Az eltűnő világ – tanítvány

Nota bene – jegyezd meg jól mondaná egyik bölcs tanítóm, és én csendben bólogatok – igen, emlékezni kell.
Hányan vállalkoztak arra a sorsfordító feladatra, hogy tanítsanak? Nem voltak sokan – csak azokat fogadtam el, akiket hitelesnek éreztem. Nem a címek számítottak, hanem az évek száma és a szavak közötti csendek varázsa. A hallgatás méltósága, és a kimondott gondolatok mélysége.
Volt, akit plátói álomként szerettem – ő nem tudott róla. Ma már tudom hogy csak egy eszményt testesített meg, akire rávetíthettem azt, aminek a közelében sem járt. Soha nem mondtam el neki. A tanító és tanítvány közötti kapcsolatot, nem lehet megvalósítani. Maradtak az álmok, amik átsegítettek a nehéz éveken. Amikor ez a lelki támasz már nem segített, akkor gondolatban megköszöntem a találkozást és továbbmentem. Ma úgy mondanánk, hogy felnőttem. A „soha nem volt apa” energiájára, már nem volt szükségem.
Új utak, új álomvilágok hívtak.
A legtöbbször egy elfeledett, óriási könyvtárban éltünk. Csak a beavatottak tudták, milyen kincseket rejt az a sok millió kötet. Akik egykor leírták a szavakat – már régen messze jártak. De itt hagytak valamit. Valamit, ami talán túléli az emberiséget. Az utánunk jövők már nem értik, mit jelentettek az akkori mondatok. Mindig marad valami titok, egy megfejthetetlen töredék, egy szellemi lábnyom egy letűnt világ sivatagában. Az eonok mindig egy új korszakot hoznak, és amikor lejár a kozmikus óra, már nem lehet megismételni az előző világokat.
Mindent beborít a homokvihar. A dűnék újra és újra felépítik önmagukat, elfedve a pillanatot, mely talán évezredekig lobogott. Ezért nem tudunk semmit azokról a világokról, mert nem értenénk meg őket. Az idő vonalán csak előre mehetünk. De ez is csak itt érvényes. Ha kilépünk a világunkból, akkor minden egyszerre van, és semmi sincs egyszer, vagy később.
Minden múlandó. Minden halhatatlan. Az örök és a romlandó, egyszerre van jelen. Ahogyan a testben van a lélek. Matéria és szellem. A múlt, a jelen és a jövő párhuzamosan lélegzik – játszik velünk. Kegyetlen játék. A létóceán sodor minket. Minden kikötőben felsóhajtunk: „Végre megérkeztem.”
Aztán újra jön a vihar. Újra a tengeren hánykolódunk. Árbocunk tépve lóg. Elfogyott a víz. A sós tenger nem oltja a szomjat. Az édesvíz a szárazföldön van… de hol van az a talpalatnyi hely ahol megpihenhetünk?
Helyek az időben és térben, ahol a testet öltött lélek lehever. Vár… és még mindig csak vár. Egy jelre, egy titokzatos szirénhangra.
„Kötözzetek az árbochoz… különben a tengerbe vetem magam.”
„Hiszek ezeknek a csalfa, kegyetlen hangoknak”.
„Életet akarnak – és még mindig nem elég.”
„Hol van a határ? Meddig tart az ég?”
„Évmilliók óceánján utazunk, minden hullám egy újabb tévút”.
„Mert egyszer… csak egyszer… hinni akarunk”.
És amikor elfogytak a partok, a tépett vitorlás megpihen. Mert az utasa kiszáll.
„Tényleg ezt akartam?” – kérdi a csendtől.
Nos… lélek vagy.
És az emberi lét kínzó harcai után... igen... ezt akartad.