Illúzió

A sűrű fák sötét sziluettjei baljósan magasodtak fölöttem a csillagos égbolt irányába. Az ezüstszínű telihold sápadt fénye ösvényt világított az erdő sötétjében. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Nyugtalanító szorongás fogott el, és úgy éreztem, hogy valaki követ. Elindultam a fák között, egyre szaporább léptekkel haladva. Az utam egy hatalmas, rúnákkal ellátott, borostyánnal benőtt kőoltárig vezetett, amely a berekben hevert. Lassan odasétáltam, majd leguggoltam, lehunytam a szemeimet és megérintettem a bal tenyeremmel a hideg, kemény felületet. A szívem hevesebben dobogott, ahogy ágreccsenést és az avar ropogását hallottam a közelemből. Felálltam, felemeltem a vörös földig érő ruhám alját és elkezdtem kiszaladni a fák közül, vissza a kúriába.
Az otthonom egy hatalmas birtokra épült családi kastély volt. A déli szárny végén terült el a bálterem egy hatalmas erkéllyel és két irányba nyíló lépcsővel, amely egyenesen az erdőre nézett. Az épület csücskében egy belső, téli kert lett kialakítva ritka, különleges virágokkal. A keleti és nyugati szárny a hálókörleteket, vendégszobákat, a fürdőket, a műkincsekkel, régiségekkel teli termeket és a könyvtárat foglalta magába, az északi oldal pedig a konyhát, az étkezőt és a szalont.
Gyorsan a szobámba siettem, nehézkesen levettem a ruhámat, belebújtam a hálóingembe, majd lefeküdtem, de nem jött a szememre álom. Forgolódtam, bárhogy igazgattam a párnámat, takaróztam ki, nem bírtam elaludni. Az a kellemetlen, nyugtalanító érzés bennem maradt. A szoba sötétjében úgy éreztem, mintha valaki az árnyékból engem figyelne. Megfogtam a nyakamban lógó keresztet és imádkozni kezdtem, hogy óvjon meg az Isten. Nem tudom meddig mormolhattam az imákat, de elnyomott az álom és másnap reggel a szolgálólányok érkezésére keltem.
- Jó reggelt, Adeline kisasszony! - köszöntött Carla, ahogy elhúzta a függönyöket. Nyöszörögve a fejemre húztam a takarót. - Remélem kellemesen aludt! - félálomban dünnyögtem valamit.
- Melyik ruháját szeretné felvenni? - kérdezte a másik. Erőt vettem magamon, majd felültem és megdörzsöltem a szemeimet.
- A csipkés krémszínű jó lesz! - feleltem álmosan, ezt egy mosollyal nyugtázta.
Némi időzés után kimásztam az ágyból, megmosakodtam, majd felöltöztettek, Carla kifésülte a hajamat. Ahogy a tükörbe néztem próbáltam elfojtani egy ásítást.
- Lord Winterwood várja önt ma is irodalom órára! - tette le a hajkefét. Elmosolyodtam, felálltam, megsimítottam a ruhámat, majd megköszöntem a segítséget és siettem a tanáromhoz.
Maximilian Winterwood egy huszonnégy esztendős férfi volt, akit a szüleim felfogadtak mellém. Heti kétszer jött hozzánk és akkor elmélyültünk a költészet, a versek és az irodalom szépségeiben. Emellett matematikát, filozófiát, fizikát, földrajzot és csillagászatot is tanultam. A hitoktatásnak is időt szenteltem a hegedű és hárfaleckék, a német és a francia nyelv tanulás mellett. Alkalmanként teadélutánok keretében hímző szakkörré vált a szalonunk, amit kéthetente tartott édesanyám. Az irodalom mellett a táncórák és a lovaglás volt, amit nagyon szerettem és szívből érdekelt. A többi a műveltség és a nemesi cím jegyében kötelező, kényszerként tette ki a mindennapjaimat. A tizenhét esztendős húgomtól két évvel korábban születtem. Ő jobban bírta a kötöttségeket, mint én. Szerette a rendszert, hogy megmondják, mit csináljunk vagy mit gondoljunk. Ez viszont engem taszított. Ezért is kezdtem el érdeklődni a nem evilági dolgok iránt, amit nagy titokban tartottam.
- Üdvözlöm, Adeline! - köszöntött Maximilian, ahogy meglátott, amikor a szalonba léptem. Kezet csókolt, majd intett, hogy foglaljak helyet.
