Lépések a csendben

Ahogy léptem az alkonyatba hajló utcán,
a Nap már elengedte a világ kezét.
Lámpák fénye őrizte az estét,
ablakokból meleg Fény szűrődött ki,
bent ünnep volt,
kint a csend lélegzett.

Nem járt senki az utakon,
Szenteste összebújt a házak falai között,
csak én maradtam kint
és a figyelem.

A temetőnél mécsesek pislákoltak,
apró csillagok a földre hajolva,
emlékezés és imák fényében
megállt az idő egy pillanatra.

Ott értettem meg:
Létezem.
Nem gondolatként,
nem emlékként,
hanem lélegző valóságként.

Éreztem a hideget,
a szél éles érintését az arcomon,
és mégis éltem.
Figyeltem.
Érzékeltem.

Lakatlan házak mellett haladva
valami láthatatlan mozdult meg bennem.
Földhöz kötött lelkek nesze
rezdült a falak mögött –
figyelnek,
várnak,
félnek.

De a Fény nem hagy el,
ott rezeg a láthatatlanban,
ahol az idő megpihen,
és bennem is tovább ég.

A csendben
– ahol már nincs kérdés,
csak jelenlét –
kimondatlanul is tudom:
Létezem.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.