Vers elemzés – szótagszám és rímséma

December huszonhatán az ünnep már nem akar hangos lenni. Nem csilingel, nem sürget, csak jelen van, mint egy házban felejtett fény, amely megmarad az asztalon, a poharak peremén, a morzsák között. A tegnap ilyenkor lassan emlékké szelídül.

Az asztal körül nem egyformák a tányérok, ahogyan mi sem vagyunk egyformák. A halászlé gőzében régi mondatok úsznak fel, a töltött káposztában hosszú órák türelme főtt össze, a kocsonya remegésében pedig ott lüktet az idő, amely egy évig várt erre az estére. Minden falat hordoz valamit abból, ami volt, és abból is, ami marad.

A gyerek már félig egy másik világban jár. A játék közelebb van, mint a vacsora, a tányéron marad egy falat, de a mosolya teljes. Néha felnéz, és ebben a pillanatban mi is visszatalálunk ahhoz az évhez, amikor minden új volt, és az ünnep még nem tudott fáradni.

Ez az asztal nem csupán ételt kínál. Szokásokat, újra és újra kimondott mondatokat, nevetéseket, amelyek pontosan tudják az utat hazafelé. A csend is helyet kap rajta, nem üresen, hanem békésen, megtartón.

December huszonhat nem a tökéletességről szól. Hanem arról, hogy együtt vagyunk. Külön ízekkel, külön emlékekkel ülünk le ugyanahhoz az asztalhoz, ahol a szeretet nem egyforma, mégis közös.