Afrika partjainál

A nap vörösen izzott a látóhatár szélén, és a hullámok szerelmesen érintették a parti homokot. Joe mindig csak délután jött, és mindig sietve érkezett. Hozzánk közel vert tanyát, de nem tartozott közénk. A mester most is megvárta, hogy megérkezzen, és csak azután adta ki nekünk a feladatot, mint néhány napja mindig, amióta Joe megjelent itt a parton. Nem tudtam a feladatra figyelni, mert mindig őt vártam. Az idő akkor telt meg tartalommal a számomra, amikor ő megérkezett. Nem tudtam levenni a szemem róla, és amikor találkozott a tekintetünk, úgy éreztem perzsel, éget a pillantása. A szüleim jutottak eszembe, ha tudták volna, hogy ide egy fekete fiú is jár, nem engedtek volna el a festőtáborba. Apám gúnyos hanglejtése jutott eszembe, ahogyan megszólítja a földjeinken dolgozó embereket. Nem értem az apám előítéletét, soha nem is értettem.

Joe a mellettem levő festőállványnál állt. Fekete bőrén olajosan csillant meg a félsziget fái közül bekandikáló délutáni napsugár.

– Mindenki fesse meg a szemben álló társát – szólalt meg a mester, majd magunkra hagyott bennünket, lesétált a partra. Ráült egy kiálló sziklára, arcát a víz felé fordította.

Joe felállította a festőállványát velem szemben, majd lázas gyorsasággal vitte fel a festéket a vászonra, majd egy pillanatra megállt, és a tenger felé figyelt. A tengerpart felől ide hallatszott a víz morajlása. Joe lehunyta a szemét, valahol messze járt gondolatban. Lopva néztem rá, úgy éreztem, ez a fiú nem csak a szemével lát, hanem a lelkével is.

Akkor felém fordult és rám nézett. Pillantása ott időzött az arcomon, a testemen, és megállapodott a lángoló vörös hajamon. Úgy éreztem, a tekintete keres valamit, valamit, ami a szem számára nem látható, ami sokkal mélyebben rejlik bennem. Egy pillanatra megbénított Joe fürkésző nézése. A tenger felől enyhe légáramlat érkezett, magával hozta a víz illatát. A kalapomat lesodorta a megélénkülő szél, és én futottam utána, majd elkaptam, és a homlokomra húztam. Önkéntelenül nevetnem kellett. Lehunytam a szemem, és élveztem a hűs fuvallatot, majd önkéntelenül Joe-ra sandítottam, aki még mindig engem nézett. A pillantásában ott volt az elégedettség, hogy megtalálta, amit a festményhez keresett.

Gyorsan keverte ki újra a színeket, és munkához látott. Már nem nézett rám, nem léteztem a számára, már csak a kép és a benyomás számított neki.
Tétován néztem a teljesen üres vásznamra, majd Joe-t bámultam. Megbabonázott. Felém fordította a vásznat. Színek, vonalak, formák kerültek rá, és középre a tengerbe merülő napkorong, ahogyan találkozik a saját tükörképével az óceán vizén. Élt, remegett a rengeteg víz, ahogyan a lángoló vörös napot magába fogadta. Joe újra megszállottan dolgozott, majd kicsit hátrébb lépett, és úgy szemlélte meg a készülő festményét. Újra színeket kevert ki. Mellé léptem, és nem hittem volna, de még élőbbé varázsolta a képen a hullámokat, amik közrefogták az óceánba merülő napot.

Megbabonázva álltam. A kép a lelkemet ábrázolta. Ott volt kiterítve, a felnőtt világot még nem értő, de még minden ellen lázadó lelkem. Ott volt a vonalak sokaságában a nő, aki nem mer kibújni még a gyermeki énje mögül. Ott volt a képen az éjszaka elválasztó sötétje, ahogyan elmúlik ez a nap is, és magával viszi a törékeny boldogságot, amit most érzek.

A mellette álló festő képére pillantottam, ő is engem festett le. Ott voltam a vásznon, jól felismerhető külső valómmal, de lélektelenül. A többiek munkáit innen nem láthattam, de nem is érdekelt.
A mester felállt a székéről, beletúrt a gyér, őszülő, hosszú hajába, összecsukta a széket és felénk ballagott.

– Ezt a képet rólad festettem. Neked adom, ha akarod – fordult hozzám Joe tört angol nyelven. Néztünk egymásra. A fekete szembogarában önmagam láttam, és fekete szomorúságot, űrt, ami elválaszt bennünket egymástól.

– Köszönöm – válaszoltam. Odaléptem hozzá, és átöleltem. Néhány pillanat volt csupán, éreztem, tenger illata van, hosszú, rasztába font haja megérintette az arcomat, amikor a mellkasára hajtottam a fejem. Gyengéden megérintette az arcomat. Felnéztem rá, és ő szenvedélyesen megcsókolt. A világ elsötétült körülöttem. A lehunyt szemhéjam mögött ott izzott, remegett a tengerbe merülő napkorong vörös fénye.

A mester odajött hozzánk. Lángolt az arca a felháborodástól. Mondott valamit a fiúnak, amit én nem értettem. Joe eltolt magától, odavetett néhány szót a mesternek, majd sarkon fordult, és elment. Önkéntelenül mozdultam, hogy vele megyek, de a mester megragadta a vállam. Néztem Joe után, de már elnyelte az alkonyat.

– Joe már nem jöhet ide többé. Nem tartotta be a szabályokat – vetette oda nekem a mester, majd Joe festményéhez lépett. Sokáig állt a kép előtt.
– Kár, hogy hordárként kell leélnie az életét, pedig nagy festő lehetne belőle – tette hozzá elgondolkodva.
– Még két nap, és mindenkiért jönnek a szülei – szólalt meg újra az esti csendben.

Levettem Joe festményét az állványról, bár még nem száradt meg egészen. Várni kellett. A társaim a tengerhez mentek, és tüzet raktak a parton.
Én is lesétáltam a partra és kicsit távolabb a társaimtól megálltam. A tenger hullámain megcsillant a hold kísérteties fénye. Leültem a homokos partra és néztem a tenger sötéten morajló habjait. Valaki lehuppant mellém és gyengéden átölelte a vállamat. Én ránéztem. Joe volt. Minden idegszálamon végigfutott a borzongás.

Egyetlen éjszakát töltöttünk együtt csupán, majd jött értem az apám.

Joe nélkül üresen teltek a nappalok, és tüzes ágyat vetettek nekem az éjszakák, nélküle az idő lassan ténfergett, bárhová is utaztam el ezután. Az apám hosszú időre Afrikába küldött, és csak egyedül jöhettem haza. Az ott töltött idő alatt, folyton Joet kerestem, de sehol nem találtam rá, ott Afrikában.

A férjem átölelte a vállamat és néztük a képeket. Egy híres festő műveit állították ki a galériában, aki Párizsban tanult. Megérkezett a festő is. Úgy éreztem, földbe gyökerezett a lábam. A fiam elengedte a kezemet és a festőhöz sietett.

– Milyen jó, hogy elhoztuk őt abból az afrikai árvaházban. Talpraesett kis fickó – szólalt meg a férjem, és mosolyogva nézett a fiam után.

Nem jött ki hang a torkomon. A fiam csillogó szemmel nézett fel a festőre. Ő leguggolt a gyerekhez és megsimogatta a fiam rasztába font haját, majd keresett a pillantásával valakit a tömegben. Találkozott a tekintetünk. Nem tudom meddig néztük egymást, mert az idő mohón falta fel a perceket.