Csók a halál után

Kopogtak Charlotte hálószobája ajtaján.
– Gyere! – szólt kissé álmos hangon a szoba lakója.
Eva, a szobalány, szinte lábujjhegyen lépett be, letette a kisasztalra a teáskannát, melyből a citromfű illata keveredett a hársvirág aromájával.
– Öntsek, kisasszony?
– Nem kell, felkelek. Elmehetsz!
Eva kisurrant az ajtón, így nem látta, hogy úrnője kiszökken az ágyból. Charlotte a megszokott selyem és csipke helyett most egyszerű farmert és I LOVE YOU feliratú pólót viselt, olcsó sportcipővel, amit a szomszéd utcában rendezett garázsvásártól elsétálva egy turkálóban vett.
Bekapcsolta kedvenc zenei albumját, ismétlésre rakva. Időzítette, hogy a gép időközben egy nagyon régi beszélgetést is játsszon le, a távoli barátnőjével. Mindent elrendezett, van három és fél órája, hogy megtegye. Zsebében ott lapul a fiola, amitől elkábul Julian.
„Nem fogod megúszni, annyit adtam, mint senkinek soha. Egy mondattal lezárnád? Csak mert megnősülsz? A francokat, egy éve a jegyesed, és minden szerdát meg pénteket velem töltöd. Na, nem! Minden kapcsolatot én zárok le, vagy így, vagy úgy! Ezt így! Te akartad!”
A nő a fejére húzta a kapucnit, nem volt mitől tartania, mert a milliomosnegyed smink nélkül nem látta még az éjszaka szirénjét. Hangtalanul, gyors léptekkel surrant végig a hosszú folyósón, majd le az alagsorba. Az alagsor végén lévő kisajtó hangtalanul nyílt. A minap olajozta meg egy videó alapján, ők sosem használták, pont úgy, mint a kertnek ezt a részét. A kerítés végénél ott a kiskapu, amin megroggyant a zsanér, pont kifér rajta. Mint az éjszaka angyala.
A külváros tompa csendjéből néhány sarokkal később már felzúgott az éjszaka A buszmegállóban pár álmos tekintet fúródott az aszfaltba.
Charlotte nem nézett senkire. Szíve a torkában dobogott, ilyen környékhez nem volt szokva. Fölugrott az egyik induló buszra, ment pár megállót, leszállt.
Metróval folytatta útját. Julian a város másik végében lévő gazdagnegyedben bérelte legénylakását.
A parkon át, ahol gesztenyefák álltak őrt az éj sötétjében. A padokon csikkek és eldobott dobozok, a bokrok közt egy fülemüle dalolt, mintha a világ csak dalra született volna. Charlotte zsebében lépésről lépésre nőtt a súlya, az éles pengének.
Hangtalan léptekkel haladt a sövény mellett, az éjszaka sötét árnyékában.
A másolt kulcs simán nyitotta a zárat. Mosolyogva gondolt rá, hogy egy cipőpasztában csinált lenyomatot az eredetiről.
A lakást betöltötte a Skorpions együttes dübörgő ritmusa, a háttérből vízcsobogás hallatszott. Óvatosan belesett a fürdőszobába, Julian a párás zuhanykabinban, teljes torokkal üvöltötte a dalt. De jó is lenne most ledobálni a ruhákat, és belépni a kabinba. Charlotte mosolygott, mint aki már előre tudja, hogyan érne véget ez a jelenet, ha megengedné magának. Édes emlékek rohanták le. Megborzongott, majd megrázta a fejét. „Nem ezért vagy itt!”
Kiment a nappaliba, ahol a kisasztalon ott aranylott, metszett pohárban a férfi elmaradhatatlan esti whiskey-je.
Egy gyors mozdulattal kinyitotta a fiolát, és belengette az italba a Hypnora-t, katonai fejlesztésű altatódrogot. Néhány csepp egy korty italban, azonnal kiüti az alanyt.
A zene megállt. A vizet is elzárták.
A nő egy szökkenéssel a sötétítőfüggöny mögött termett, takarta a nehéz bársony és az ablak előtt álló hatalmas pálma.

