Elveszetten

Az én kis mesélnivalóm ma arról szól, hogy azt gondoltam, idén én leszek a legelveszettebb felnőttkorú, félárva gyermek karácsonykor.

Halk és visszafogott készülődés jellemez idén. A lelkem minimális szinten megtagadja a karácsonyt, csak hogy lelkem hegedő sebei ne szakadjanak fel jobban.

Testen kívül elmélázva nézem a rohanó embereket, amint fejvesztve kapkodnak a tökéletes karácsony reményében.

Apró dolgokkal kosaramban szinte szégyenkezve állok be a kígyózó sorokba, ahol a többiek tülekedve, ingerülten, roskadozó bevásárlókocsikkal tolakodnak. Én csak révedek a gondolataimban: milyen szép volt tavaly, milyen szép volt pár éve, de még szebb, mikor gyerek voltam, és csak annyi volt a dolgom, hogy örüljek és boldog legyek.

Felnézek: vajon haladt-e a sor? Hangos szóváltást hallok. Kíváncsian keresem a moraj forrását.

Előttem pár emberrel megpillantok egy édesanyát két gyermekével. Én, naiv, azt gondoltam, talán az eladóval különböztek össze. Sajnos tévedtem. Megpillantottam egy 12–14 év körüli leányzót az anyuka mellett, dobozzal a kezében.

– Anya, akkor ezt megkaphatom? – hallatszott a kérdés.
A válasz cvíder hangnemben érkezett.
– Persze, majd a karácsonyi zsebpénzedből kifizetem.

Elcsuklik a lány hangja. Pupillái összeugranak, mint a leforrázott műanyag.
– De…
– Mit de? Megkapod, mondtam, de most már elég.
– Fel is bonthatom?
– Na, szó sem lehet róla, ez megy a fa alá, mit gondoltál…
– De…

A kislány arcán ezer érzelem cikázott:
„Megy a fa alá? Én nem így gondoltam. Akkor mi lesz a meglepetéssel?”

Látszott rajta, hogy abban a korban van, amikor már tudja, hogy a titkos angyalkák a szülei, de mégis mély döbbenet uralkodott el rajta.

Bevallom, rajtam is. Pedig én aztán már nem vagyok gyerek, de még csak igazán fiatal sem.

Hol a szeretet? Hol a család? Hol a készülődés? Vagy a lelkes öröm, amivel gondosan készítjük elő a másiknak a meglepetést?!

Ez a kislány ott, abban a pillanatban elveszett, összetört, és percekre megszűnt létezni. Kiszállt belőle a leghalványabb illúzió is, amiben maga elé képzelte a meleg, szerető családi légkört, az öleléseket és a feltétel nélküli szeretetet. Láthatta maga előtt a gyermeki izgalmat, amit elképzelt magának a csomagok bontogatása idejére.

A szívem megszakadt ott, abban a pillanatban. Kiszállt az ártatlan lelkű kislányból a leghalványabb öröm is, amiről a karácsonynak szólnia kellene.

A várakozás, a remény, az örömszerzés és az anyai feltétel nélküli szeretet, ami ilyenkor – és minden nap – jár minden gyereknek.

Ott, abban a pillanatban rájöttem: én nem elveszett vagyok, csak szomorú. Nincs okom keseregni. Édesapám felszületett a mennyek országába, de nem szűnt meg szeretni. Szomorú, hogy szomorúnak lát, de minden nap sugallja, hogy nem hagyott magamra, csak előre ment. A találkozásig pedig észre kell vennem, hogy szerető család vesz körül, akiknek fontos vagyok, és van okom hálásnak lenni.

Ha nem lenne ilyen elkorcsosult a társadalmunk, a boltban odamentem volna megölelni a kislányt.

Elmondtam volna neki:
„Ne add fel, van remény! A szeretetet jó kapni, de még jobb adni. Minél kevesebbet kapsz, annál többet adj! Ha úgy érzed, nem a legnagyobb szeretetet kapod, te majd add meg a gyermekednek!”

Emberek, álljunk meg egy pillanatra, és ne törjünk össze több szívet!
Költözzön otthonotokba a szeretet!
Békés, boldog ünnepet!