A szomorú szobamérleg

Ma reggel, amikor felébredtem, próbáltam halk lenni, nehogy felköltsem a gazdámat, és észrevegye, hogy én most köszönés nélkül elhagyom.

Szerettem vele lenni, de az utóbbi időben már olyan elviselhetetlen lett, hogy nem tudok tovább itt maradni.

Hónapokkal ezelőtt a férjétől, Lacitól kapott engem, a szobamérleget, születésnapjára. Persze Norci egyből megsértődött, és hetekig ki nem vett a dobozból. Pedig ha tudta volna, hogy néha alig kaptam levegőt. Próbáltam egy kicsit rugdosni a dobozt, hogy több friss levegő jöjjön be. A legszívesebben kicsúsztam volna a dobozból, de az már túl feltűnő lett volna.

Aztán múltak a hetek, hónapok, mígnem Norci megbetegedett. Csak hízott, hízott, hiába alig evett, de a kilók csak felfelé mentek.

Elment az orvoshoz, aki megkérte, hogy minden nap háromszor – reggel, délben és este – méretkezzen meg, és ezeket a számokat írja fel egy füzetbe. Hazafelé a boltban vett magának egy kockás füzetet, gondolta, ebbe jobb lesz a számokat beírni.

Másnap reggel odajött hozzám, késsel a kezében. Egy kicsit megijedtem, ugyan mit akar velem tenni? De csak a dobozról vágta le a ragasztót.
Kiszabadultam.

Olyan jó volt a friss levegő után kapkodni, majd letett a padlóra, és rám állt, de amilyen gyorsan lépett, olyan gyorsan le is ugrott rólam, és elszaladt. Ott álltam egyedül a szoba közepén, és messziről hallottam, amint Norci sír.

Minden nap háromszor ugyanez ment. A dobozt eldobta, többet nem kellett olyan zárt helyen lennem.

Egyik este Laci, amikor hazajött a munkából, vacsora után leültek a nappaliba tévét nézni. Én meg a szekrény legalján hallgattam, éppen milyen műsort néznek. Egy kis idő után Norci megszólalt:
– Te, Laci! Hol vetted ezt a mérleget?
– A főutcán lévő Tescóban – válaszolta kicsit nevetve Laci. – Miért? Nem jól mér?
– Jó lenne, ha visszavinnéd, mert ez a mérleg biztos, hogy beteg! – mondta sírva Norci.
– Beteg? Egy mérleg nem lehet beteg!
– Minden nap olyan eltéréssel mutatja a súlyomat, hogy nem hiszem, hogy jó lenne.
– Figyelj, Norci! Holnap, ha elkezdesz mérni, most más helyre tedd a mérleget, de mindig egy helyen legyen.

Norci erre nem válaszolt. Kiment a nappaliból, és azon a napon többet nem láttam.

A következő napon Norci kivett a szekrényből, és kivitt a konyhába. Letett a járólapra, majd rám állt.
– Nem hiszem el!

Ennyit mondott, és már szaladt is a fürdőszobába olyan hangos üvöltéssel, hogy a szomszéd is biztos meghallotta.

Pár óra múlva jött vissza, elkészítette a reggelijét, leült az asztalhoz, és beleharapott a sonkás, sajtos szendvicsébe. Én meg még mindig ugyanott voltam, ahol reggel kitett.

Reggeli után főzött egy jó erős kávét, amelynek illata engem is megcsapott. De jó lenne nekem is egy korty belőle! Még be sem fejeztem a gondolatom, amikor odajött hozzám, lehajolt, felemelt, és beletett egy szatyorba. Nem mertem megszólalni, pedig a legszívesebben ordítottam volna:
– Hova viszel?!

Csendben maradtam. Pár perc után feltette a táskáját a jobb vállára, és elindult.

Sejtelmem sem volt, hova visz. Lehet, többet ide már nem hoz vissza? Idegességemben nem figyeltem, merre mentünk.

Fél óra múlva beléptünk egy épületbe. Hatalmas volt, ha egyedül mentem volna oda, akkor biztos eltévedek.

– Uram! – szólt Norci egy fiatalembernek. – Segítene, kérem?
– Jó napot! Miben segíthetek?
– A férjem itt vette Önöknél ezt a mérleget, de szerintem hibás.
– Hibás? – kérdezte az eladó.
– Igen, össze-vissza mér.
– A blokkját elhozta? Ha nem telt el egy hét, akkor kicseréljük.
– Sajnos az már nincs meg, de azért nem vizsgálják meg? – kérdezte Norci, majd átadott engem az eladónak.
– Persze, ellenőrizzük. Pár perc, és hozom vissza.

Az eladó mosollyal a száján hátat fordított Norcinak, és ketten elindultunk egy hatalmas nagy ajtó felé. Amint átléptük a küszöböt, egy raktárba kerültünk. A polcokon dobozok dobozok hátán. Olyan volt számomra, mintha egy nagy közösségbe jöttem volna.

Pár lépés után találkoztunk pár emberrel.
– Figyeljetek! Az egyik vevő szerint nem jó a mérleg. Mivel a blokkja már nincs meg, hajthatatlan, gondoltam, megnézzük – és letett a földre.

Egymás után álltak rám, és hogy őszinte legyek, mindenki könnyebb volt, mint Norci. A fiatalember felemelt, és visszavitt a gazdámhoz.

– Asszonyom! Sajnálom, de ez a mérleg pontos. Nem tudok helyette másikat adni.

Átadott Norcinak, és elment. Ő meg ott állt, meg sem szólalt, majd megfordult, és könnyes szemmel elindult.

Otthon visszarakott a helyemre, de még mielőtt bezárta volna az ajtót, ennyit mondott:
– Te egy beteg mérleg vagy! Többet nem foglak használni!

Ez nekem nagyon rosszul esett. Már nemcsak Norci sírt, hanem én is. Ezért elhatároztam, hogy másnap, mielőtt valaki felkelne, világgá megyek. Nem akarok olyanok között élni, akik nem szeretnek.

Hajnalban, amikor még aludtak, elindultam az ajtó felé, de hirtelen kinyílt. Nem tudtam mit tenni, mert ott álltam a két gazdám előtt.
– Hé, Norci! Itt hagytad az ajtó előtt a mérlegedet? – kérdezte Laci.
– Én ugyan nem!

Majd Laci lehajolt, felvett, visszavitt a helyemre, és mielőtt becsukta volna az ajtót, ennyit mondott:
– Nem mész te sehová! Szeretünk téged – kacsintott egyet a szemével, és bezárta az ajtót.

Boldog voltam. Végre! Valaki szeret. Eldöntöttem, ha törik, ha szakad, ha jégeső esik az égből, akkor is itt maradok.
Ők a családom.