Holdfény tükör

Emlékszel még, amikor azon a teliholdas éjszakán együtt sétáltunk a fenyők szegélyezte folyóparton? Fel tudod még idézni a havas hegyek ormait, a csillagokat a tiszta égbolton?
Úgy nézett ki a táj, mint a természet élő festménye. Akkor is telihold volt, és ma is az van. A 2026-os év első teliholdja kúszott fel az égre.
Hallom még a víz folyásának lágy csobogását, ahogy a sziklák megtörik útját, a frissen hullott hó ropogását a talpunk alatt. Érzem a hideg és a fenyők illatát. Érzem a hűvös fuvallat csókját az arcomon. Kéz a kézben sétáltunk, és akkor egy örök ígéretet tettél nekem, hogy mindig velem maradsz. A Hold megpecsételte az ígéretünket, ő volt a tanúja annak, amit akkor ígértél nekem. Azóta sok év telt el…
Te már nem vagy itt velem, egy lettél a telihold mellett a fénylő csillagok közül. Emlékszem arra a pillanatra, még ha a fájó elmúlás és az emlékek maradtak már a társaim. Csendesen visszaemlékszem arra, ahogy a holdfény tükör visszaköszönt ránk a fenyvesben, a folyópartnál azon az éjszakán.
Mondd… Te emlékszel még odafent rám és erre a holdfény tükrös éjszakára, amely a mienk volt? Meséld el nekem, kérlek, milyen odafentről látni a fenyőerdőt, a magas, havas hegyeket és a végtelen fehérséget, amelyet a folyó visszavetít neked fel a csillagok közé? Meséld el, kérlek, mert már nem emlékszem a hangodra…