A csengő

A kislány a zsebében egy apró csengőt szorongatott. Ujjai újra és újra körbefogták, nem babonából, inkább megszokásból, ahogy az ember olyasmit érint meg újra meg újra, amihez már csak emlékek kötődnek. Csak ezután nézett körül az utcán. A levegő hideg volt, de nem csípős, inkább karácsonyi hideg.
Karácsony napja volt. A város beljebb ünnepelt. Ablakok mögött fények ragyogtak, edények csörrentek, ajtók nyíltak és záródtak. Itt kint az utcán, a házak falánál egy kislány állt, mintha elveszetten.
Évikének hívták. Kilenc év körüli lehetett. A kabátja kicsit nagy volt rá, a cipője kopott. Nem sírt. A sírást már régen elhagyta. Inkább figyelt. Aki sokáig van egyedül, az megtanul figyelni.
A túloldalon, egy kirakat előtt egy férfi állt. A kezében gondosan becsomagolt dobozt tartott, piros szalaggal átkötve. Nem mozdult. Csak állt, úgy, mint akinek a súlya nem a kezében van, hanem a mellkasában. Végül letette a csomagot a kirakat alá. Nem sietett el. Hátralépett egy lépést, majd még egyet.
Évike nem tudta, miért indul el felé. Csak ment. Olyan volt, mintha a lába már eldöntötte volna, oda kell mennie.
Odaszólt bátortalanul a férfihoz:
– Ott felejtette – mondta halkan.
A férfi megrázta a fejét.
– Nem. Így akartam. Pont így.
– Kinek szánta?
A férfi egy pillanatig nem válaszolt.
– Annak, aki mindig előbb örült, mint ahogy megkapta volna – mondta végül. – És aki most már nem vár.
Évike lenézett a csomagra.
– Akkor miért nem dobja ki? Miért ide tette?
A férfi ajka megremegett, mielőtt mosolyra húzódott volna.
– Mert ha kidobnám, végleg be kellene vallanom, hogy nincs, aki hazavárjon. Ez nem megy. Mindig itt vásároltuk együtt. Ez volt a kedvenc helye. Azért teszem ide.
Csend lett köztük. Nem kényelmetlen, inkább súlyos. Az a fajta csend, amelyben az ember óvatosabban vesz levegőt.
– Te is vársz valakit? – kérdezte a férfi.
Évike nem felelt azonnal. A zsebébe nyúlt.
– Igen. Mindig – mondta végül.
Elővette a csengőt. Apró volt, megkopott, a hangja alig több, mint egy rezdülés. Amikor megszólaltatta, nem történt semmi. A házak hallgattak. Az utca is.
– Anyukámé volt – mondta. – Azt mondta, ha elveszek, csengessek. Mert aki igazán szeret és szeretett, az meghallja.
– És… meghallotta már valaki? – kérdezte a férfi halkan.
Évike megrázta a fejét.
– Még nem. De ma karácsony van. Ma nem haragszom érte, ha nem.
A férfi felvette a csomagot. A keze enyhén remegett.
– Tudod – mondta –, volt egy karácsony, amikor nem csomagoltam. Azt hittem, majd jövőre. Azóta minden évben csomagolok, csak hogy legyen mit tartani.
Évike a csengőt felé nyújtotta.
– Maga csengessen – mondta. – Hátha magát hamarabb meghallják. Úgy érzem, magának nagyobb szüksége van rá most, mint nekem.
A férfi megszólaltatta. Egyszer. Kétszer. Semmi. Már épp visszaadta volna, amikor egy közeli ház ajtaja megmozdult. Csak résnyire.
Egy asszony állt ott. Annának hívták. Egyedül élt ebben a házban, mióta az élete csendesebb lett, mint amilyennek valaha képzelte. Nem kérdezett sokat, inkább észrevett. A hideget, a megtorpanást, azokat, akiknek most nem a szavakra volt szükségük. Figyelmesen végignézett rajtuk.
– Hideg van – mondta. – Jöjjenek be, hogy átmelegedjenek.
Odabent meleg volt, fenyőillat, halk fény, egy asztal, amelynél csak üres székek voltak. Anna nem sietett. Úgy mozgott, ahogyan az teszi, aki tudja, hogy a szeretetnek idő kell, és nem kérdezni, hanem helyet adni szokás neki.
Évike megállt. Visszafordult, és átölelte a férfit. Nem erősen. Úgy, ahogyan az ölel, aki nem kér ígéreteket.
A férfi sokáig állt mozdulatlanul, aztán visszaölelte.
Az ajtó becsukódott mögöttük.
Karácsony napja volt, szent este.
Azon az estén három szív kinyílt egymás felé.