- Üdvözlöm Maximilian! - fogadtam üdvözlését, majd elegánsan leültem. Kezeimet az ölembe pihentettem.
- Ma Cicerót hoztam Önnek, remélem nem bánja! - vette elő a bőrborításos könyvét. Megráztam a fejem mosolyogva, hogy nincs ellenvetésem a költőt tekintve. Kellemes menta illatot árasztott a férfi. Pár napos borosta fedte az arcát, zöldesbarna szemei kíváncsian fürkészték a tekintetemet. Egyenes félhosszú, sötétbarna haja copfba volt kötve. A közelében megnyugodtam, úgy éreztem, hogy egyedül ő ért meg engem egy szigorú, elvárásokkal teli világban. Ő volt, aki először megdobogtatta a szívem, aki iránt érzéseim voltak, de erről sem neki, sem másnak nem szólhattam. - Ó, igen! Mielőtt elfelejtem, ezt Fardun asszony küldi, kérte, hogy adjam át a kisasszonynak! - nyújtott át egy gondosan becsomagolt küldeményt. Megköszöntem neki. Az ujjaink összeértek, ahogy átvettem tőle. Elpirultam, ő pedig zavartan megnyalta ajkát. Kibontottam a selyemcsomagolást, egy vastag könyvet és egy kőberakásos tőrt foglalt magába Fardun asszony ajándéka. A könyv fekete kötést kapott, a hold ciklusainak változásai voltak a fedlapon.
- Már vártam a könyvet, de ez a tőr...?! - kérdeztem meglepetten.
- Milyen kapcsolatban van Fardun asszonnyal? - érdeklődött Maximilian. Ránéztem, mire zavartan reagált a kérdésére adott reakciómra. - Nem rám tartozik, bocsásson meg! - szabadkozott illedelmesen.
- Semmi baj, magában megbízom, Max... Tudja nagyon sokat tud Fardun asszony a gyógynövényekről és azon dolgokról, amik tudást hozhatnak, de nem érthetjük meg őket egyszerűen.
- Vallásos asszony, ezt tudom! - nyitotta ki Ciceró verseskötetét.
- Nem feltétlenül vallásos dolgokat tartalmaz ez a könyv, mármint nem bibliai eredetű tanokat! - kifutott a vér az arcából.
- Adeline az ilyen tanok miatt égették meg a nőket mintegy háromszáz éve, amikor boszorkánynak kiáltották ki őket. Hagyjon fel az okkult szeánszokkal... - kért némileg kétségbeesetten. Megfogta a jobb kezem, mire megilletődötten ránéztem. Éreztem, ahogy a forróság elönti az arcom és az egész testem.
- Rendben van! - vágtam rá gondolkodás nélkül.
- Köszönöm! - felelte mosolyogva.
Nem akartam hazudni, de rendkívül vonzott a természetfeletti ismerete. Az ígéretem úgy foszlott szét, akár a fa a tűzben, amikor az enyészetté válik.
Elisabeth Fardun egy negyvenhat esztendős özvegy nő volt, hollófekete hajában ősz szálak látszottak, arcára a kor ráncokat vájt, mogyoróbarna szemei sejtelmesen csillogtak. Általában sötét ruhákat viselt, a haját kendővel takarta. Gyakran eljártam hozzá, az okkult világ rejtelmeit megmutatva nekem kitanított a boszorkányságra. A tőrt azért küldte el, hogy véremet adjam a hűségem zálogaként. Amikor megvágta a tenyerem, akkor egy serlegbe fogta fel a cseppeket, majd szöveget mormolva a tűz fölött porokat szórt rá áldozva így a sötét erőknek. Olykor megrémítettek ezek a dolgok, tudtam, hogy Isten ellen cselekszem. A Bibliát olvasva azonban kezdtem elfordulni az ott leírtaktól.
A hetek egyre teltek és hónapokká nőtték ki magukat. Mire észbe kaptam a fekete mágia teljesen a rabjává tett, úgy éreztem már nincs visszaút. Amikor Maximiliannal találkoztam, szégyelltem magam, hogy megszegtem a neki tett fogadalmamat. Igyekeztem terelni a szót Elisabethről és ezekről a titkos tanokról. Fardun asszony valahonnan megtudta a szívem vágyát, hogy a férfivel akarok lenni és meggyőzött, hogy a sötétség meg tudja adni nekem azt, amit szeretnék. Vele lehetek és a családom áldást fog adni a románcunkra.
