Tévedés

Vasárnap volt, reggel hét. Juli éppen a másik oldalára fordult, amikor a kisszekrényen fölcsipogott a telefon. Álmosan nyúlt oda – ki lehet az, a bankból ilyenkor nem jön SMS, a szülei tíz előtt föl se kelnek, a barátnői pláne nem –, megnyomta a gombot, pislogott, és ezzel vége volt az aznapi alvásnak.

tetszel nekem. péter.

Ez állt a kijelzőn. Juli szíve megdobbant. Ezt soha nem gondolta volna. Ami azt illeti, Pétert vonzó fiúnak találta, igazán kellemesnek: magas, szőke, kisfiús mosollyal, pont az a típus, aki neki tetszik… de soha nem beszéltek többet, mint hogy szia-szia, hogy vagy, ilyesmiket. No persze…

Péter a télen Marival járt, és Mari eléggé hasonlít őrá. Ha ezt a típust kedveli, akkor érthető. De miért pont vasárnap reggel hétkor… miért pont SMS-ben? Péter nem az a srác, aki nem mer odaállni egy lány elé, és megmondani szemtől szembe.

Juli agyában vadul cikáztak a gondolatok, de két perc múlva megint csipogott a telefon. Gyorsan megnyomta a gombot.

a hídnál tíz perc múlva jó neked? péter.

Döbbenten nézett a kijelzőre. Tíz perc múlva? Reggel hétkor fölcsöngeti és kirángatja a hídhoz? Mégis hogyan, talán béreljen repülőgépet? És miért pont a hídnál, közelebb miért nem jó?

Gyorsan írni kezdett.

legyen inkább nyolckor.

Egy perc múlva ott volt a válasz.

oké.

Juli kiugrott az ágyból, kirohant a fürdőszobába, és olyan gyorsan készült el az öltözködéssel, mint még soha, egyetlen randi előtt sem. Negyedkor már a buszon ült.

A másik busz persze késett, az átszállással vagy öt percet veszített. Mindegy, az a legkevesebb, hogy a fiú megvárja. Péter komoly srác.

Míg átvágott a parkon, egyre a járókelőket figyelte, de Pétert nem látta. Az nem létezik, hogy Péter nem bírt ki… az órájára nézett… hét percet! Valahol itt kell lennie. S ekkor, végszóra, fölcsipogott megint a telefon.

merre vagy?

Írni kezdett.

itt vagyok a parkban, te hol vagy?

Lehet, hogy elbújt egy fa mögé vagy ilyesmi, és az alkalmat várja, hogy előlopózhasson, és hátulról befoghassa a szemét. Mindegy, essünk túl rajta. Továbbment, elhaladt egy babakocsit toló anyuka és egy alacsony, barna srác mellett, és kiért a park végébe, innen már látott mindenkit.

Hirtelen megcsörrent a telefonja. Fölkapta.

– Szia, én vagyok! Itt vagyok a parkban, merre bujkálsz?

– Hogy én bujkálok?! – csattant föl Juli, és megfordult. – Itt mentem végig a…

Vele szemben, két méterrel arrébb az alacsony, barna srác állt telefonnal a fülén, és döbbenten nézett rá.

– Te nem Pircsi vagy – motyogta az alacsony, barna srác, és zavartan forgatta kezében a telefont.

– Te meg nem Péter! – vágott vissza Juli.

– De… én Péter vagyok… egész héten Péter voltam… vagyis miket beszélek, mindig Péter voltam…

Juli önkéntelenül is elmosolyodott.

– Szóval te egy Pircsinek akartál írni?

– Igen… itt lakik a… a… valamelyik házban – intett a srác bizonytalanul körbe.

– És honnan volt a szám?

– Egy havertól… várj…

A zsebéből előkotort egy gyűrött cédulát, és megmutatta. Juli telefonszáma volt rajta.

– Ez az én számom. A haverod elírta.

– Hát… én most… nem is tudom, hogy mit mondjak…

– Szerintem menj vissza a haverhoz, és kérd el a jó számot – vágta rá Juli, és keményen összeszorította a száját. Most bumlizhat vissza, át megint a fél városon, csak azért, mert valakinek az ismeretlen haverja nem tud rendesen leírni egy telefonszámot.

– Á… hagyjuk… minek menjek egy csaj után… mikor van itt helyesebb is…

Hm, gondolta Juli.

– Voltaképpen hogy hívnak?

– Juli – bökte ki.

– Meghívhatlak valamire? Esetleg beülhetnénk amoda a cukiba valami sütire…