A hőscincér, a boszorkány, az angyal és Bibir

Valamikor réges-régen, még abban az időben, amikor a gyerekek mezítláb szaladgáltak egy kiadós nyári zápor után, amikor még tehénke kérődzött az istállóban, és békák brekegése hallatszott a nádas felől, a családom egy tarkabarka rét kellős közepén egy aprócska házban élt. Tavasztól késő őszig az ámbitus alatt fogyasztottuk el a reggelit, ebédet, vacsorát. Az estéket szerettem a legjobban, mert vacsora közben a szüleim a másnapi teendőket beszélték meg, és én addig bámulhattam a sötétkék égboltot átszúró sejtelmes csillagokat, és tudtam nemsokára nyugovóra tér mindenki. Csupán a kutya ugatja majd az égbolton komótosan ballagó holdat, a tücskök is elteszik a hegedűjüket, és bent a levendulaillatú szobában régi időkről, hajdan élt emberekről meséltek a szüleink, a kismalacról és a farkasról, és még sok egyébről, amit itt napestig sorolhatnék, de egy biztos: boszorkányról és vasorrú bábáról szó sem esett. Meséltek tehát minden este, egészen addig, míg mi gyerekek el nem aludtunk mindannyian.
Másnap korán reggel egy új nap kezdődött és alig vártam, hogy elindulhassak felfedezni azt a csodálatos világot, ami körülvette a házunkat. A tarka-barka rét jelentette számomra az egész világot, a virágokkal, a fű között megbújó ezernyi bogárral, a levegőben repülő madarakkal.
Általában a kis barátommal, Gergellyel indultunk útnak, akkor hatalmasnak tűnő réten, de a nagyon távoli kerek erdőig már nem mehettünk el.
Azon a szép nyári napon Gergely már az árok partján várt, és amikor meglátott, széles mosoly terült el szeplőkkel tarkított arcán, elálló füle, még elállóbbnak tűnt attól a féktelen boldogságtól, amit a megjelenésem okozott neki. Egyenesen hozzá mentem, és láttam, hogy a szája maszatos a lekváros kenyértől, amit reggelizett, és gyanítottam, hogy csak a puháját harapta ki. Felugrott, majd tetetett bosszúsággal csípőre tette a kezét.
– Én még soha nem vártam ennyit egy fehérszemélyre – mondta. Szívesen használta az apjától hallott réges-régi szavakat, az apjától ellesett mozdulatokat.
– Én vissza is mehetek – válaszoltam sértődötten, és az eperfa felé figyeltem, ahol az édesanyám, már az asztalra tette a frissensült cipót. Mindketten az udvaron zajló eseményeket figyeltük, ahol már a testvéreim az asztalhoz telepedtek. Édesanyám engem és a kis barátomat is az asztalhoz invitált. Nem kellett kétszer mondani, mi is elfoglaltuk a helyünket és falatozni kezdtünk.
Reggeli után Gergely megdicsért, ha ilyen fájin asszony leszek, mint édesanyám, akkor talán feleségül is elvesz. Ő juhász lesz, csillagszemű juhász, és úgy bánik velem majd, mint egy királynővel. Mindenki mosolyogva fogadta ezt a bejelentést, és én királylánynak éreztem magam.
Édesanyám a bátyámra bízott, hogy vigyen magával az artézi kútra vízért. Mondanom sem kell, hogy Gergely is hozzánk csapódott, aminek a bátyám szemmel láthatólag nem nagyon örült. Morgott is valamit az orra alatt, hogy dedósokkal kell mennie, de mi igen szaporán kapkodtuk a lábunkat, hogy le ne maradjunk tőle. A bátyám megállt egy nagyobbacska repedésnél.
– Jobb lenne, ha nem jönnétek velem a kútra, mert ott igen csúnya szájú asszonyok locsognak mindenfélét, és ha együtt látnak benneteket, a falu a szájára vesz.
Megtorpantunk, és Gergely riadtan nézett rám. Én nem értettem, hogyan vehet a falu a szájára, és én még nem láttam eddig itt a faluban egyetlen csúnya szájú asszonyt sem, de egészen biztosan így volt, hiszen a bátyám mondta, aki már iskolába járt.
– Nézzétek, ebben a repedésben lakik a hőscincér, ha türelmesek vagytok ti is megláthatjátok – mondta a bátyám, egy jó tenyérnyi repedésre mutatva.
Mi a repedés fölé görnyedtünk, a bátyám szemmel láthatólag megnyugodott, és füttyentett az utca végén rá várakozó barátjának, aki azonnal meglódult, hogy a bátyámhoz csatlakozzon.
– Csak azok láthatják a hőscincért, akik elég türelmesek, és szót fogadnak az idősebb testvérüknek – tette még hozzá a bátyám, mielőtt elinalt a barátjával.
Nekem semmi kétségem nem volt afelől, hogy bízhatok a bátyámban.
