A szerelem függvénye

Kiléptem az egyetem hatalmas, kétszárnyú ajtaján, és megcsapott a januári hideg szél. A hajamba kapott, és barna, hosszú fürtjeim tekergőzni kezdtek a fejemen, hasonlóan Medusa kígyóihoz. Fázósan összehúztam magamon a kabátomat, és épp a kesztyűmért nyúltam a zsebembe, amikor jelzett a mobilom. A matematika professzorom rövid üzenete villant fel.
„Ma délután 17-kor kérem, hogy legyen az egyetemi könyvtár olvasótermében. Üdvözlettel, Dr. Sutton”
A félelem faltörő kosként robbantotta szét csekély önbizalmam papírvékony falú roskatag bástyáját.
A pályázat! Biztosan azzal van valami probléma! – a zsibbasztó gondolat fojtogatni kezdett. – Nem, az nem lehet! – elmém kétségbeesve sikoltozott tovább. – Ezt nem szúrhatom el, hiszen az egyetem utáni álláslehetőségem múlik rajta.
Sálamat szorosan nyakam köré tekertem. A hidegtől és a rám törő félelemtől vacogva vártam a villamost.
Hazaérve összekapkodtam jegyzeteimet, ittam egy reggel lefőtt, hideg kávét és máris sietve indultam vissza az egyetemre.
A könyvtárba lépve eltelítette orromat a könyvek jellegzetes illata, amely nyugtatólag hatott zaklatott idegrendszeremre. A hely hangulata mindig magával ragadott és magabiztossá tett.
Az olvasóterem egyik hátsó asztalához leülve felkattintottam az olvasólámpát és magam elé terítettem jegyzeteimet. Még alig múlt 4 óra. Újra átnéztem a feljegyzéseket, számításokat, a beadott pályázat másolatát pontról pontra újra átrágtam. Nem találtam hibát, de ez nem nyugtatott meg.
Néha félve az órámra néztem, de az idő mintha megszegte volna saját törvényeit és direkt lassította volna lépteit.
Épp egy bonyolult költségszámításba mélyedtem el ismét, amikor árnyék vetődött a kiterített papírjaimra.
Feltoltam az olvasószemüvegemet és felnéztem a mellettem álló alakra.
Nem az volt, akit vártam.
– Szia! Te vagy Summer? Summer Mason, ugye? – a fiú hangja tisztelettudó és kissé félszeg volt.
Kikerekedett szemmel néztem fel rá, szemöldököm úgy felszaladt a csodálkozástól, hogy eltűnt szemembe lógó frufrum alatt.
Nyeltem egyet és csak egy kurta bólintásra futotta tőlem.
Adam Brody állt előttem teljes életnagyságban.
Óvatosan tetőtől talpig végigmértem.
Legalább egy nyolcvan magas, izmos, fekete félhosszú hajú, sötét szemű, telt ajkú srác magasodott felém. Egy rakoncátlan tincs a szemébe hullt, amit egy laza mozdulattal hátra fésült.
Személyesen eddig nem ismertem ugyan, de tele volt vele az internet, az egyetemi újság és természetesen néha láttam őt és sleppjét az egyetem falai között.
Bennem egy nagyszájú macsó képe élt, akiről érkezése óta pletykák keringtek. Ebben a félévben jött át az egyetemünkre, sportösztöndíjasként az úszócsapatot erősítette. Ez épp elég volt, hogy az összes menő srác a barátságát keresse, a lányok pedig érthető módon bomoljanak érte.
– Ne haragudj, de fontos találkozóm van Sutton professzorral – hangom rekedten remegett.
– Igen, tudom. Épp azért vagyok itt.
– Hogy mi? Téged is idehívott? – kételkedve néztem a háta mögé, hátha felbukkan a professzor hórihorgas alakja a könyvespolcok között.
– Ő küldött hozzád. Azt mondta, hogy te vagy az egyetlen, aki segíteni tud nekem. – hangjában valami különös bizonytalanság csengett.
– Ne haragudj, de még mindig nem értem.
Kihúzta a mellettem lévő nehéz tölgyfa széket és leült, közben pedig mélyen a szemembe nézett.
Ösztönösen lesütöttem a szemem és a lehető legtávolabb húzódtam tőle.
Amikor újra ránéztem összetalálkozott a tekintetem az arcomat kíváncsian fürkésző sötét szemével.
