Fülzúgás

Bertalan Károly kicsit több, mint másfél hónapig vitte a terepi műhelykocsiban az éjszakai műszakokat, aminek eredménye az lett, hogy a munka befejeztével sem volt képes reggelig elaludni, ezért végül jelentkezett éjszakai őrnek a villamosművek nagy trafóállomására.
Jó munkahely volt, rendesen fizették, és nem is volt messze a lakásától, ahol az őt egyre kevésbé szerető felesége bőséges meleg reggelikkel várta, nap, mint nap, így Bertalan Károly jókat reggelizett, majd elment aludni.
S így ment ez sokáig és talán még ma is így menne, ha Károly nem ébred fel egy délelőtt erős fülzúgásra, amit valószínűleg a munkahelyén folyamatosan búgó, zümmögő, mormogó és duruzsoló, különböző eszközök okoztak.
A tinnitusnak először nem tulajdonított nagy jelentőséget, de a fülzaj, vagy ahogy ő nevezte – agyduruzs, egyre hangosabb lett, annyira, hogy már nem tudta kialudni magát és az egyik éjszaka, munkavégzés közben elszunyókált.
Nem volt mit tenni, beutalót kért egy vidéki város korházába, a fül—orr—gégészetre, ahol pár nappal később fogadták és vizsgálat után másnapra berendelték az kórházi osztályra, kezelésre.
Másnap Bertalan Károly kilenc órakor megjelent a kórházi osztály nővérpultjánál, ahol nehezen értették meg, hogy ő még előző éjjel dolgozni volt, de némi szemrehányások után és a szükséges nyilatkozatok aláírása után felvételt nyert egy négyszemélyes elegánsnak mondott kórterembe, majd elindult a kórházi folyosók összetett és némileg értehetetlen folyosórendszerén megkeresni a kórház különböző részeibe szétszórt vizsgálati helyeket, amivel el is telt szinte az egész nap.
Ezeket a dolgokat Károly egykedvűen vette tudomásul, megszokta már a rendezetlenséget, a tervezetlenséget, semmin nem lepődött meg, szépen gyűltek a róla készített különböző leletek és délutánra meg is született a döntés: a biztonság kedvéért vér hígító kezelést kap egy héten át, aztán majd meglátják, úgyhogy arra a kis időre bent kellett maradnia.
A kórterem, ahová felvételt nyert közepes állapotban volt, úgy nézett ki, mint egy középkorú gépésztechnikus, akin azért már nem ártana tatarozni egy kicsit, kivágni a füléből a szőrt, fazonítani az összenőtt szemöldökét, és hát a rendszeres sörözések is nyomokat hagytak már az arcán, kissé már pocakos is, nem is beszélve a fején sietősen emelkedő homlokáról, szóval még éppen elfogadható volt de már használt.
Hanem az ágyak! Mintha a múlt század hatvanas – hetvenes éveiről maradtak volna ott, a fémhálóik már annyira megereszkedtek, hogy bárhova ült, vagy feküdt a szerencsétlen delikvens, ott mélyen megereszkedtek, körbe ölelték a testet, ahonnan aztán nem volt menekvés, szóval mindenre alkalmasak lehettek, kivéve az alvást.
Másnap reggel a friss, bár megtört beteg a főorvosi vizit után megkapta első kezelését, aztán nem szólt hozzá senki, így nyugodtan kiült az ambulancián egy székre beszélgetni a többi beteggel, majd lement a büfébe, aztán sétált a kórház kertjében, később a kórteremben elfogyasztotta ebédjét, utána pedig egész délután netezett a tabletjén, majd amikor az lemerült, a mobilján. Aztán kapott még egy kezelést és eljött az esti tévézés ideje.
És hát csak eljött a lefekvés ideje is, csak hát! Csak hát ugye az az ágy nem hívogatott édes éjszakai álmokra, ellenben úgy vicsorgott Károlyra, mint egy középkori kínzó eszköz.
És akkor betegünk úgy döntött, hogy ő bizony még egy éjszakát nem hajlandó ott tölteni, ezért szépen csendben lesétált a lépcsőn a földszintre, majd ki a kórházból, fogott egy taxit és hazament, ravaszul azt gondolva, hogy majd holnap korán reggel szépen visszaoson a kórterembe.
Így is tett és elégedetten konstatálta, hogy nem vették észre a hiányát.
Ettől kezdve így ment ez néhány napon keresztül, ám az életben semmilyen boldogság nem tart örökké, így az egyik éjjel Károly is lebukott, aminek meg is lett az eredménye.
Amikor megérkezett a kórházba, először a rezidens orvostól kapott egy megértő ejnye-bejnyét, hogy hát nem lehet csak úgy eltávozni a kórházból, mi lett volna ha történik vele valami, meg mi van ha van egy ellenőrzés, meg egyébként is— aztán a nappalos nővérektől, a főnövértől, a kezelő orvosától majd az osztályvezető főorvostól is begyűjtötte a kellő határozottságú fejmosást, amikből az is kiderült, hogy arról az osztályról még saját kérésre, saját felelősségre sem lehet eltávozni, ilyesmire nem is adtak volna engedélyt.
Szerencsére az már kezelésének utolsó napjára esett, így megkapva a zárójelentést boldogan távozott, annak ellenére is, hogy pont akkor takarították a folyosót és a takarítónő is elcsípte egy kis „baráti beszélgetésre” amiben ismét megtudhatta, hogy bizony nem lehet csak úgy eltávozgatni a kórházól, de már ez sem érdekelte, nagyokat bólogatva, széles mosollyal arcán távozott, immár hivatalos engedély birtokában.