A kilincs emlékezete

Az ajtó kilincse hidegen csillogott a délutáni fényben. Anna megállt előtte, ujjai remegtek, mintha az idő visszatartotta volna a levegőt. Odabent gyerekkori nyarak illata lapult, nevetések, kimondatlan ígéretek. A fa recsegése emlékeket hívott, mikor végre lenyomta a kilincset. Nem tudta, mi vár rá, csak azt, hogy a kint maradás fájdalmasabb. Az ajtó engedett. A küszöbön átlépve Anna rájött: nem a ház változott meg, hanem ő. Az alkony csendje körülölelte, miközben bezárta maga mögött a múltat, és először mert hinni abban, hogy minden nyitás egyben búcsú, minden belépés pedig új kezdet lehet, csenddel, bátorsággal, reménnyel, félelemmel, fénnyel együtt, lassan, biztosan tovább.