– Még be sem mutatkoztam. Adam Brody vagyok – nyújtotta kezét felém. – Gondolom, hallottál már rólam – sóhajtott.
Sóhajtása arról árulkodott, hogy népszerűsége inkább teher számára.
Kezének érintésétől finom borzongás futott végig testemen.
Gyorsan visszahúztam kezemet.
– A professzor hogy értette azt, hogy csak én tudok segíteni neked?
– Nem árulok el titkot, ha azt mondom, hogy az edzések, versenyek sok időmet veszik el. Nem beszélve az egyéb programokról – az utolsó mondatot különös hangsúllyal ejtette ki miközben az arcomat kémlelte. – A matekvizsgáim emiatt nem sikerültek. A professzor adott még egy lehetőséget számomra és egy pótvizsga időpontot. Ha ezen átmegyek, akkor maradhatok. Ha nem, akkor vége a karrieremnek.
– Ez komolyan hangzik – felrémlett bennem saját pályázatom esetleges bukásának végzetes következménye.
– És az szeretnéd, hogy…
– Te készíts fel erre a vizsgára. – fejezte be helyettem a gondolatot.
Egy termetes gombóc igyekezett felfelé a nyelőcsövemen, miközben próbáltam úrrá lenni feltörő érzéseimen.
– Mikor lesz a pótvizsga? – kérdeztem félve.
– Két hét múlva. Valentin-napkor. Ez emlékezetes lesz számomra így vagy úgy – ironizált, ami váratlan volt tőle.
– Elég rövid az idő és mindketten elfoglaltak vagyunk. Nem hiszem, hogy ez sikerülne ennyi idő alatt.
– Úgy gondolod, hogy nem vagyok képes rá? – sértődöttség érződött ki a hangjából.
„Ne ítélje elsőre! Találd meg benne a jót!” – szüleim tanácsa figyelmeztetően csengett fülemben.
– Mégis melyik tananyagot kellene átvennünk? – folytattam békülékeny hangon.
Arcán egy pillanatnyi zavar és szégyen futott át.
– Az összeset – megkönnyebbülten szakadt ki belőle a válasz.
– Úgy érted, hogy…
– Úgy. Az alapoktól kellene kezdenünk.
Őszinteségétől és a meglepettségtől tátogtam, mint egy fuldoklásra ítélt hal.
– Tisztában vagyok vele, hogy nagyon kevés a hátralévő idő, ezért arra gondoltam, hogy kezdhetnénk akár most is. Mit szólsz?
– Rendben van – miközben magam sem értettem, miért egyeztem bele automatikusan a felajánlott lehetőségbe. Zavaros gondolataim csapongva keresték a helyzet megoldását.
– Hoztam magammal mindent – és kipakolta a széles asztalra füzetét, néhány könyvet, számológépet, íróeszközöket.
Elmosolyodtam.
– Te ezt tényleg komolyan gondoltad – csillant fel a szemem.
Bólintott miközben egy félmosoly jelent meg szája szegletében, amitől elakadt a lélegzetem.
Hogy a fenébe lehet valaki ennyire jóképű és vonzó?
Vettem néhány mély lélegzetet, és csak reménykedtem benne, hogy nem látta meg, mekkora hatással van rám.
– Oké. Akkor kezdjük az elején – és mint egy jó tanár, elkezdtem bevezetni a hatványozás és logaritmus alapjaiba.
Figyelt, jegyzetelt, kérdezett – teljesen meglepett.
Igazán lelkes diáknak bizonyult.
Miközben magyaráztam neki, folyamatosan a szemembe nézett és itta a szavaimat. Gyakran elmosolyodott, és ha nem értett meg valamit elsőre, akkor zavartan újra megkérdezte. Addig kérdezett, amíg meg nem értette az adott feladatot. Kitartó volt.
– Akkor most azt akarod mondani, hogy tudod a választ?
– Igen, most már értem a feladat logikáját. Nem gondoltam volna, hogy ez lehet ennyire egyszerű is! Nem értem, hogy nem tudtam ezt eddig megtanulni – kacagott önmagán hangosan.
– Sss, könyvtárban vagyunk.
– Oké, igazad van – közben halkabban kuncogott tovább.
Az idő ismét megtréfált.
Míg érkezésemkor mintha szánt szándékkal lassabban teltek volna a percek, Adam mellett fénysebességre kapcsolt.
