A hazugság ára

Valamikor réges régen
élt egy kaktusz a sivatagban,
magányosan éveken át a homokban.
Nappal a perzselő forróságban,
éjszakánként meg a fagyban.
Arról ábrándozott magában, hogy
lesz majd egyszer egy társa,
akivel a magányát megossza.

Egyik reggel különös illatra ébredt fel.
A távolban tőle egy gyönyörű
fehér rózsa hajladozott a
néha fújdogáló szellőben.
[(Hogy kerülhetett a sivatagba?)
– Valószínűleg a rózsamagot a szél elrabolta, és elejtette a homokba.]
Az illatot a szél a rózsától ellopta.

A rózsa illata és szépsége teljesen
rabul ejtette a kaktusz szívét.
Attól a pillanattól kezdve, ahogy meglátta,
csak őérte epekedett minden nap.
A rózsának is szemet szúrt a kaktusz
kitartó és sóvárgó pillantása,
így kölcsönössé vált a vonzalom.
Szerelem szövődött közöttük.

Nagyon szerettek volna egymáshoz
közelebb kerülni, egymást átölelni.
Megkérdezték a szelet és a homokot,
nincs-e valamilyen ötletük arra, hogy
szerelmüket hogyan lehetne
jobban kibontakoztatni.

– Egyetlen lehetőségetek van csak:
változzatok emberré! – válaszolták egyszerre.

– De hogyan? – kapták fel fejüket erre a tanácsra.

– Megkérdezzük majd a Holdat,
csak több a tapasztalata, mint nekünk! – válaszolták egyhangúan.
Teliholdkor tud majd velünk beszélgetni!

Két nap múlva a Hold teljes nagyságában ragyogott.
A szél meglátogatta, megkérte,
hogy segítsen a két szerelmesnek.
Kérésükre a Hold eképpen felelt:

– Nem tagadom le, ismerek egy varázslót,
ő biztosan ismer trükköket a kívánságotokra.
Ma éjjel úgyis találkoznom kell vele,
hamarosan felkeres titeket.

Másnap reggel úgy is történt.
Hipp-hopp, hirtelen a sivatagban megjelent
a Varázsló varázsköpenyében.

– Ó, szóval ti vagytok a két hősszerelmes! –
nézett a két megszeppent virágra szigorúan.
– Hallom, mit szeretnétek!
Valóban emberré akartok válni?
Jól gondoljátok meg!
Az emberek elég furcsa szerzemények.
Hol sírnak, hol nevetnek – szeszélyesek.
Olykor éktelen haragra gerjednek semmiségekért,
és akkor egyáltalán nem kedvesek.
Máskor meg folyton nevetnek!
Nem is érteni, hogy miért?!

De látom rajtatok, hogy elszántak
vagytok, ezért hiába is beszélek.
Van egy kiváló varázsporom, ami segíthet.
Farkasholdkor kell meginnotok
harmatcseppel elkeverve, csakis akkor hatékony.
Sietnem kell, hogy elhozzam,
ma este még telihold lesz.

Egyet viszont meg kell, hogy kérdezzek!
Ez nagyon fontos!
Mióta szerelmetek tart,
hűségesek voltatok-e egymáshoz?
Őszintén kell válaszolnotok, mert aki hazug,
annál nem biztos, hogy a varázspor hat!
Előfordulhat olyan, hogy
félig ember, félig virág marad.
Vállaljátok a kockázatot?

– Persze, hogy vállaljuk!
Hiszen minden vágyunk az,
hogy szerelmünk minél hamarabb beteljesüljön.

Másnap reggel a sivatag helyett
egy szokatlan házban ébredtek.
A Rózsa arra ijedt fel, mintha egy kaktusz szurkálta volna!
A Kaktusz úgy tett, mint aki semmit nem ért az egészből!

Ijedten kérdezte (kicsit hamiskásan):
– Mondd, szerelmem, mi történhetett?
Te itt állsz előttem gyönyörű
emberi arccal, már csak az illatod
emlékeztet a fehér rózsára.
Én meg?! Az egyik felem ember,
a másik ugyan olyan kaktusz maradt!?
Hogy öleljelek így meg?
Félek, hogy megszúrlak.

A Rózsa ijedten szólalt meg,
szomorúan, szemében könnycseppekkel:

– Várj csak! Emlékszel arra,
hogy mit is mondott a varázsló?
Csakis abban az esetben nem sikerül a varázslat,
ha nem adunk őszinte választ a kérdésére!

Hangjában döbbenet és csalódás tükröződött.
Kétségbeesetten mondta a
Kaktusz-Embernek:

– Ezek szerint te hazudtál nekem!?
Hogy bízzak ezután benned?!

– Bocsáss meg nekem, szerelmem!
Valóban egyszer bűnbe estem.
Meg tudsz-e még bocsátani
a szerelmünkért?

– Én megbocsátok neked, és veled maradok,
de bűnhődnöd kell, mert nem voltál őszinte!
Büntetésed az lesz, hogy
soha nem érhetsz hozzám egy ujjal se!
Ha ezt nem vállalod,
vagy nem tartod be, vissza
kell menned a sivatagba!