Egy őszi, teliholdas éjjelen a birtokunk erdőjében a kőoltárnál találkoztam vele. Ősi, okkult szimbólumokat rajzolt fel a tetejére, majd a téglalap négy sarkában négy gyertyát helyezett el. Két pirost, amely a szerelem kötelékét szimbolizálta és két feketét, amellyel a sötét erők hatalmát erősí-tette a szeánsz során. Arra kért, hogy feküdjek fel meztelenül az oltárra. Egy pillanatra megtántorodtam, mire odalépett és magához ölelt. Negédes szavakkal elmondta, hogy tudja, el vagyok veszve, de bízzak benne, ő meg tudja adni, hogy Maximiliané legyek. A szüleim ellen hangolt, hogy úgyis kiházasítanának mással és nem értik meg az érzéseimet. Vonakodva, de eleget tettem a kérésének. Levettem a ruháimat, a cipőimet, a melleimet a kezeimmel takartam, lassan leültem az oltárra, aztán hanyatt dőltem. Vettem egy mély lélegzetet, a kezeimet a testem mellett pihentettem. A kőoltár hideg, kemény felülete szinte fájdalmat csókolt a bőrömre. A szél baljósan feltámadt, magával söpörve a száraz, lehullott leveleket. Az alhasamra, a melleim fölé, a vállaimra, az arcomra és a homlokomra szigillumokat festett vörös ragacsos festékkel. Ezután kántálásba kezdett ismeretlen nyelven, vérfagyasztóan vetült rám az árnyéka, ahogy körbe sétált, amikor megvilágította őt a gyertyák fénye. Lehunytam a szemem és próbáltam egyenletesen lélegezni.
Hirtelen magamat láttam a kőoltáron vörös ruhában feküdni, azzal a tőrrel a kezemben, amit korábban Elisabeth küldött nekem a könyvvel. Ahogy közel sétáltam, hirtelen kinyitottam a szemem, majd felálltam és önmagamra támadtam a fegyverrel.
- NE! - sikoltottam fel hirtelen. A riadt feleszmélés után a szobában találtam magam, betakarózva a hálóingemben. Meggyújtottam egy gyertyát, majd felhúztam a fehér hálóruhámat, hogy megnézzem a festett szimbólumokat, amiknek nyomát sem láttam. Erősen verejtékeztem, a hajam a nyakamhoz tapadt, nedves volt rajtam a selyem anyag. Reszketve az ágyhoz sétáltam, letettem a gyertyatartót és az ablakhoz mentem, hogy kitekintsek az erdőre. A néma, tátongó sötétség nézett velem farkasszemet. Erősen kezdtem szédülni és émelyegni, ezért jobbnak láttam, ha lepihenek.
Másnap gyengélkedtem, láz döntött ágynak, köhögtem és úgy éreztem, amikor levegőt vettem, mintha súly nehezedne a mellkasomra. A nyakamban viselt keresztet kezdtem morzsolgatni, újra imádkozásra adtam a fejem. Eszembe jutottak az erdőben történtek emlékei, a különös látomásom. Mivel Max nem volt mellettem, így kétségbeesésemben a húgomat kérettem és elmondtam neki mindent. Ő arra kért, hogy ne hódoljak a sötét erőknek és szakítsam meg Elisabeth-tel a kapcsolatot. A szavamat adtam, hogy felhagyok a régi korok, pogány bálványainak imádatával. Elég erősnek éreztem magam, hogy a szerelmemnek és húgomnak tett ígéretem megtartsam. Úgy éreztem, hogy az Isten visszafogad oltalmába, ha megbánást tanúsítok, így fohászkodni kezdtem a bocsánatáért és a nyakláncomat morzsolgatva meggyóntam bűneimet.
Továbbra is gyengének éreztem magam, étvágytalan voltam, elkezdtem fogyni. Elisabeth többször küldött üzenetet vagy keresett meg személyesen, de figyelmen kívül hagytam a próbálkozásait.
Szörnyű rémálmok kezdtek gyötörni, melyben önkezűleg áldoztam fel magam a kőoltáron. A húgom igyekezett kideríteni a rejtélyes szentély eredetét. Éppen pihentem és olvastam, amikor az ajtóm hirtelen kicsapódott, Amália lépett be, becsukta maga mögött, az ágyamhoz sietett, leült, riadtságát sápadt arckifejezése tükrözte, a kezei jéghidegek voltak, ahogy az enyémeket a sajátjai közé fogta.
