „minden rendben” nyugalma, hanem az „elég volt a félmegoldásokból” felfedezése. Nem lettem magabiztosabb, csak őszintébb. Nem múlt el a félelem, de megszűnt irányítani. Nem lett könnyebb az út, viszont érthetőbb lett, miért ezen az ösvényen haladok. Önmagamat megtalálni nem egy válasz volt, hanem valójában egy irány. Mint egy belső „igen” mondása egy könyvben talált utalásra, ami után nem tudtam már többé úgy visszalapozni, mintha nem olvastam volna el azt az oldalt. Nem ott találjuk meg magunkat, ahol tapsolnak nekünk, bármit is mondunk. Hanem ott, ahol nem tudjuk többé elnyomni szívből feltörő szavainkat, még ha nem is tapsolnak nekünk. Nem akkor leszünk bátrak, amikor nem félünk. Hanem amikor a félelem mögé tudunk lépni. Ha megszületik egy irány bennünk, nem cél, nem ígéret, csak egy belső igen. Azóta visz vonatom tovább és egyre kevesebbszer siklik ki. Bár nem mindig tudom, hová megyek, de már tudom, hogy kiért vagy kikért. Most ott állok, ahol már nem mások mondataiban keresem magam, de még nem tudom lezárni végleg a kérdéseket. Az irány már megszületett bennem, de az út még nem kapta meg a nevét. Az biztos, hogy nem az elején járok, és remélem, nem is a végső érkezésnél. Valahol ott tartok, ahol a régi történet már nem tud visszahívni, az új pedig még tanulja szavaim hangzását. De ez nem hátrány, ez nem bizonytalanság. Ez, szerintem az érlelődés folyamata, ami egészen az életünk végéig tart.

Ha másként lett volna Elnézem most lassan öregedő kezem, és kérdezem: mi végre volt az életem? Az évek, mint a vízfolyás, rohantak, s az álmok, mint a füst, csak elsuhantak. Volt idő, mikor hittem még a jóban, egy szóban, egy mosolyban, egy dalban. De bárhogy éltem, bárhogy is reméltem, a sors a rám szabott úton vitt csendesen. Mi lett volna, ha más úton haladok? Ha az igen helyett néha nemet mondok? Vagy néha kiáltok, bátrabb lettem volna, talán most nem lennék sorsomba bezárva. Mi lett volna, ha nem félek, inkább lépek, ha az ingoványtól a csillagokig felérek? Ha nem hagyom, hogy mások tekerjenek sorsom fonalán – a feketén s a fehéren? De késő már, a kérdés nem vár válaszra, az idő nem torpan, nem hajol kívánságra. S bár bennem él a vágy, hogy újra kezdjem, az idő már csak halk, fáradt kegyelem. Az emlék, mint pókháló szála tapad rám, benne ragadok és nem ereszt tovább. Volt sok nap, pár év, néhány arc, egy álom, régen eltemettem már – soha nem találom. Valami hív – még érzem testem mélyén -, nem zajos vágy, csak furcsa, halk bizsergés. Ha múlt s jövő nem is lesz sosem az enyém, a mostban, még ha reszket is, van kis remény. Miért lett úgy? Többé már nem kérdezem, mit súg a csend, mit mond a zaj, azt figyelem. Életem vonata lassabban, de száguld tovább, hagyom, haladjon a sorsom a maga fonalán.

A könyv, amely engem olvas Kinyitok egy könyvet. A borítója ismerős, mégis idegen. Amikor az ujjam a lap széléhez ér, megremeg – mert érzem: ez nem egy történet. Ez az életem. Az első oldalon egy kislány ül a padlón. Túl nagy álmokkal egy túl kicsi világhoz. Hol modell szeretne lenni, hogy végre észre vegyék. Hol újságíró, hogy kimondhassa azt, amit mások nem mernek. Tanító, mert hinni akar abban, hogy a szavak alakítanak és a szeretet nevel. Tudja, hogy minden gyermek egy lakat és minden gyermeket egy másik kulcs nyit. Egy tanító tudja csak melyik gyermekhez melyik kulcs illik. Orvos, mert már akkor fájt neki mások fájdalma. Továbbá embereket gyógyítani, elvenni fájdalmukat a legnemesebb hivatás a világon. Lapozok. A lapok megsűrűsödnek, komolyabb lesz a betűk súlya. Az egyik álom valóra vált. Tizenkét évig tanítottam. Tizenkét évig hittem abban, hogy a jóság nem naivitás, hogy a tisztaság erő. Gyerekek szemében tükröződtem vissza, és azt hittem: jó helyen vagyok és a szeretettel gyermeki életeket formálhatok. De nem mindenki a fényt keresi. Vannak, akik félnek tőle. Rosszindulatú szavak, eltorzított igazságok, csendes, alattomos mozdulatok és amiért a lelkem dolgozott, azt elvették. Nem azért, mert nem voltam méltó. Hanem mert túl őszinte voltam egy hamis világban. Lapozok. Ez a rész fáj. Egy idő, amikor nem volt jövő, csak a jelen. Édesapám mellett álltam, figyeltem minden lélegzetét, mintha az enyémmel együtt tartanám életben. Próbáltam erős lenni helyette is. De vannak búcsúk, amelyek nem kérdeznek csak hirtelen érkeznek. Elvette tőlem az élet, hogy ez úgy történjen meg, ahogy elképzeltem én régen. Ölelések, szép emlékek, búcsúpuszi a homlokra és mosoly után a szem lehunyva. Tudtom nélkül történt, és a szívem szakadt bent. Elveszítettem őt. És a világ hirtelen túl nagy lett nélküle. Lapozok. A gyász nem kiált. A gyász suttog. Éjszakákon át, amikor a csend túl hangos, és csak a szavak maradnak. Írni kezdtem, mert ha nem írok, összetörök. Versek születtek. szépségből és szükségből. Életmentésből. És az utolsó lapokon ott fekszik egy könyv. Nem tökéletes. De igaz. Egy nő története, akit megpróbáltak elhallgattatni, de megtanult más hangon megszólalni. Becsukom a könyvet. Nem azért, mert vége van. Hanem mert most kezdődik igazán. Mert ez a kötet nem magyaráz. Ez a kötet tanúskodik. Arról, hogy a veszteségből is lehet teremteni. És hogy amit elvettek tőlem, abból vers lett. És könyv. És én. #napijáték