Számtalanszor ültem már az árokpart szélén, és vártam a hőscincért, amíg ő a barátaival rúgta rongylabdát. Sokáig kellett ott gubbaszkodni, általában már a focimeccsnek is vége lett, és a focicsapat is szétszéledt, de bizony a hőscincér még mindig nem jött elő. A bátyám szerint, a cincér puszta látványa megvéd a boszorkányoktól, és segít megtalálni az angyalokat.
A repedés fölött görnyedtünk most is Gergellyel, de bizony a hőscincérnek nem akaródzott előbújni.
– Hallottad, hogy az utcánkban lakik a boszorkány? – kérdezte aggodalmasan Gergely.
– Itt az utcánkban?
– Itt egészen közel – válaszolta, és mutatta a karját, ami libabőrös lett a félelemtől.
– Hogy néz ki? – kérdeztem, mert szerettem volna tudni, ki lehet az, hogy melyik házban lakik, egyáltalán mindent szerettem volna tudni róla.
– Bibircsók van az orrán.
– Ki csókolta meg?– kérdeztem, mer gondoltam jobb lesz az ilyen csóktól óvakodni.
– Hát a Bibir, az csókolta meg – válaszolta megelégedve Gergely.– Szemmel veri a gyerekeket – tette hozzá a jól értesültek fölényével.
– Szemmel veri a gyerekeket?
– Szemmel, ha mondom! – válaszolta Gergely felháborodva a kételkedésem miatt.
– Tudom, hogy hol lakik a vénasszony, akinek bibircsók van az orrán – mondtam örömmel. – Gyere, nézzük meg!
– Én nem megyek, nem akarok a szemébe nézni – válaszolta Gergely, és a földre bámult.
– Oda nem is szabad, csak a bibircsókjára nézz!
– Nem megyek – válaszolta, és azon nyomban elinalt a házuk irányába, majd, uzsgyi, beugrott a kapun. Láttam, hogy még az egyik tornacipője is lerepült a lábáról, de azzal sem törődött.
Óvatosan közelítettem meg a házat, amiben minden gyanúm szerint a boszorkány lakott. Kicsit meghúzódtam az orgonabokor árnyékában, és figyeltem az ámbitusalját, a köpönyegajtót, az udvart, még a baromfiudvar felé is leselkedtem. Veszélyesnek tűnt a vállalkozás, mivel a hátsó udvaron nagyon sok pulyka tollászkodott, meg-megrázták a méregtől ellilult tokájukat, és furcsa, szinte fenyegető hangokat adtak ki. Akkor már biztos voltam benne, hogy jó helyen járok, mert csak a pulyka tartozhat a boszorkány udvartartásához. Bátorságot merítettem, hiszen a szüleimtől hallott mesékben, a jó mindig győzedelmeskedett. A kitartás és a bátorság elnyerte a méltó jutalmát.
Belopakodtam hát a kapun, majd az ablakhoz osontam, mély levegőt vettem és megkocogtattam az ablaküveget. Tudtam előbb-utóbb kinéz a boszorkány. Nem kellett sokat várnom, ki is dugta a fejét. Én csak a bibircsókot néztem, majd futottam, ahogyan csak az erőm bírta. Igen ám, de a vénasszony sem volt rest, hihetetlen fürgén szaladt ki a görbe lábaival a házból és kinyitotta a hátsó udvar kapuját. A pulykáknak sem kellett több, utánam eredtek. Hátranéztem, és láttam a boszorkány fenyeget a seprűjével. A nagy igyekezetben orra estem a földúton, nagyjából leporoltam a ruhám és inam szakadtáig futottam tovább.
Csak a házunk előtt álltam meg, és lerogytam a fal tövéhez. Nemsokára feltűnt a bátyám a barátjával. Hallottam, hogy fészkekről, madártojásokról társalognak. A bátyám barátjának egy parittya lógott a nyakában, és a tornanadrág, amit viselt, szakadtan lógott az egyik combján. Meg lehetett állapítani, hogy a közeli kerek erdőben járt, madárfészkeket tanulmányozni.
– Mi történt? – kérdezte a bátyám meglepetten, amint meglátott.
– Láttam a boszorkányt – válaszoltam még mindig levegő után kapkodva.
– Ha kivárod, hogy a hőscincér előbújjon a föld gyomrából, akkor ez nem történhetett volna meg veled – mondta és szigorúan vonta össze a szemöldökét.
– Miért, az megvédett volna? – kérdeztem összekoccanó foggal, szinte makogva, mekegve, még mindig remegve.
– Igen, az meg. Nem néztél a szemébe a boszorkánynak? – érdeklődött a bátyám és a szemöldöke a homloka közepéig szaladt.
– Nem, csak a bibircsókját néztem meg.
– Akkor jó, akkor már nem verhet meg a szemével – válaszolta kissé megnyugodva.