Mire észbe kaptam, átvettünk egy teljes témakört és közben ránk esteledett.
Kimerülten, de elégedetten álltunk fel az asztaltól.
– Remek tanár vagy! – elismerő szavai és pillantása hatására lángba borult az arcom.
Táskám fölé hajolva, jegyzeteimet pakolászva, hajam mögé bújva próbáltam elrejteni vöröslő ábrázatomat.
– Köszönöm! Te pedig igazán jó diák vagy – most rajta volt a sor, hogy zavarba jöjjön.
Ide-oda billegett az asztal mellett állva.
– Azonban még nagyon sokat kell tanulnom a sikeres vizsgához.
– Az első lépést megtetted. Ez a lényeg – büszke voltam rá és magamra is.
Kellemesen csalódtam benne.
Előítéletemmel ellentétben teljesen meglepő volt közvetlensége, vidám természete.
Jól éreztem vele magamat, amit sosem gondoltam volna.
– Holnap ugyanitt?
Kérdése váratlanul ért.
– Ööö, nem tudom az órarendemet. Utána kell néznem. Sutton professzor előadásait nem hagyhatom ki – hebegtem.
– A tanár úr felmentést adott neked a következő két hétben, hogy velem tudj dolgozni.
– Igazán? Nekem nem szólt – hangomba értetlenség vegyült.
– Küldött e-mailt. Legalábbis nekem ezt mondta – Adam hangja bizonytalanul csengett.
Előkaptam telefonomat és megnyitottam a levelezőmet.
Tényleg ott volt a fiókomban olvasatlanul a professzor levele, amit közvetlenül az SMS után küldött.
Rábökve megnyitottam és villámgyorsan átfutottam.
– Igazad van. Ne haragudj, de eddig ezt nem olvastam.
– Semmi gond. Biztos váratlanul ért ez az egész.
– Az igazat megvallva álmomban sem gondoltam, hogy az elkövetkező két hétben ilyen különleges programom lesz.
És azt sem gondoltam, hogy egyáltalán valaha beszélgetni fogunk – tettem hozzá gondolatban.
– Szóval holnap találkozhatunk?
– Persze. Mit szólsz a délután 2-höz?
– Remek. Itt leszek! – vágta rá lelkesen. – Hazakísérhetlek? Elég későre jár. Nem szeretném, ha miattam kellene a sötétben egyedül kószálnod.
– Nem szükséges. Tényleg. A villamosmegálló itt van az egyetem mellett.
– Akkor legalább odáig elkísérlek – jelentette ki határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon.
Együtt köszöntünk el a könyvtárosnőtől, akinek csodálkozó tekintetét a hátamban éreztem.
A villamosra várva faggatózni kezdett.
– Mit akarsz tudni rólam? Nem túl érdekes az életem. Dr. Sutton a mentorom, az ő segítségével és a remélhetőleg sikeres pályázatommal esélyem lesz egy ígéretes állást megcsípnem. Ott hasznosíthatom matektudásomat. A te életed biztos sokkal izgalmasabb és pörgősebb az enyémnél.
– Valóban pörgős, hiszen a reggeli és esti edzések sok időmet elveszik, aztán bejárok az egyetemre is az előadásokra, meg ugye ott vannak a barátaim is. Velük is eljárok ide-oda, bulizni, lazítani. Te hogyan szoktál kikapcsolni?
– Én? Leginkább sehogy. Nekem már az is lazítás, ha otthon tölthetek egy tanulás-mentes estét és megnézhetek egy filmet – összeszűkült szemmel, tettetett szigorral nézett rám.
– Hát ez tényleg messze áll a pörgéstől – kacagott fel. – El kéne jönnöd velünk egyszer bulizni. Rád férne egy igazi mulatság.
Őszinte szavai jól estek.
– Nem hiszem, hogy jó társaság lennék a számotokra – nevetgéltem.
– Ugyan, miből gondolod? Ki kell próbálnod, ha mondom!
Megérkezett a villamos.
– Viszlát, holnap! – vidáman köszönt el.
Megvárta, amíg becsukódik mögöttem az ajtó és búcsúzólag még intett egyet.

Másnap tőlem szokatlanul feldobva siettem a könyvtárba.
A tanulás gördülékenyen ment különös tanítványommal.