Julian, dudorászva, mezítelenül lépett be a nappaliba. Elvette a poharat, egyből lehúzta a kétújnyi drága italt.
Keze mozdult, talán a kanapén lévő távirányítóért, de meginogott és összeesett.
Charlotte nem várt egy percet sem. Biztosan tudta, hogy az ital hatott, hiszen a szállítója mindent elmondott, amit tudnia kell. Megállt a férfi mellett, nézte az adoniszi testet, nagyot nyelt, teste reagált a férfi látványára. Lehunyta a szemét és lesújtott. Egyszer, kétszer, ötször. Már nem a szép emlékek, hanem a düh vezette elméjét. Kiegyenesedett. Megtörölte könnyes szemét. „Majdnem szerettelek” – mondta ki hangosan. Lehajolt, és egy utolsó csókot lehelt a férfi már élettelen ajkára.

Charlotte már napok óta ugyanabból a sarokból figyelte őket. A hangszórókból áradó jazz, poharak koccanása és férfivita töltötte be a helyiséget. Az asztalnál ülő zsaruk éppen az aktuális ügyről beszélgettek. Mark vitte a primet, ő volt a főnök. Mellette az olasz, a kisportolt félisten, a halottkém Massimo. A többiek nem érdekelték a nőt. Charlotte teste az olasz minden mozdulatára reagált. Erősen kellett koncentrálnia, hogy Markra tudjon figyelni. A férfi újabb italokért indult, Charlotte hirtelen elé lépett, a kezében lévő italt magára borította.
– Na, ez szép! Vakrandim lett volna! Így hogy?
– Bocsánat, szépség! Miért kell a randinak vak lenni, itt vagyok én – kezét félreérthetetlen mozdulattal húzta végig a nő hátán.
Charlotte kihívó tekintettel nézet Mark szemébe.
– Nem ismerlek, hogyan bízzak meg benned?
– Most mondtad a vakrandit, bennem jobban megbízhatsz. Tesztelj le – közelhajolt a lány füléhez és halkan, érzékien súgta – Zsaru vagyok – beleharapott a lány fülcimpájába.
Charlotte megborzongott
– Tényleg? – nézte nagyra nyílt szemekkel a férfit, miközben úgy mozdult, hogy falatnyi mini ruhája még feljebb csúszott, szabadon hagyva így formás combjait.
Mark beharapta a szája szélét.
– Pont italért indultam, mit hozhatok neked, Vakrandis lány?
– A „Szirén csókját” ittam, illetve ittam volna, ha nem lépsz elém.
– Kárpótollak, nyugi! Ezerszer is hajnalig! Majd te csókolsz, mint egy szirén.
Tenyerét végigsimította a lány arcán, az belesimult, és szájába vette a férfi hüvelykújját.
Mark újból közel hajolt.
– Rossz kislány vagy, tudod? – súgta, miközben nyelvével a lány nyakát ízlelgette.
– Majd te megbüntetsz, zsarukám – nyögte kéjesen Charlotte.

