Mielőtt eljön a tavasz

Ahogy előbújtam kotorékomból, a kora tavaszi, enyhén fújó hideg szél belekapott vörös, tömött bundámba. Mintha apró ujjak túrtak volna a sűrű szőrszálak közé, ám a fagyos levegő érintése nem érte el bőrömet. Vörhenyes bundám megvédett a hideg levegő tolakodó furakodásától.
Gyomrom hangosan megkordult, jelezve, ideje ismét vadásznom.
Nagyot nyújtóztam a hatalmas, öreg fűzfa tövében, aminek gyökerei között bújt meg a rókaváram.
Második télen használtam ezt a helyet, amit egy borz hagyott hátra. Tágas volt, tele mély, kacskaringós járatokkal. Legnagyobb előnye az volt, hogy két kijárattal is rendelkezett. Az egyik közvetlenül a fűz tövében, a másik jóval távolabb, egy magányosan álló erdei fenyő lábánál.
Felemelt fejjel tekintetemet az égre emeltem, amit szürke, gomolygó felhők szeltek keresztül-kasul, komor hangulatot teremtve.
Szétnéztem a fa nyújtotta rejtekemből. A mindent beborító fehér hótakaró és a szürke égbolt lehangoló kettősét csak néha törte meg egy-egy erdei fenyő sötétzöld, tűlevelű lombkoronája vagy néhány galagonyabokor pirosló termésének fürtje.
Mélyet szippantottam a levegőbe.
Bajszom megremegett, ahogy a szél belesodorta orromba az útja során összegyűjtött szagok sokaságát. Igyekeztem gyorsan értelmezni az általa hozott üzenetet.
A közelben nem jártak emberek.
Éreztem egy őzbak jellegzetes szagát, ami a közelben kereshetett élelmet.
Friss széna illata is keveredett a szél hordta hírekbe, ami a közelben lévő vadetetőből származhatott.
Mélyen beleivódott orromba a fagyott növények jellegzetes, jeges kipárolgása.
Óvatosan elindultam a csupasz fák és bokrok ágai által szegélyezett, keskeny ösvényen a közeli, hóborította mező felé.
Színes szőrmém miatt nagyon óvatosnak kellett lennem.
Vastag, puha talppárnám alatt alig hallhatóan ropogott a fagyos hó. Igyekeztem a legkisebb zajt csapni.
Forró leheletem ködként gomolygott fejem körül.
Közeledve a mező széléhez lassítottam lépteimen.
Hegyes füleimet minden irányba mozgatva kerestem a veszélyre figyelmeztető jeleket. Egy nagytestű állat csörtetett keresztül az erdőn, letörve a jéggé dermedt bokrok fagyott ágait. Szerencsére távolodott tőlem, így nem zavarta meg a vadászatomat.
Tegnap egy hízott pocok volt a zsákmányom, ami ízletes volt, de ebben a hideg időben kevés.
Muszáj, hogy ma valami nagyobb állatot ejtsek el!
Meglapultam az erdő szélén egy kopasz csipkebokor alatt, ami alatt néhány fonnyadt vörös bogyó hevert a hó tetején.
Nem lehetek válogatós!
Fanyalogva szedegettem össze a savanykás terméseket. Gyorsan elmorzsoltam fogaim között, ezzel is csillapítva egyre sürgető éhségemet.
Rágcsálás közben alaposan szemügyre vettem az előttem elterülő hatalmas mezőt és környékét.
Az elhúzódó tél hidege mozdulatlanná dermesztette a természetet.
A fagy foglyul ejtette az idő múlását is, bebörtönözve egyetlen jeges pillanatba. Az erdő-mező fái, bokrai, a hótakaró alatt meglapuló fűszálak, a jeges földben megbúvó magvak és az összes állat mind áhítozva várták a tavasz első napsugarainak lágy, meleg érintését, ahogy én is.
De most nem sütött a nap.
A mindent elborító mozdulatlanságban váratlan mozgásra lettem figyelmes.
Egy mezei nyúl bukkant fel a mező szélén árválkodó bokor mellett.
Barna bundája világított a fehér tájban, elárulva őt.
Kétségbeesve túrta-kaparta a jeges havat, hogy a fagyott takaró alól egy kis sarjadzó, friss fűhöz jusson.
Próbálkozása közben figyelmetlenné és védtelenné vált.
Ragadozó ösztönöm bekapcsolt.
Óvatosan, lapulva közelítettem, figyelve, hogy a szagomat a szél messzire vigye tőle.
Az erdő nyújtotta fedezékben lopakodtam a háta mögé.
Továbbra sem figyelt.
Kiléptem a fedezékemből.
Néhány gyors szökkenéssel elértem őt.
Megragadtam hátulról a nyakát.
Egyetlen harapással összeroppantottam.
Gyors voltam és halálos.
Nem szenvedett.
A nyakánál fogva bevonszoltam az erdő alá.
Újból beleszimatoltam a levegőbe.
A vér szaga elöntötte az orromat, de még így is éreztem, hogy egy másik róka jár a közelben.
Biztos párt keres vagy élelmet.
Igyekeztem annyit enni, amennyit lehetett.
Egy gyors harapással felnyitottam a nyúl hasát, és a meleg belsőségeket faltam fel először.
Folyamatosan fülemmel pásztáztam a környéket, nehogy meglepjen az a másik falatozás közben.
Degeszre tömtem gyomromat, majd feldaraboltam ártatlan áldozatom maradékát.
Széthordtam a közelben, és elástam a darabokat.
Ebben a cudar hidegben minden falat kincset ér!
A tavasz késett.
A tél uralkodott még mindig.
Elégedetten kocogtam vissza a fűzfa nyújtotta menedékembe.
Futás közben fejem felett vadkacsák hangosan hápogva húztak el a közelben, gyorsan folyó patak irányába.
Éjjel ellátogatok a gyékénnyel sűrűn benőtt patak partjára, ahol megpihen a hápogó csapat.
Mielőtt eltűntem a kotorék nyújtotta fedezékében, még egyszer körbeszimatoltam, és fülemmel gyanús hangok után kutattam. Semmi jelét nem találtam, ami veszélyeztette volna nyugalmamat. Az újabb gazdag zsákmány reményével húzódtam le az egyik mély járatba.
Körbe-körbe járva kényelmes fészket tapostam magamnak, majd lompos farkamat orrom elé kanyarítva álomra szenderültem, várva az éjszakát.