Adam képes volt kifigurázni magát, ha nem sikerült elsőre valamit megértenie, megoldania, amin rengeteget nevettünk.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire jól fogom érezni magam a társaságában.
Felszabadultan tudtam vele viccelődni, meglepő módon vevő volt a tudományos poénokra is.
A tanulás befejezése után csacsogva, mint két jó barát sétáltunk ki a könyvtárból.
Lefelé sétálva a lépcsőn csizmám talpa megcsúszott és a fizika törvényeinek engedelmeskedve testem zuhanni kezdett a beton felé. Lábaim ide-oda korcsolyáztak a jeges lépcsőfokon, akár egy burleszk jelenetben.
Adam erős karjával utánam nyúlt, és az utolsó pillanatban megmentett egy csúnya zúzódástól és a teljes szégyentől.
– Tartalak! Kapaszkodj belém! – közben egészen magához húzott.
Olyan közel kerültem hozzá, hogy parfümjének édes-kesernyés illata teljesen bevont. Lélegzetének puha párája ködként keringett arcom körül.
– Köszönöm! – olyan gyorsan toltam el magam tőle, hogy félő volt, ismét elindulok a talaj irányába.
Amikor ismét kiegyenesedtem és összeszedtem magam, félve pillantottam rá. Még mindig közel állt hozzám, fölém magasodott és aggódva nézett le rám.
– Biztos jól vagy?
– Teljes mértékben – próbáltam meggyőző mosolyt erőltetni az arcomra.
Olyan érzések kavarogtak bennem, amiket még sohasem éreztem.
– Messze laksz?
– Nem, csak három megálló.
– Biztos ne kísérjelek haza? Lehet ismét szükséged lesz egy újabb életmentésre – kisfiús, csibészes vigyor jelent meg arcán, miközben még mindig fogta a karomat.
Nagyot nyeltem.
– Nem, köszönöm! Nem szükséges.
Ekkor váratlan hangzavar ütötte meg a fülünket az út túloldaláról.
– Adam! Hahó! Te vagy az? – kiáltozott egy fiú rekedtes, basszus hangon, míg a vegyes társaság többi tagja integetett.
Tanulótársam csak intett feléjük. Látványosan nem akarózott beszélgetésbe elegyedni velük, de azok nem hagyták.
Az előbb kiáltozó srác átvágott a tilosban és egyenesen felénk masírozott. Megismertem: Dave Carlson volt, az úszócsapat tagja. A többiek, két fiú és három lány követte.
– Szia, Adam! Hát te? Mit keresel itt ilyenkor? Vele – az utolsó szót megnyomta, miközben szánakozva nézett végig rajtam.
A többiek gúnyosan vihogtak.
– A könyvtárban találkoztunk – feszülten préselte ki a szavakat, mintha mentegetőzne, miközben zavarodottság suhant át az arcán.
Az igazat mondta.
Mégis ennél nagyobb hazugságot nem is mondhatott volna.
Szavainak érzéketlen hangsúlya kegyetlenül arcul csapott.
Abban a pillanatban megértettem, nincs helyem a világában.
Az érkező villamos felnyíló ajtaján át köszönés nélkül sietve beléptem a fülkébe, és az utasok között elvegyülve eltűntem a megállóban engem bámuló kérdő tekintetek elől.
Nem néztem vissza.
Kapkodtam a levegőt, a mellkasomat mintha egy satu szorította volna egyre erősebben.
Teljesen megsemmisülve ültem le az egyik ülésre és üres tekintettel bámultam kifelé az ablakon.
„Mégis mi a francot hittél? Hogy egy Adam Brody-féle srác komolyan vesz?!” – gondolatban ostoroztam magamat.
Belépve a kis garzonom ajtaján, ledobtam a kabátomat, levettem a csizmámat és a nappaliként funkcionáló helyiségben terpeszkedő termetes kanapéra huppanva, arcomat a kezembe temetve sajnáltam magam.
– Hogy lehettem ennyire ostoba?! Hogy vehettem komolyan egyetlen percre is a kedvességét?! Elveszi, amire szüksége van, aztán a földbe tapos és nevetve tovább lép– hangosan kimondtam a fejemben cikázó gondolatokat. – Egy nevetséges, szerencsétlen idióta vagyok, aki bedőlt egy jóképű srác meggyőzően előadott szerepének – folytattam önmagam szidalmazását. – Még hogy lássam meg benne a jót! Pff! – háborogtam tovább.