– Hát, tényleg vannak boszorkányok? Meg csúnya szájú öregasszonyok is? Meg vannak szemmel verők? – kérdeztem szomorúan, és néztem a tarka-barka rét kéklő katángkóróit, a tüskés mácsonyát, a hatalmas lapuleveleket egy tó közepén. Néztem azt a sok gyönyörűséget, amit ez a tarka-barka rét rejtett. Néztem a nagy titkokat rejtő kéklő messzeséget, és nagyon elszomorodtam, hogy élnek itt bizony boszorkányok is.
– Vannak angyalok is – válaszolta a bátyám.
– Egyszer megláthatom őket is?
– Talán már láttad is, csak nem ismerted fel.
– Hogyan néz ki az angyal? – kérdeztem kíváncsian.
– Az angyalok szőkék és kék szeműek.
– Olyanok, mint anyukánk?
– Erről most nem mondhatok többet, mert előbb a hőscincért kell látnod – válaszolta és mosolygott.
– Vannak sima cincérek is?
– Vannak.
– Honnan ismerem meg, hogy melyik a hős?
– Ne félj, ha oda kerül a sor, megismered.
– Odakerül, odakerül, de mikor kerül oda?
– Most be kell mennünk a házba, mert sokáig voltunk távol. Óvva intelek attól, hogy a kalandodat elmond édesanyánknak, mert abból soha nem sült ki semmi jó, ha te fecsegni kezdtél.
A nap további részében bebújtam az üres kukoricagóréba, és ott gubbasztottam estig. Csak vacsorára jöttem elő, de nem mertem előhozakodni, hogy láttam a boszorkányt, megtudtam, hogy szemmel veri a gyerekeket, megtudtam, hogy némely asszonynak csúnya szája van, és talán engem is szájára vett a falu.
Gergelyt hiába vártam, nem jött hozzánk. Én nagyon sokára győztem le a büszkeségem, hogy meglátogassam. Még be sem léptem a köpönyegajtójukon, amikor az anyja rám ripakodott, hogy elcsavartam a fia fejét, mert egy kis boszorkány vagyok. Jobban szemügyre vettem Gergelyt, akkor vettem észre, valóban ferdén áll a feje a nyakán, főleg akkor, amikor az anyjához bújt.
Az anyja csípőre tette a kezét, és azt rikácsolta, hogy hátraköti a sarkam. Nekem sem kellett több, megmondtam neki, hogy ha így beszél velem, akkor a Bibir megcsókolja, és akkor nézheti magát. Erre még mérgesebb lett, a seprűt is elővette, de azt már nem vártam meg, hogy ki is söprűzzön a házból. Elhatároztam, egy darabig nem megyek hozzájuk, egyrészt, hogy felejtsen a barátom anyja, másrészt, hagy gyógyuljon a barátom. Első utam a tavacskához vezetett, aminek a tükrében megnéztem magamat, mert attól tartottam, hogy tudtomon kívül megcsókolt a Bibir, de bibircsóknak nyoma sem volt az arcomon. Még az a szerencse, mert akkor aztán szájára venne a falu.
Elmúlt a nyár, a nap bágyadtan nézett le a földre, de még annyi ereje volt, hogy színesre fesse a leveleket. Egy nyárvégi napon, amikor már a nap a látómező szélére ballagott, akkor pillantottam meg végre a hőscincért. Egy fatörzsön helyezkedett el, fejét megemelte, hatalmas csápjait méltóságteljesen mozgatta, látszott, hogy nem fél senkitől. Úgy tűnt, mintha engem nézett volna. Fekete köpenye a hátára simult, majd szétnyílt, és a hőscincér elrepült.
Az ősz nyomában már ott loholt a tél, megrázta a felhőket és lassan szitált a hó. Egyik reggel az ablakunkat telerajzolta valaki jégvirágokkal. Én próbáltam kitalálni a mintázatok vajon mit jelentenek, de megzavartak a varjak, mert a kerítésen gubbaszkodva károgtak, hogy kár.
A bátyám a vállamra tette a kezét.
– Látod ezeket az angyalok rajzolták ide.
Az öcsém egészen az ablaküveghez bújt, és rálehelt. A jégvirágok eltűntek egy kis helyen, majd újra megjelentek, amint az öcsém kicsit hátrébb húzódott, és a jégvirágokat újra rajzolták az angyalok. Az angyalok itt élhetnek, talán a házban, a ház körül vagy a tarka-barka réten, nem tudhattam pontosan, de biztos voltam abban, hogy egészen közel van hozzánk legalább egy angyal, ami nagy megnyugvással töltött el.
Az idő gyorsan pergette le a napokat, heteket, hónapokat, éveket, még a házikót is magával ragadta.
Az én igaz mesém is tovább tartott volna, ha az idő megállt volna, de csak a tarkabarka rét maradt a kéklő katángkórókkal, ahol pillangók repkednek, reggelenként pacsirták énekelnek, békák kuruttyolnak és kutyák ugatják a holdat az éjszaka csendjében. Egyszer elviszlek benneteket arra a tarkabarka rétre, ahol a ház állt, ahová jégvirágokat rajzoltak az ablakra az angyalok.