Kiemelt
A nap már lebukott a dombok mögött, amikor Violette felszállt a késő esti vonatra. Harmincas évei végén járt, hosszú, barna haja rendezetlenül omlott vállára, arca fáradt volt, mégis szép. Kék szemei mélyen árulkodtak arról, hogy valami régóta nyomasztja. Magányosnak tűnt, de nem a környezetétől volt elzárkózva, hanem önmagától. Egy kopott hátizsákot cipelt, benne alig néhány holmi és egy bőrkötéses napló, amit úgy szorított, mintha egy része ebben az egyszerű tárgyban lakozott volna. Amikor helyet foglalt az ablak mellett, gondolatai mélybe húzták. Az utóbbi időben mindenki azt mondta neki, hogy változtatnia kellene az életén, új célokat keresnie, de valahogy nem ment. Úgy érezte, eltévedt az életében, mintha egy állomáson ragadt volna, ahonnan nem indul több vonat. „Hová tartok most?…Tovább olvasom…
Létezik egy gyönyörű hely, egy világ, ahol álmomban jártam. Mikor megérkeztem, a talpam alatt puha, vörös, rózsaszín, fehér, sárga, rózsaszirmokat éreztem. Felnéztem az égre, a Hold mosolygott rám, a csillagokból apró fénycseppek szálltak le a Földre, és ragyogtak a fűszálakon. A fák levelei fénylettek, csodás zöld színben ragyogtak. Én sétáltam a puha szirmokon, egy hosszú út volt előttem. Körülöttem színes pillangók repdestek, és végig jöttek velem az úton. A levegőben a nyugalom, béke áradt szét, mely átjárta az egész lényemet. Az illatok varázsa, ami a virágokból szállt fel, apró fényként cikázott mindenhol, mámorítóan finom virág kompozíció együttes illatként szívtam magamba. Madarak dallamát vitte az enyhe szellő szerteszét. A lélekemelő csicsergés a szívemet átjárta. Leültem egy fa…Tovább olvasom…
Kiemelt
Aseriel olyan helyen ébredt, amelynek ideje mérhetetlen volt. A cella falai simák voltak, se kőből, se fémből, inkább egy átmeneti anyagból, amely elnyelte a hangot. Amikor megmozdult, lépése visszhangtalan maradt, mintha a tér előre tudta volna, hogy válasz fölösleges. Az ajtón zár helyett puszta felület húzódott, és már ez az apró részlet elég volt ahhoz, hogy Aseriel megérezze: itt a megszokott rend másként működik. Reggel egy őr lépett be, ránézett, majd zavartan kérdezte meg, mikor került ide. Aseriel nyugodtan válaszolta, hogy három éve. Az őr hitetlenkedve rázta a fejét, mert az emlékei szerint előző nap még üres volt a cella. Őszinte zavara világossá tette: itt az idő csúszik el körülötte, nem benne. Másnap egy másik őr érkezett, aki közölte vele, hogy a kivégzés másnap…Tovább olvasom…
Jenna éppen bezárta a boltját, és úgy döntött, sétál egy kicsit. Ma lenne a kislánya kilenc éves, ma ünnepelnék a születésnapját. Nagyon nehéz ilyenkor otthon lennie, inkább sétálgat. Vannak olyan napok, amikor nagyon nehéz, hiszen hiába telt el öt év, akkor sem tudja magát túltenni a családja elvesztésén. Folyton lejátszódik előtte az a nap, amikor csörgött a telefonja, és akkor közölték vele, hogy a férje és a kislánya autó balesetben szörnyethaltak. A sokk, ami érte, talán soha nem múlik el. Könnyek öntötték el, és leült egy padra. Annyira hiányoztak neki a szerettei! Mióta elveszítette őket, csak a munkába merült el, nem járt sehova, nem beszélgetett senkivel. Egyedül a szívbéli barátnőjével, Carmennal tartotta a kapcsolatot. Ő nem hagyta magára, és minden nap felhívta, ha csak…Tovább olvasom…