Befejezve az önsajnálatot, lezuhanyoztam, megettem a reggelről maradt hideg pizzát, és készítettem egy rooibos teát, hogy lenyugtassam magam.
Az ágyban fekve előkaptam a mobilomat és írtam egy üzenetet a professzoromnak.
„Tisztelt Tanár úr! Nagyon sajnálom, de nem tudom vállalni Adam Brody felkészítését. Kérem, keressen mást erre a feladatra. Én erre nem vagyok képes. Megértését köszönöm! üdv, Summer.”
Egész éjjel forgolódtam az ágyban, így reggel kimerülve ébredtem. A reggeli kávém kortyolgatása közben jelzett a telefonom. Sutton professzor válaszüzenete villant fel a képernyőn.
„Kedves Summer! Nem gondoltam, hogy ilyen egykönnyen feladja, nem ilyennek ismertem meg, hiszen az Ön kitartása legendás. Évek óta a legjobb és legtehetségesebb diákom. Kérem, adjon még egy esélyt Mr. Brodynak. Ő nagyon lelkesen nyilatkozott az Ön tanári képességeit illetően. Az idő rövidsége miatt nem tudok mást keresni Ön helyett, így arra kérem, hogy az eredeti terv szerint tanuljon Mr. Brodyval a vizsgáig. Köszönöm! Üdv, Dr. Sutton”
Csapdába csalva éreztem magamat.
Nem mondhattam nemet a professzornak, és nem akartam újra találkozni az öntelt Adammel sem.
Nem volt választásom.
Utáltam ezt a helyzetet.
Utáltam Adamet.
Utáltam az egész világot.
Hányingerrel küszködve készültem a délutánra.
Minden porcikám tiltakozott az újbóli találkozás ellen.
Úgy lépkedtem a könyvtár lépcsőin felfelé, mint egy halálraítélt, akit néhány lépés után a bitófán himbálózó kötél várt volna.
Belépve egyenesen az olvasóterem felé indultam.
Messziről láttam, hogy a tegnapi asztalnál már Adam ott ül.
Előtte kipakolva a könyvek, füzetek, és a jegyzeteibe merülve olvasgat.
Odaléptem mellé.
Felnézett rám és felpattant a székről.
– Szia Summer! – lelkesen csengett a hangja, azonban én már nem dőltem be ennek.
– Szia! – hangom olyan hideg volt, hogy egy forró tea is azonnal jegessé vált volna.
Arcáról lefagyott a mosoly és megsemmisülten nézett a szemembe.
Nem hagytam kizökkenteni magamat.
Elővettem az egyik jegyzetemet, kinyitottam, és mint egy elhivatott matektanár belekezdtem a tananyagba.
– Tegnap ott hagytuk abba, hogy átvettük a logaritmust, most pedig az integrálás alapjai következnek.
– Először nem beszélhetnénk a tegnap este történtekről? – kérdezte bizonytalan hangon, miközben megérintette a karomat.
Határozottan elhúzódtam és ingattam a fejemet.
– Nem, hiszen nincs miről beszélnünk. Kezdjünk hozzá máris! – azzal belekezdtem a következő leckébe.
Beletörődve a visszautasításba, sóhajtott egy nagyot, és lehorgasztott fejjel jegyzetelni kezdett.
Az idő ólomlábakon, ingatagon vánszorgott.
Minden vele töltött perc egy kínszenvedés volt.
Elmaradtak az eddigi viccelődések, nevetések.
– Hány megoldása van ennek a feladatnak? – tettem fel egy keresztkérdést.
– Egyetlen helyes megoldás van – hangzott bizonytalanul a válasz.
– Úgy van – bólintottam hűvösen, azonban belül mégis büszke voltam rá.
Ahogy a lecke végére értünk, összecsaptam a könyveimet, a táskámba gyömöszöltem és villámgyorsan elköszöntem.
– Holnap ugyanekkor, ugyanitt találkozunk! Szia!
Esélyt sem adtam még arra sem, hogy rendesen elköszönjön.
A hátam mögött hallottam elmotyogott köszönését.
Kiviharzottam a sötét utcára és gyalog vágtam neki a haza vezető útnak, miközben mélyeket lélegeztem, mint aki az előző öt órában fuldoklott.