- Mi történt? - kérdeztem izgatottan.
- Adeline, az erdőben semmilyen kőoltár nincsen... Édesapánk kis híján elmeháborodottnak titulált, amiért erről kérdeztem őt! - válasza meglepett. Elgondolkodtam egy pillanatra, elkezdtem a fejem rázni.
- Az lehetetlen! - jegyeztem meg tagadóan. - Több éjszaka is kint jártam és Elisabeth-tel ott találkoztam, ott rajzolta rám azokat a jeleket és kezdett bele a rítusba - emlékeztem vissza.
- Talán csak álmodtad, nővérem! - kimásztam az ágyból. - Pihenned kell még, nem vagy elég erős! - ugrott fel, hogy utánam jöjjön. - Mit keresel? - érdeklődött. Elkezdtem a tőr és a könyv után feltúrni a szekrényemet, de nem leltem. Átforgattam a kelengyéimet, mindent a padlóra dobáltam, mire nagyot sóhajtva vetettem neki a falnak a hátam.
- Nincs meg... Pedig ide tettem, emlékszem rá!
- Mit rejtettél ide? - kérdezte a testvérem aggodalmasan.
- Egy tőrt és egy okkult könyvet, amelyben a fekete mágiáról írnak - vallottam be. Amália az orrnyergét kezdte masszírozni, ahogy visszafojtott egy szitkozódást. - Maximilian hozta el nekem, vele küldte el Fardun asszony! Ő meg tudja mondani, hogy mit rejtett a csomagom...
- Ezt csak most mondod? - érdeklődött morcosan. - Rendben, akkor küldetek Maximiliánért!
- Amália... - ragadtam meg a bal kezét, ahogy elindult az ajtó irányába. Az ajkamba haraptam. - Mindent érte tettem, mert...
- Szerelmes vagy belé? - kérdezte a húgom, mire a könnyeimmel küszködve biccentettem. - Mindig sejtettem, ismerlek már! A boszorkány pedig ezt használta ki a szeánszok keretében? - némán bólintottam. - Nyugodj meg! Maximilian hamarosan itt lesz és segítünk neked! - megölelt, majd elhagyta a lakrészem. Lepihentem.
Egy óra telhetett el, amikor három kopogás után Maximilian és Amália lépett be a szobámba. Felültem, Max elpirult, ahogy meglátta, hogy hálóruhát viselek, zavarba jöttem én is, de magamra húztam a takarót. Az oktatóm megerősítette, hogy valóban kaptam egy tőrt és egy fekete bőrkötéses könyvet. Amália tűvé tett mindent a szobámba a tárgyakért, sikertelenül. A kőoltárt együtt mentünk ki megnézni, ők nem találták, míg nekem a szemem elé tárult, megérintettem a felületét, ők csupán azt látták, hogy a levegőben van a kezem. Amália imádkozni kezdett, Maximilian óvón karolt belém, amikor elindultunk vissza. Az eseményeket titokban tartottuk.
Max felkereste Elisabeth-et, aki rejtélyes módon elköltözött, a házát üresen találta. Ez valamelyest megnyugtatta őt és a húgomat. Napokkal később jobban lettem, újra erőre kaptam, megszűntek a rémálmok, a régi életem éltem.
A családom a következő hétvégén álarcosbált rendezett. Egy rózsaszín csipke ruhát viseltem, a hajam göndören omlott a vállamra és a hátamra, egy hozzáillő rózsaszín kőberakásos maszkot választottam. Amália fehér ruhát hordott, haját kontyba kötötte, egy fehér - ezüst - arany színű álarccal egészítette ki az alkalmi öltözékét. Felsóhajtottam, mert Maximiliant nem láttam. Kellemes hárfa és hegedű dallama vegyült az estélyen az emberek beszélgetésének és nevetésének zúgásával. Táncoló párok foglalták el a báltermet. Egy férfi lépett oda hozzám, sötétkék ruhát viselt, egy zöldeskék árnyalatú álarc leplezte kilétét. Az orr része az álarcnak, akár a madárcsőr görbült előre, ajka mosolyra húzódott, míg a szeme és a füle vonalában hatalmas fehér tollak terültek szét egymáson. A szívem hevesen lüktetni kezdett a mellkasomban, amikor megszólított.
- Szabad, kisasszony? - habozás nélkül a tenyerébe csúsztattam a kezemet, majd szembe fordultunk és táncolni kezdtünk. Szorosan magához húzott, megnyugtatott a menta illata, ahogy mélyet lélegeztem.
