Múzsák Könyvtára

A nő története
A nő 35 éves volt. Kicsi termete arányos és szép, vékony, 53 cm-es derék és alig 40–45 kiló. Alkata akár egy manökené — ja, hisz az is volt! A munka mellett, amit végzett, felkérte a cége, hogy a bemutatókon szerepeljen. Vállalta, nem a tetszelgésért, hanem mert kellett a pénz.

Hiába volt magas pozíciója, a munka után még eljárt sík-kötni géppel. A férje vitte el és hozta haza, rengeteget dolgozott, de bírta. Már 15 éves kora óta az élet arra tanította — az apja halála miatt —, hogy talpon maradjon és helytálljon.

Volt egy kislánya, aki akkor volt 6 éves. A kislányt a nagymama vigyázta, hogy az anya és az apa tudjon dolgozni.

Aztán baj történt. A nő elkezdett betegeskedni, egyre rosszabbul lenni… és elindult a fogyás. Látványosan és sokat fogyott. Nem tudott enni, és fájt az étel feldolgozása a szervezetnek. Elment az orvoshoz, és elindult egy kálvária. Vizsgálat vizsgálat hátán. És nem találtak semmit.

Magához hívatta a nőt a körorvos:
– Nézze, nem találok semmit, de így nem maradhat! Beküldöm a bajmegállapítóba, hogy alaposabban, kórházi körülmények között vizsgálják ki.

A nő befeküdt, mert nem volt más választása, és félt, hogy a kislány látja a kárát a dolognak. A kicsi lány magára maradt. A nagymama megtett mindent, de az anyát alig tudta helyettesíteni a házfelügyelői munka mellett. A maga módján megpróbálta a lehetetlent, de a tanítónő többször megjegyezte, hogy meglátszik a kislányon a mama hiánya: a haj nem úgy van fésülve, a copf nincs rendesen befonva, a masni félre van csúszva stb.

A lányka rendszeresen látogatta édesanyját a kórházban. Nem volt olyan látogatási nap, hogy ne lett volna ott. Mivel akkor járt első általánosba, a tanulás nem jelentett problémát, de az anya nagyon hiányzott — különösen este, lefekvés előtt.

A nőt 2 hónapig tetőtől talpig kivizsgálták, de nem találtak semmi bajt, de a nő nem volt jól. Az osztályos orvos behívta egy beszélgetésre:
– Nézze, asszonyom, be kell valljam, nem tudom, mi a baj, de még egy vizsgálatot el kell végezni, és ha az is negatív lesz, hazaengedem.

A nő belegyezett, hogy biopsziát csináljanak nála.

Amikor megjött a szövettani eredmény, az orvos behívta a nőt:
– Sajnos rossz híreim vannak. Vastagbélrákot találtunk önnél.

A nő állt és nézett a semmibe.
– Mik a kilátásaim, ha megműtenek? – kérdezte.
– Az a meglátásom – felelte a doki –, hogy mivel Ön még nagyon fiatal, Istennek hála, úgy látom, meg fogjuk tudni gyógyítani.
– És ki műtene meg?
– Van egy kollégám, dr. Oberna Ferenc. Őt ajánlanám. Nagyon jó sebész és diagnoszta.

– Rendben – mondta a nő. – Megbeszélem a férjemmel és választ fogunk adni.
– Haza nem engedhetem ebben az állapotban. Átirányítom a sebészetre. Kérem, szedje össze a holmiját, a nővér átkíséri a másik osztályra.

A nő megköszönte, és a holmijával átköltözött a sebészeti osztályra. Azonnal felvette a kapcsolatot dr. Obernával, és megbeszélték, mi lesz vele és mire számítson.

Dr. Oberna emblematikus személyisége volt a sebészetnek, nemcsak a kórházban, de szinte az egész Budapest ismerte. A főorvos úr vallásos volt, katolikus. Minden napját úgy kezdte, hogy elment a kora reggeli misére, gyónt, áldozott, és úgy ment be dolgozni. Az osztályon félték és tisztelték. Kőkemény rendet és fegyelmet tartott, és követelt. Aki ennek nem tudott vagy nem akart megfelelni, annak mennie kellett. Példaértékű volt az osztály; ott nem lehetett rendetlenség, tisztátalanság, fertőzés vagy járvány.

A nő a férjével megbeszélte a kialakult helyzetet, és Oberna doktorral együtt nekiláttak a műtéti előkészületeknek. Nagyon hamar előjegyezték a műtétet. Az idő szorító karmait ki akarták küszöbölni.

Dr. Oberna felvilágosította a nőt, hogy mi lesz vele a műtét alatt és utána. Szembesítette azzal, hogy az egész élete át fog alakulni — már semmi sem lesz a régi. A nő teste is át fog alakulni. A végbelet kivezetik a hasfalra. Nincs más megoldás. De a záróizmot úgy alakítják ki, hogy ugyanúgy fog üzemelni, mint az eredeti helyén. Esztétikus lesz, és nem kell dobozt használni majd. Akár fürdőruhára is vetkőzhet a nő — senki sem fogja tudni, mi is a baj.