„Túléltem.”
De holnap kezdődik minden elölről.
Még tizenegy nap.
Csüggedten lépkedtem hazafelé.

Délelőttönként néha láttam az egyetem folyosóján a hangos kompániával, ahogy egyik előadásról sétált át a másikra.
Amikor észrevett, kisfiús, zavart mosollyal az arcán biccentett felém, én azonban csak kimérten biccentettem vissza.
A következő délutánok hasonló hangulatban teltek.
Egyik lecke a másik után.
Adam szépen vette az akadályokat.
Eleinte próbált beszélgetést kezdeményezni, de én hidegen elutasítottam a próbálkozásait.
Néhány nap múlva feladta.
Csak a leckékre összpontosított, én pedig összeszorított szájjal és a mellkasomban egyre növekvő lelkiismeret furdalással ültem mellette.
A vizsgáig már csak három nap volt.
Ezen a délutánon már a vizsgafeladatlapokat vettük elő.
Adam elsőre jól vette az akadályokat.
Miközben halkan, elismerően hümmögve javítottam a dolgozatát, idegesen fészkelődött mellettem.
– Igazán szép munka! Ha így írod meg a vizsgát, akkor nem lesz semmi baj! – elégedett voltam a teljesítményével.
– Tényleg ennyire jól sikerült? – hitetlenkedett.
– Igen. Miért nem hiszed el, hiszen sok energiát fektettél bele a tanulásba. Ez pedig meghozta a várt eredményt – tárgyilagosan összegeztem az elmúlt napok munkáját.
– Nem gondoltam volna sohasem, hogy a matek lehet ennyire egyszerű és logikus nekem is. Veled sikerült – az utolsó mondatokat olyan hangsúllyal ejtette ki, hogy a szívem kihagyott egy ütemet, majd ettől megbolondulva össze-vissza kalapált. – Köszönöm neked! Nélküled biztosan esélyem sem lenne a vizsgán.
Megérintette a kezemet és gyengéden megszorította.
Érintésétől egy pillanatra ledermedtem.
Kezének melege lassan átjárta testemet.
Jól esett – mintha a fagyos utcáról betértem volna egy menedékhelyre.
Aztán heves érzelmeimen felülkerekedett a józan eszem. Belém hasítottak a felkavaró este utáni háborgó gondolataim, és kiábrándultan húztam el a kezemet.
– Elkísérhetlek a megállóba? – udvariasan ajánlotta fel ismét, mint minden alkalommal.
– Nem szükséges, köszönöm! Holnap találkozunk ismét! Jó éjt!
Csalódottan nézett rám meleg, barna szemével, majd lemondóan sóhajtott egyet.
Azzal sarkon fordultam és eltűntem a könyvespolcok rengetegében.
Nekem is fájt az elutasítás, de tudtam, ez az egyetlen helyes megoldás, akár egy matek egyenletben.

Az utolsó délután, miután Adam megírta a vizsgafeladatlapot, feszengve várta ítéletemet.
– Remek munka! Minden akadályt simán vettél, pedig tettem bele néhány csavart is a feladatokba. Nem lesz semmi gond holnap, higgy nekem!
– Köszönöm a munkádat, az idődet és a biztatást! Tényleg kiváló tanár vagy, ahogy dr. Sutton mondta.
– Sok sikert holnap! Viszlát! – próbáltam a legrövidebb úton lezárni életem ezen különös fejezetét.
– Summer várj, kérlek! – felpattant a székről és megfogta a karomat. – Kérhetek még valamit? – félénk hangja meglepett.
Gyanakodva vontam fel a szemöldököm.
– Szeretném, ha holnap te is ott lennél a vizsgánál. Sokkal magabiztosabb lennék, ha tudnám, te is ott vagy a közelben.
Nyeltem egyet.
„Most mit mondjak neki?”
Belenéztem a sötéten felvillanó, könyörgő szempárba és képtelen voltam nemet mondani.
– Rendben. Ott leszek. Hánykor kezdődik a vizsga?
– 9-kor az elméleti tömbben, földszint, 2-es terem.
Bólintottam, majd zaklatottan lépkedve hagytam el a könyvtárat.

Másnap idegesen készültem el, legalább annyira izgultam, mintha nekem kellene vizsgáznom.