- Azt hittem nem jön el... - törtem meg a csendet.
- Itt kell lennem, vigyázni szeretnék Önre! - felelte. Életemben először reményt láttam arra, hogy viszonozza az érzéseimet.
- Miért? - kérdeztem lágyan, attól tartva, hogy más meghallja a kérdésemet.
- Mert már korábban meg kellett volna tennem, de akkor nem tudtam megóvni a bajtól, Adeline! - a válasza megmelengette a szívemet. - Amikor meghallottam, hogy mi történt rettenetesen aggódni kezdtem és arra vágytam, hogy gyógyuljon meg és legyen alkalmam elmondani, amit régóta szeretnék bevallani... - nagy levegőt vett. A másodpercek örökkévalóságnak tűntek. - Szeretem Önt! - Úgy éreztem, mintha súly szakadna le a mellkasomról, az izgalomtól reszketni kezdtem.
- Én is szerelmes vagyok Önbe, Maximilian... Amit tettem, azt azért, hogy együtt lehessek magával! - vallottam be félénken. Rám tekintett, a pillantása szinte égetett. Hozzá bújtam, mire szorosan, óvón magához húzott.
Hirtelen elakadt a lélegzetem, megdermedtem. A tömegben megpillantottam Elisabeth-et, fekete ruhát viselt, álarcát fátyol fedte. Belekapaszkodtam Maxba, szorítottam az ingjének ujját, szinte belesajdult a kezem.
- Itt van... eljött értem... - mondtam riadtan, mire körbe tekintett. Meglátta a felém közeledő nőt.
- Megvédem, ne aggódjon!
- Nem maradhatok itt, én kelek neki és, ha velem marad, veszélybe sodrom Önt! - tekintettem rá kétségbeesetten.
Átverekedtem magam a tömegen és egyenesen az erkély irányába szaladtam. Kilöktem a kétszárnyas üvegajtót, majd a lépcső bal oldalán leszaladtam és egyenesen a sűrű, sötét erdő iránya felé kezdtem rohanni. Szaladtam, ahogy bírtam, egyre messzebb akartam kerülni a boszorkánytól, a fekete mágiától, a szeánsztól. Elmémben újra a látomásom szörnyű képei jelentek meg, ahogy önmagamra támadok a tőrrel, majd véget vetek a saját életemnek. A kőoltárig szaladtam, ahol lerogytam, majd a nyirkos földbe markoltam. Hátra tekintettem és láttam, hogy jön utánam. Max a segítségemre sietett, odajött hozzám, belém karolt, hogy felhúzzon a földről. A sötétben ezüstös fényként csillant meg a tőr pengéje, amelyet a boszorkány nekem küldött. A földbe gyökerezett a lábam, ahogy Max felé döfött vele. Belekapaszkodtam, de szerencsére el tudta hárítani a támadást.
- Én kellek neked, nem Maximilian! - álltam elé. Levette a fátyolos maszkot. Ördögien kacagni kezdett.
- Meg kell halnod! - jelentette ki.
- De nem ma! - feleltem. A szentélyhez léptem, mire jött utánam.
Maximilian hátulról meglökte, majd ráesett a kőlapra. Hirtelen vörös fény árasztotta el a környéket, a szemeim elé tettem a kezeim. Miután abba maradt az erős ragyogás a szimbólumok vérvörös színben kirajzolódtak az oltáron. A lábam felé vér kezdett a jelekből csorogni. Rémületemben hátrébb léptem. Max odajött és magához szorított. Elizabeth jajveszékelni és sikoltozni kezdett. Mozdulni sem bírt, valamilyen láthatatlan erő gúzsba kötötte.
Ekkor értettem meg a látomások jelentését. Rontást tett rám, amely megbetegített, amikor a szerelmi mágiát hajtotta végre, hogy Maximiliannal legyek. A saját átka szállt vissza rá és kezdte felemészteni. A szertartás hazugság volt, megtévesztés, ő a halálomat akarta, hogy önkezűleg dobjam el az életem ezzel kedvezve azon erőknek, akiket ő szolgált.
- A saját mételyed végez veled! - mondtam neki, mire vicsorogni kezdett és hirtelen semmivé foszlott.