– Mi van a zongorán, Marika néni? – kérdezte Pista, miközben a nappali ajtajában megállt, és körbesandított a könyvekkel teli, napfényben úszó szobában, ahol a levegőben kávé illata szállt. – Egy tyúktojás. – Tyúktojás? Zongorán? Ez új művészeti irányzat? – Hát igen, fiam, a tyúk is művészlélek. Tegnap hallgatta, ahogy játszom a „Holdfény szonátát”, aztán felugrott a zongorára, és ott pottyantotta el. – Ez már inkább „Tojásfény szonáta” – vigyorgott Pista szélesen. Marika néni bólintott, ujjai finoman játszottak a billentyűkön. – És képzeld, azóta a tyúk minden reggel itt vár, hogy játsszak. – Akkor az a tyúk… zongorista? – Nem, inkább kritikus. Ha hamisan ütöm, nem tojik, csak felháborodva kotkodácsol.Tovább olvasom…
A kert hófehér csendjében állt egy magas hóember. Szénszemei csillogtak a hidegben, répaorra büszkén meredt előre, kezében egy rozsdamentes fakanál. – Juci! – szólította meg hirtelen, meglepően mély, ropogós hangon. A lány megdermedt, majd ijedten hátrált. – Te tényleg beszélsz?! – Igen – mosolygott szélesen. – Pisti vagyok. Munkaidőben hóember, egyébként egy kissé különc szakács. – Mit főzöl ilyenkor télen? – kérdezte nevetve. – Hóleves-specialitást – felelte büszkén. – Hópelyhet, dérport, egy csipet szélzúgást teszek bele, és persze egy csipetnyi tél varázsát. – Ez ehetetlennek hangzik! – kuncogott Juci. – Nem neked készítem – biccentett a fán ülő varjak felé. Egy fekete varjú leugrott, meghajolt, majd vidáman kért még egy kanállal a különös ételből.Tovább olvasom…
A nap lassan merült alá a horizont mögé, az ég tüze szétterült a vízen. A hullámok közt egy horgony ringott, mint valami örök emlékeztető. – Miért állsz itt, egyedül, az idő és a fény közepén? – szólalt meg a Nap, aranyló sugaraival simogatva a horgonyt. – Azért, mert meg kell tartanom azt, ami sodródna – felelte a Horgony, mély hangon, amelyet a tenger is visszhangozni kezdett. – A hajók, az emberek, az álmok… mind hozzám kötődnek, amikor megállnak egy-egy állomáson az életükben. – És nem nehéz ez neked? – kérdezte a Nap, mintha csak egy régi barát féltő szavait küldené. – Nehéz. Mert sokan félnek megállni. Azt hiszik, ha horgonyt vetnek, eltévednek az útjukról. Pedig néha a megállás maga a cél – suttogta a Horgony, miközben a hullámok gyengéden csapkodták. Ekkor a Tenger is…Tovább olvasom…
A tenyér-Aurora Amelia Joplin – Mama, itt vagyok… – suttogta Anna, miközben leült az ágy mellé. A kórházi szoba csendje sűrű volt, csak a légzés ütemes nesze szólt, mint egy halk emlékóra ketyegése. Az idős asszony lassan fordította felé a fejét, ajkán halvány mosoly jelent meg. – Tudtam, hogy jössz – mondta rekedten – Mindig tudtam, mikor érzed, hogy hívni akarlak. Anna megfogta a ráncos kezet. A bőre vékony volt, mint a hajnali köd, de a szorítása még most is ismerős, biztos, meleg. – Emlékszel, mikor kicsi voltam, és mindig a kezedbe kapaszkodtam, ha féltem? – kérdezte halkan. – Persze, hogy emlékszem – mosolygott a nagymama. – Akkoriban még te voltál a kicsi madaram… most meg én vagyok a te kicsi madarad. Mindketten elnevették magukat. Az a fajta nevetés volt ez, ami mögött…Tovább olvasom…