Az egyetem földszinti aulájában már kisebb tömeg gyűlt össze várva a vizsga kezdetét.
Ahogy néztem a várakozó diákokat, megpillantottam Adamet, aki a szokásos társaságának közepén állva hallgatta haverjai idióta jó tanácsait.
Hallottam öntelt röhögésüket, láttam a többiekre vetett megvető pillantásaikat, hangsúlyozva felsőbbrendűségüket.
Adam azonban láthatóan nem figyelt rájuk, feszülten járatta szemét és keresett valamit.
Aztán összeakadt a tekintetünk.
Szeme boldogan felragyogott és vidáman intett felém.
A haverjai értetlenkedve követték a mozdulatot és különös arccal bámultak rám.
Azonban ez nem érdekelt abban a pillanatban.
Akaratlanul is elmosolyodtam és némán mutattam Adamnek, hogy a folyosón leszek.
Magabiztos mosolyra húzódott a szája és határozott léptekkel indult be a terembe, amikor a nevét kiáltotta az ügyeletes tanár.
A folyosó távoli zugában egy padon ülve várakoztam. Magammal hoztam egy könyvet, hogy addig is elfoglaljam magam.
Belemélyedtem az olvasásba. Néha az órámra pillantottam. Már csak pár perc volt a vizsga végéig.
Ekkor Dave Carlson lépett oda hozzám és kéretlenül levetette magát mellém.
– Mit gondolsz? Menni fog neki? – kérdése teli volt kételkedéssel.
– Miért ne menne? Hiszen sokat készült – ezzel én lezártnak tekintettem a beszélgetést, de Dave nem hagyta annyiban a dolgot.
– Ja, sokat készült. Tudjuk, mivel alig maradt ránk ideje – hangjából tömény szemrehányás sugárzott.
– És ezt miért nekem mondod?
– Mert te voltál az, akivel az időt töltötte helyettünk.
– Azért volt velem, mert tanulni akart. Fontos alkalom ez a számára, de ezt te is tudod, gondolom.
Dühösen forgatta a szemét és gúnyosan elhúzta a száját.
– Vagy te, esetleg a kis barátaid segítettek volna neki felkészülni? – hirtelen elöntött a düh. Felvettem a kesztyűt és elhatároztam, hogy nem hagyom magam földbe döngölni. – Akkor miért nem benneteket kért meg arra, hogy készítsétek fel a vizsgára? Nos?!
– Eddig is elboldogultunk nélküled. Nincs szükségünk rád! – felháborodott hangja visszahangzott a folyosó csendjében.
– De nekem szükségem van rá! – Adam hangja ostorként csattant a háta mögött.
Az eddig fölényeskedő Dave hitetlenkedve ingatta fejét, miközben meredten bámulta barátját.
– Summer nélkül nem boldogultam volna. És már nem is akarok nélküle.
Davenek tátva maradt a szája a csodálkozástól.
– Azt akarod mondani, hogy inkább őt választod helyettünk, a barátaid helyett? – miközben féltékenyen rám nézett, rámutatott a folyosó távoli sarkában ácsorgó, vihogó bagázsra.
– Ti sosem voltatok a barátaim. Te és a többiek csak kihasználtátok a népszerűségemet, de sosem voltatok a barátaim. Ha azok lettetek volna, akkor támogattatok volna ebben a dologban. De nem tettétek – keserűség és csalódottság érződött Adam minden szavában. – Ellentétben Summerrel, aki ismeretlenül is bizalmába fogadott. Én pedig miattatok hátba szúrtam.
Odalépett hozzám, felhúzott a padról és magához vont. Parfümjének illata pajzsként ölelt körbe.
– Kiválóan sikerült a vizsga, köszönöm! – súgta a fülembe hálásan.
Majd két kezébe vette az arcomat és gyengéden megcsókolt.
Reszkettem, mintha megcsapott volna a jeges, északi szél.
Szorosan a karjába vont, hogy szívének ütemes dobbanása hangosan visszahangzott fülemben.
Dave felháborodva, sértetten elvágtázott a döbbenten álldogáló, felénk mutogató barátai irányába.
– Most mi lesz? – kibontakoztam ölelő karjából és félve néztem fel rá.
– Ez volt az egyetlen helyes megoldás. – cinkosan kacsintott rám, miközben újabb csókot követelt finom ajka.
Boldogan simultam hozzá újra.