Maxszal visszamentünk a bálra, majd elmeséltem mindent a családomnak. Amália könnyezve ölelt magához a történtek után. Lord Winterwood bátor magatartása és az egymás iránt érzett szerelmünk miatt atyám áldását adta a frigyünkre. Egymásra mosolyogtunk, ezután, mint jegyespár kezdtünk keringőzni.

Ahogy kinyitottam a szemeim, különös monoton gép csipogás és zúgás ütötte meg a füleim. Egy homályos alakot láttam magam mellett. Körbe néztem, csupa fehérséget láttam mindenhol, az erős lámpafény bántotta a szemeimet, émelyítő fertőtlenítő szag kezdte szúrni az orrom. Egy kék hálóinget viseltem, a karomból csövek lógtak, a jobb kézfejemben branül volt, melyet egy ragasztóval rögzítettek.
- Mi történt? Hol van Maximilian? - kérdeztem erőtlenül, bágyadtan. - Anya?! - estem kétségbe. - Hol van Max?
- Nyugodj meg, kicsim! Minden rendben van! - csitított édesanyám.
- Hol van Max, anyu? - érdeklődtem a sírással küszködve.
- Ki az a Maximilian? - kérdezett vissza anyu. - Minden rendben van!
- Ő a vőlegényem... - feleltem. - Miután a boszorkány... - szóltam, majd hirtelen elhallgattam.
- Adeline, drágám neked nincsen Maximilian nevű vőlegényed! - közölte anya.
- Hol vagyok? - tekintettem körbe zokogva. Az egész helyzet érthetetlen és rémisztő lett számomra.
- Nyolc hónapig kómában voltál, kicsim. Halloween éjszakáján balesetet szenvedtél a 70-es úton, amikor jöttél haza édesapádtól autóval. Elvesztetted az uralmad a kocsid felett és egy árokba hajtottál - mesélte. - Azóta itt voltál a kórházban - teljesen összezavarodtam.
- Nem... - tiltakoztam. - Nem itt voltam és semmi bajom nem volt...
- Szólok az orvosoknak... - simította meg a kezem, majd magamra hagyott.
Bejött egy ötven év körüli kopaszodó orvos fehér köpenyben egy ápolónő kíséretében. Megvizsgáltak, kérdéseket tettek fel és beszélgettek velem. A doktor úr is megerősítette, hogy több, mint hat hónapig kómában voltam miután autóbalesetem volt 2021. október 31-e estéjén.

Eltelt három hét, kiengednek a kórházból. Azóta sem kaptam választ, hogy mi történt velem, amíg kómában voltam. Talán csak álmodtam? Nem tudom hol jártam és milyen életet láttam, de minden olyan valóságosnak tűnt. Ahogy lehunyom a szemem, magam előtt látom Maxot, érzem a testvérem ölelését és elfog az a feszült, szorongó félelem, ha Elisabeth-re gondolok. A kóma állapotát az orvostudomány sem fejtette meg teljesen. Elgondolkodom azon, hogy mivel Halloween estéjén történt a balesetem, akkor talán elvékonyodott egy láthatatlan fátyol ezen létsík és egy másik világ között?! Esetleg egy párhuzamos világba került a lelkem? Az 1800-as évekbeli korban lenne egy másik alternatív életem? Kérdések tucatjai kísértik az elmém, felsóhajtok. Anya beáll az autóval a garázsba, addig előre megyek, kinyitom a kulccsal az ajtót, hangosan kattan a zár. Benyitok az otthonunkba, majd besétálok, ismerős illat csapja meg az orrom. Leteszem a táskámat, majd felakasztom a kabátom. Megállok a tükör előtt és belenézek. Önmagamat látom, mégis olyan másnak tűnök a saját szememben, mint ahogy korábbról vannak emlékeim a kinézetemről. Hirtelen hegedű és hárfa hangja üti meg a fülemet. Körbe tekintek. Visszanézek a tükörbe és elegáns, maszkos, kosztümös párok táncát látom. Egy alak közeledik felém. Felismerem a ruháját és az álarcot, leveszi a maszkot, felém nyújtja a kezét, majd kedvesen megszólít.
- Adeline, térj vissza hozzám, szerelmem!
Bizonytalanul felé nyújtom a kezem, melegség önti el a szívem, úgy érzem, beszippant egy örvény, körülöttem megszűnik a tér és idő. Úgy érzem, hogy beteljesül valami hatalmasabb, ami egy kómával kezdődött, áttört valami megmagyarázhatatlant, lerántva így az illúzió nehézkes, ködös fátylát.