Nem telt el sok idő, és Charlotte már a nyomozó lakásában állt. Szeme gyorsan pásztázta végig a teret, nem a stílust kereste, hanem egy nyomot.
A lakást belengte a dohány és cédrus illata. Laptop az asztalon, aktáknak nyoma sincs. Itt nem sokat fog megtudni, arról, hogyan áll a nyomozás. Charlotte tudta, hogy csak egy dolog volt nála: az idő, és az illúzió, hogy biztonságban van.
Mark kezében két pohár vérvörös ital, komótosan közeledett.
– Parancsolj! – nyújtotta az egyik poharat a lánynak.
– Mi ez?
– A tűz csókja. Vörösbor és vodka.
– Ezt most találtad ki – nevetett Charlotte.
– A szemed súgta, hogy erre van most szükséged. Először.
Közelebb lépett, átfogta a lány derekát. Charlotte egy pillanatra megfeszült, de eszébe jutott miért van itt, és közelebb húzódott. A férfi belecsókolt a ruha kivágásába. Charlotte döbbenten tapasztalta, hogy teste reagál, enyhén megremegett, gyomra jólesően összerándult.
Legyen, ami lesz alapon úgy döntött: ha már itt van, kihasználja az éjszakát.
Karját a férfi nyakára csúsztatta és gyakorlott mozdulatokkal cirógatta.
– Tudod, mit akarsz! – a férfi letette a poharat.
– Mindent! – Charlotte hangja remegett.
A Mark lassan lehúzta a kisestélyit a nőről.
Charlotte ott állt egy falatnyi fehérneműben.
– Felfallak – Mark hangja rekedt és erőtlen volt.
Megemelte a lányt, az lábaival átkulcsolta a férfi derekát, karját a nyaka köre fonta és ajkai az ütőér környékén kalandoztak, jobban tűzelve a férfit.
Mark néhány lépés után megállt, majd óvatosan egy ágyra fektette a nőt.
Felegyenesedett. Pólóját lerántotta, gyorsan kapkodva, övét kikapcsolta, nadrágját a padlóra hajította. Közelebb lépett, hogy lányról levegye a kis fehérneműt. Charlotte megemelte a csípőjét közben két keze játszott a saját testén. Mark döbbenten nézte a kis nyitott alsót.
– Minden vakrandira így készülsz? – mordult fel, majd a lány lábait széttárva elmerült a látványban.
Lehajolt. Apró csókokkal borította a tökéletes testet. A lány teste ívbe feszült, öle nedves lett. Már elfelejtette miért is van itt. Csak adni akart, meg kapni.
Mark ajka lassan vándorolt lefele, Charlotte belemarkolt a férfi hajába és irányította legkényesebb pont felé.
A férfi értette az üzenetet, ajka lecsapott, és könyörtelen ritmusban játszott a nő ölén. Charlotte megfeszült, testét remegés rázta meg, halkan sikkantott a gyönyörtől. Úgy érezte felrobbant. A férfi csókjai feljebb vándoroltak, a melleket vették célzásba. a kőkemény bimbók esedeztek a figyelemért.
A lány néhány pillanat múlva könyörgött.
– Gyere! Kérlek! Érezni akarlak!
Mark nem kérette magát. Charlotte úgy érezte szétfeszül. A vágy görcsbe rántotta izmait, és minden milliméteren érezte a férfit.

Mark az irodában ülve, döbbenten nézte az elé rakott aktát. A talált DNS azonosította Julian Smith gyilkosát, Charlotte Vale-t. A nő, akivel az éjszakát töltötte. Nézte a képet. A neon hidegen vibrált. A férfi lélekben látta a nőt, amit tekintete röpköd a házban, keres valamit.
Kihasználták, jött a felismerés. Nem csoda, hogy reggel üres volt az ágya. És a laptop is figyelmeztetett, helytelen jelszóra. A keze ökölbeszorult
– Hozzátok be!
– De főnök, vele vo…
– Egy ribanc, akit felszedtem, nem jelent semmit.

Charlotte idegesen dobolt a kihallgató szobában, az asztalon. Nem tudta, hogy kerül ide, a miértet tudta, de úgy ügyelt mindenre, semmi árulkodójel.
Az ajtó nyílt. Mark és Massimo léptek be. Az olasz félre állt a fal mellé és karba font kézzel nézte a nőt. Mark tekintete, hideg, jeges, könyörtelen.
– Jaj, de jó Mark, hogy te vagy itt! Vigyél ki légyszi, légyszi! – könyörgött a nő egy kis játékosságot csempészve a hangjába.
– Miss Charlotte Vale, erős gyanúnk, sőt bizonyítékunk van, hogy megölte Julian Smitht.
– Nem igaz, nem…
– Hadd fejezzem be kisasszony! Szóval. Megtaláltuk a kést Julian udvarától nem messze. Egy hajléktalan kiszedte a kukában lévő ruhákat, mivel tele volt vérrel jelentette. Mi hajszálakat is találtunk. Ugyanattól a személytől találtunk a halott arcán is hajszálat, a már lezárt pillákon. Halála után kerültek oda. Ezek az ön hajszálai.
– Nem kellett volna megcsókolnom – tört meg Charlotte.
– Vigyétek el! – Mark hangja keményen csattant. Összecsukta a dossziét.
A rádió valahol megszólalt, recsegve, tompán. Gyerek kvíz műsorunk következik: ,,Hegyen völgyön zakatol a vonat?”