És eljött a várva várt nap. Dr. Oberna a mise után bemosakodott és nekilátott a csapattal a 12 órás nagyműtétnek. Megállás nélkül műtöttek. Hatalmas energiát és fegyelmet igényelt a beavatkozás. Tévedni nem lehetett. Amikor feltárták a nőt és meglátták a daganatot, a főorvos úgy döntött, hogy fél méterrel megcsonkítja a belet, hogy ne legyen áttét. Tökéletesre sikeredett a beavatkozás.

Abban az időben még nem volt intenzív osztály. Amikor a nőt betolták a kórterembe, minden látogatónak mennie kellett — nem volt apelláta. A férj végig ott volt a kórházi folyosón, figyelte a mozgást, hátha valami hírt hall a műtőből. Miután Oberna doktor biztonságban tudta frissen műtött betegét, megkereste a férjet és beszámolt a történtekről:
– A műtét sikerült, de hosszú lábadozásra készüljenek. A feleségét le kell százalékolni. Innen egy kilót nem emelhet, kímélő életmód következik. Még egy rossz hírem van: a feleségének egy életen át diétáznia kell, és ott nincs lazítás. Ha betartják a diétát, én garantálom, hogy a felesége hosszú életet fog élni.

A férfi mindent megköszönt, de nem tudta, hogyan hálálja meg. Oberna szigorúan ránézett:
– Nem! Ne próbáljon hálapénzt adni! Köszönje meg Istennek, hogy ez így történt, és még időben voltunk.

Kongott a folyosón a kemény és határozott hang:
– Most nem mehet be a feleségéhez! Két napig altatni fogom. Csak kukucskáljon be az ablakon, de ne érintkezzen vele!

A férj szót fogadott. Csöndben nézte feleségét az üveges ajtón keresztül, majd hazament.

Minden látogatáskor vitte a kislányt, amikor már lehetett látogatni a nőt. A kicsi és okos gyermek tökéletesen ráérzett a dolog lényegére. Nem volt izgága kislány, szó nélkül nézte a betegágyon falfehér anyját. Puszit sem adhatott és nem is kaphatott.

Egy alkalommal a gyermek kiment a folyosóra, és azt látta, hogy az apja egy idegen ápolónő társaságát keresi — és látott egy csókot az apa és az ápolónő között.

Aztán… hogy mi is történt, már nem lehet tudni. A kislány csak arra emlékezett, hogy be kellett mennie a kórházba, és ott egy szigorú, nagydarab férfi várta fehér köpenyben. Kérdezgette, majd azt mondta:
– Meg tudnád mutatni a nővérek közül, kit láttál az apáddal?

– Igen, pontosan tudom, melyik fehér köpenyes nőt láttam – válaszolta a kislány.

A férfi kézen fogta, elvitte egy folyosóra. Ott 10 fehér köpenyes nő állt sorban.
– Légy szíves, és válaszd ki azt a nővért, akit akkor ott láttál a folyosón.

A kislány körbenézett, azonnal odalépett az egyikhez, és apró keze vádlón rámutatott:
– Ő volt az!

Döbbent csend uralkodott.
– Nem, tévedsz – kérdezte vissza az ápolónő.
– Nem! Nem tévedek! Nézze, ott a kezén az a köves gyűrű — akkor is ezt viselte! – felelte a kislány.

Hogy utána mi történt, azt már nem tudta.

Hat hónap után az anya hazajött a kórházból — vékonyan, sápadtan, gyengén.

Amikor megerősödött, első útja az utcában lévő Kis Regnum Marianum templomba vezetett. Leült a padra és sírt. Kérte Istent, ha már így alakult az élete, legalább a lánya ne maradjon árván.
– Édes Istenem, add meg nekem, hogy ezt a gyermeket fel tudjam nevelni, ha kell, akkor egyedül is! De ne engedd, hogy árva maradjon, azok után…

És Isten meghallgatta az anya imáját. Felnevelhette gyermekét.

Az apa is elment abba a bizonyos templomba, és ő is imádkozott:
– Édes Istenem! Nagy az én vétkem. Kérlek, hadd ajánljam fel az életemet a feleségem javára. Nem érdemlem meg az életet, mert amit tettem, meg nem bocsátható.

És Isten ezt az imát is meghallgatta.

Egy idő után az anya maga mellé vette a kislányt, és mesélni kezdett:
– Emlékszel a folyosón történtekre?
– Igen – válaszolta a kislány.
– Te most lettél felnőtt – mondta az anya. – És emlékszel arra a bizonyos nőre a folyosón?
– Igen – jött a válasz.

– Az a nő egy másik kórházból lett ide irányítva. Ott is ezt csinálta egy másik családdal. Házas férfiakat nézett ki magának, akik vagyonosak voltak, és megpróbálta elcsábítani őket. Ezért került a P. kórházba, ahol én is voltam. A történtek után fegyelmivel innen is elbocsátották azonnali hatállyal.

A kislány csak hallgatta az anyát. Tökéletesen felfogta, mit mondott. Nézett merően előre és nem szólt semmit.

Egy alkalommal egy késő csillagos estén a kislány kint állt a fekete ég alatt, és nézte a csillagokat.
– Utálom az embereket… Utálok élni… Miért pont én? Hát ilyenek a felnőttek? Ilyenek a felnőttek…