Úton hazafelé

Az orrom előtt ment el a busz. Hát ez az én formám. Most aztán mit csinálok itt két órán
keresztül? Körülnéztem. Tőlem balra egy bankfiók, tőlem jobbra egy kirakodóvásár-szerűség. Furcsa volt az egész, mert ezen a helyen, amióta az eszemet tudom, ilyen soha nem volt. Az idő éjfél körül járt és én még mindig nem voltam otthon. Szokatlan volt, de nem tudtam mit tenni. Gyalog én aztán el nem indulok! Kis gumilabda volt a zsebemben. Pattogtatni kezdtem, de amilyen ügyetlen vagyok, hát nem kipottyant a kezemből? Az eső szitált és a kis labda néhány vízcseppet fröcskölt oldalra rövid útja során. Követtem a kis izgága játékszert, melynek útja a kirakodóvásárban végződött. Ősz szakállú úr adta vissza és kíváncsian kérdezte:

- Mi járatban errefelé, csak nem szíjat szeretne venni?

Végignéztem a portékán. Az öreg csakugyan szíjakat árult, viszont nem ettől állt el a szavam.
Az összes áru szakasztott olyan volt, mint amilyen egykor apámnak volt, amit ma is hordok.
Nem tudtam megszólalni. Hirtelen meglepetésemből csak ennyire futotta:

- Köszönöm szépen a labdát...

Odébb álltam. Kissé zavartan támolyogtam az árusok között. Volt itt minden: ruha, főzőedények még kerti szerszámok is.
Nem vettem semmit, csak kíváncsian nézelődtem. Hosszabb ideig elidőztem egy kedves arcú anyókánál. Főtt almával kínált, mely szakasztott olyan volt, mint amit annak idején a
nagymamám készített. Nagyon ízlett, egy tányérral meg is ettem. Könnyek közt köszöntem
meg a néni kedvességét, de pénzt nem volt hajlandó elfogadni, akármennyire is
ragaszkodtam hozzá. Kicsit olyan érzés volt, mintha egy másik dimenzióban lennék. Körülbelül harminc perc múlva úgy döntöttem, hogy lassan elindulok a pályaudvar felé. Még nagyjából egy órám volt a buszig. Az eső továbbra is szitált, de már abszolút nem zavart. A nadrágszíjárus és az anyóka járt eszemben. Szinte simogatta lelkemet ez a nem olyan régi, de örök emlék, amiért örökké hálás leszek nekik.
Gondolataimból egy igencsak ittas alak térített magamhoz. Meglehetősen elnyűtt ruhát viselt. Arcát szinte térképként hálózta be a borvirágok sokasága, melyet igyekezett eltakarni ápolatlan borostája. Kezében olcsó műanyag palackos bort cipelt. Szinte szorította magához, mint anya a gyermekét. Hirtelen találkozott a tekintetünk, melyet még ma is fel tudok idézni. Az a reménytelenséget sugalló, alkoholgőzben úszó üresség azóta is tisztán előttem van. Az iszákos elfordította a fejét és ment tovább az útján, ahogy én is a sajátomon. Ismeretlenül, de megsajnáltam. Nem értettem, hogy egy ember élete hogyan tud ennyire vakvágányra siklani. Lassan leértem a buszállomásra. Épp időben, mert már a busz befordult a megállóhelyre. Gyorsan jegyet váltottam és leültem. A sofőr nemsokára elindult és végre valahára egyre közelebb voltam az otthonomhoz. Már csak néhány kilométer és hazaérek... vagy csak pár pillanat?