Elérkezett az idő.
A sötét éjszaka égboltján felfénylett néhány csillag, és a Hold világító, növekvő arca nézett le rám. Néhány, kósza felhőpamacs úszott a fekete égen.
Elindultam a patak irányába a holdfényben szikrázó hóban.
Útközben táplálék után kutató vaddisznók szaga csapta meg az orromat.
A biztonság kedvéért messzire kerültem a vad kondát, nem szerettem volna velük összetűzésbe kerülni.
Csendes léptekkel közelítettem meg a patak partját beborító bokros-rekettyés részt. Orromba befurakodott a vadkacsák ázott, zsíros tollának illata.
Megnyaltam a szám szélét, már-már éreztem a kacsahús ízét.
Laposan kúszva mentem egyre közelebb az alvó csapathoz, ami a víz partjának közvetlen közelében vert tanyát. A raj néhány tagja éberen aludt, vigyázva társaikra.
Már éppen becserkésztem az egyik szélen fekvő kacsát, amikor hangos morgásra kaptam fel a fejem.
Egy nagytermetű, borzas kóbor kutya jelent meg a bokrok mellett, felzavarva ezzel a pihenő madarakat.
A hörgő hangra a vadkacsák heves rikácsolásba fogtak, és villámgyors szárnycsapásokkal a levegőbe emelkedtek.
A vacsorám elrepült.
Ám ennél nagyobb baj volt, hogy a kutya észrevett.
Egyenesen felém tartott.
A levegőben megperdülve futásnak eredtem a védelmet nyújtó odúm irányába.
Menekülésem során ide-oda kanyarogtam, lassításra kényszerítve üldözőmet, aki igen kitartónak bizonyult.
Dühös lihegése a hátam mögött hangosan verte fel az éjszakai erdő csendjét.
A korábban hallott vaddisznók keresztezték utamat.
Az egyik koca dühösen fújtatva rohant felém, hangosan horkangatva.
Cikázva kikerültem a hatalmas test és a villogó, fehér agyar jelentette veszélyt, és eliszkoltam a sűrű bokrok irányába.
Üldözőm azonban nem volt ilyen szerencsés.
Messziről hallottam fájdalmas vonyítását.
Szerencsétlenségére megismerkedett a vaddisznók erős lábának és harapásának erejével.
Nem törődtem vele.
Igyekeztem mihamarabb a biztonságot nyújtó odú legmélyére lehúzódni.
Kivártam a reggelt, mire újból kimerészkedtem.

Megráztam magam, megvakartam a fülem tövét, majd éles szemmel körülnéztem.
A felkelő nap sugarai nyomán a fehér hótakaró kristályként szikrázott.
Egy széncinke csapat vidáman csivitelt a közeli galagonyabokor ágain.
A napsugarak meleggel árasztották el a tájat, ezzel végre megrepesztve a tél fagyott burkát.
A fák ágairól az olvadó jég cseppenként tört utat magának a talaj felé.
Olyan volt ez, mint egy csendes forradalom.
Cseppről cseppre, percről percre terjedt a tavasz lázadása.
Megváltoztak a szagok is.
Egyre erőteljesebben érződött az olvadó hó alól felsejlő rothadó avar kesernyés szaga, keveredve az előbukkanó zöld növények harsogó zöld aromájával.
Most már biztosan eljött a tavasz!
Elégedetten indultam az előző napi zsákmányom maradékáért, élvezve a bundámat melengető napsütés ölelését.