Ha havat hoz a szél
Balogh Erika
Ha havat hoz a szél, nem csak fehér takarót borít a tájra – elhozza a csend illatát is. A hideg lassan beszivárog az ablak résein, fázósan húzzuk magunk köré a puha takarót. A kinti csodát csak így jó nézni, a meleg kandalló előtt ülve. A világra ilyenkor valami ősi nyugalom borul, elhallgat a zaj, egy kicsit meghal a világ.
Ilyenkor jó a kandalló elé ülni – nézni a lángok táncát. Kortyolni borostyánszín bort, a pohár szélén megcsillan a fény. Ünnepelni csendben azt, hogy még itt vagyunk, hogy még tart az élethez való kötődés. Emlékek villannak fel, minden mondatunk így kezdődik: „Emlékszel? – és rég elfeledett arcok, hangok, történetek jönnek vissza. Újra éljük őket, és a családi legendárium részévé válnak.
A fehér: szentség, a bor: rituálé. Odakint pihen a világ, végre csak "van" – a nehéz év után a létezés maga lett az ünnep.
Ünnep, ízlelgessük a szót, kinek mit hoz, és kinek mit visz az életéből.
A távoli sztyeppéken a szél dühösen hordja a havat, mintha minden elfojtott haragja egyszerre akarná eltörölni a világot. A fagy nem csikorgó foggal érkezik, hanem hangtalanul. Hallgat – mint egy történet, amit nem akar szavakba öltöztetni. Ránk nehezedik a súlya, belemar mindenbe amit kint talál.
Minden hópehely egy csillag – az égi világ küldötte. Ahogy hullanak, mintha üzenetet hoznának. Egy halk biztatás, ami elindítja őket az emberek közé: „Menjetek” – súgja egy láthatatlan erő–, „csillogjatok nekik, mert ők nem jöhetnek fel hozzám.”
A tél nem egyszerűen eljött – hanem rátelepedett a napokra, mint egy lassan lehulló árnyék. A szél nem a csendet hozza, inkább a kora esti tűnődést. Mintha ilyenkor minden szó túl nehéz lenne, a világ inkább hallgatna. A sötétség nem a fény hiánya, hanem állapot. A nyugalom nem emlék, inkább egy régi elfelejtett mozdulat, amit már nem tudunk felidézni.
A föld forog – lassabban vagy gyorsabban, de nem találja a ritmusát. Mintha bizonytalan lenne, érdemes - e tovább forognia. A vas korszaka nem tombol – inkább csikorog, mint egy túlterhelt szerkezet. És te azt mondod, mindig voltak korszakok. Olyanok is, amikor még ember sem volt, és a világ nem ismerte a fájdalom nevét. De most már ismeri. Most mi vagyunk a neve.
Az ember.
A súlyával, a hiányával, a kérdéseivel, a következményeivel.
Az idők nem váltják egymást – inkább egymásra csúsznak, mint régi elfelejtett rétegek a föld alá. Ez a mostani nem lezárás, csak egy repedés ahol minden kiszivárog. Amit nem tanultunk meg kimondani, a sötétség nem tör felszínre: mindig ott volt, csak már nem takarja semmi.
A körforgás majd újraindul – de lehet, hogy más anyagból, más lélegzetből, olyanokból akiknek már nem lesz közük hozzánk.
Hozd a havat, szél, - ne dísznek, hanem feledésnek. Ki tudja, meddig ülünk még itt a tűz mellett. Hallasd a hangod, mi pedig a bor fényét nézzük, ahogy sötétlik a parázs fényében.
Csend van benn. A fa ropogása nem beszél, inkább emlékeztet arra hogy minden anyag egyszer elfárad. A háttérben, egy öreg dallam szól halkan. Elringat, és lassan egy pihentető álom karjai feledtetik a nap gondjait.
Így vagyunk estefelé. Így múlik el egy újabb esztendő.
Ilyenkor jó a kandalló elé ülni – nézni a lángok táncát. Kortyolni borostyánszín bort, a pohár szélén megcsillan a fény. Ünnepelni csendben azt, hogy még itt vagyunk, hogy még tart az élethez való kötődés. Emlékek villannak fel, minden mondatunk így kezdődik: „Emlékszel? – és rég elfeledett arcok, hangok, történetek jönnek vissza. Újra éljük őket, és a családi legendárium részévé válnak.
A fehér: szentség, a bor: rituálé. Odakint pihen a világ, végre csak "van" – a nehéz év után a létezés maga lett az ünnep.
Ünnep, ízlelgessük a szót, kinek mit hoz, és kinek mit visz az életéből.
A távoli sztyeppéken a szél dühösen hordja a havat, mintha minden elfojtott haragja egyszerre akarná eltörölni a világot. A fagy nem csikorgó foggal érkezik, hanem hangtalanul. Hallgat – mint egy történet, amit nem akar szavakba öltöztetni. Ránk nehezedik a súlya, belemar mindenbe amit kint talál.
Minden hópehely egy csillag – az égi világ küldötte. Ahogy hullanak, mintha üzenetet hoznának. Egy halk biztatás, ami elindítja őket az emberek közé: „Menjetek” – súgja egy láthatatlan erő–, „csillogjatok nekik, mert ők nem jöhetnek fel hozzám.”
A tél nem egyszerűen eljött – hanem rátelepedett a napokra, mint egy lassan lehulló árnyék. A szél nem a csendet hozza, inkább a kora esti tűnődést. Mintha ilyenkor minden szó túl nehéz lenne, a világ inkább hallgatna. A sötétség nem a fény hiánya, hanem állapot. A nyugalom nem emlék, inkább egy régi elfelejtett mozdulat, amit már nem tudunk felidézni.
A föld forog – lassabban vagy gyorsabban, de nem találja a ritmusát. Mintha bizonytalan lenne, érdemes - e tovább forognia. A vas korszaka nem tombol – inkább csikorog, mint egy túlterhelt szerkezet. És te azt mondod, mindig voltak korszakok. Olyanok is, amikor még ember sem volt, és a világ nem ismerte a fájdalom nevét. De most már ismeri. Most mi vagyunk a neve.
Az ember.
A súlyával, a hiányával, a kérdéseivel, a következményeivel.
Az idők nem váltják egymást – inkább egymásra csúsznak, mint régi elfelejtett rétegek a föld alá. Ez a mostani nem lezárás, csak egy repedés ahol minden kiszivárog. Amit nem tanultunk meg kimondani, a sötétség nem tör felszínre: mindig ott volt, csak már nem takarja semmi.
A körforgás majd újraindul – de lehet, hogy más anyagból, más lélegzetből, olyanokból akiknek már nem lesz közük hozzánk.
Hozd a havat, szél, - ne dísznek, hanem feledésnek. Ki tudja, meddig ülünk még itt a tűz mellett. Hallasd a hangod, mi pedig a bor fényét nézzük, ahogy sötétlik a parázs fényében.
Csend van benn. A fa ropogása nem beszél, inkább emlékeztet arra hogy minden anyag egyszer elfárad. A háttérben, egy öreg dallam szól halkan. Elringat, és lassan egy pihentető álom karjai feledtetik a nap gondjait.
Így vagyunk estefelé. Így múlik el egy újabb esztendő.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!