Múzsák Könyvtára

Volt egyszer egy kis törpénk, igen kedves egy kis törpe volt. Boldogan élte a kis életét, míg egyszer csak belenézett a tükörbe, és olyan kicsinek találta magát. Elszontyolodott a mi kis törpénk — jó lenne ennél sokkal magasabbnak lenni, gondolta. Aztán elhatalmasodott rajta ez az érzés, és már nem szívesen nézett a tükörbe. Azon gondolkodott, mit is csinálhatna, hogy magasabbnak, nagyobbnak lássa mindenki. Hiába törte a fejét, csak nem jutott semmi jó megoldás az eszébe. A lelke sajgott — miért maradok én ennyire kicsi? — sopánkodott. Annyira elhatalmasodott ez az érzés rajta, hogy már semminek sem tudott örülni.

Egyszer elindult sétálni az erdőben, s talált az úton egy szemüveget. Nem volt azon a szemüvegen semmi különös. Felpróbálta, és nem vette észre, hogy az üvege torz. Hazament és belenézett a tükörbe, és láss csodát, sokkal nagyobbnak látta önmagát a szemüvegben. „Hmm, gondolta, de jó, talán nőttem valamit?” Egyre többet vette fel a szemüveget, és egyre nagyobbnak látta magát a saját tükrében. Törpécskénk meg nagyon boldog lett. „Jaj, de jó nekem! Lehet, hogy megvalósul az álmom? Nagyobb, magasabb leszek?” — gondolta. Ez az érzés annyira a hatalmába kerítette, hogy egyre többet vette fel a szemüvegét, és ábrándozni kezdett: „Na lám, tudok én magasabb lenni!” A végén már óriásnak látta magát a tükörben a szemüvegén át. „Na lám, csak megnőttem! Valóra vált az álmom!” — örvendezett törpécskénk. Vígan ugrándozva sétálgatott a kis erdőben. Sétái egyre hosszabbak és álmodozásai sokkal hosszabbra nyúlóak lettek. A végén még azt is képes volt elhinni, hogy a „nagyságával” az okossága is megnőtt. „Na, ha már elértem azt, hogy óriássá váltam, talán az okosságom is óriásivá vált” — gondolta. És sajnos el is hitte.

„Ha már ennyit tudok, mi lenne, ha az erdő lakóit elkezdeném tanítani?” — gondolta kis törpénk. Ki is hirdette minden fán és bokron, hogy ő iskolát nyit, ahol ő fog tanítani. Lakott az erdőben egy kis hangya is. Neki is hasonló problémái voltak a méretével, mint a törpénknek. „De jó lenne legalább akkorának lenni, mint a törpe” — gondolta most már ő is. Egy alkalommal elolvasta a lehetőséget, hogy mehet tanulni a törpéhez, és be is iratkozott az iskolájába. „Talán még arra is megtanít, hogy lehetek én is magasabb és okosabb, úgy mint a törpe” — gondolta. Képes volt még pénzt is fizetni a taníttatásért.

Nagyon hamar elindult a tanítás. Az erdő lakói beiratkoztak az iskolába, hogy okosabbak legyenek — ezt várták a törpétől. Nagyon hamar kiderült, hogy a törpe nem tud annyit, és nem mond okosabbat, mint amit elvártak volna tőle. Szép csendesen elmaradoztak az iskolából a nebulók. A törpénk csak azt vette észre, hogy csak a kis hangya maradt a tanítványa. Nagyon dühös lett törpénk. „Én mindent beleadtam! Tanítottam ezt a sok oktondit, és ez a hála!” — mérgelődött törpécskénk. Nagyon csalódott lett. „Csak a hangya maradt mellettem! Ha ő maradt, akkor őt fogom tovább tanítani” — és tömte tele a sok kis butaságával a hangya buksiját.

Egy idő után a hangyánk is rájött, hogy hiába jár ő iskolába, se okosabb, se magasabb nem lesz, még akkora sem, mint a törpe… és elhagyta az iskolát ő is. Tanítvány nélkül maradt törpikénk. Sírni lett volna kedve. Hazaballagott, belenézett a tükörbe, és mit látott? ÖNMAGÁT. Felvette a szemüveget, és egy óriást látott a tükörben. „Na, gondolta, itt valami nem stimmel! Én megnőttem, és most ebben a tükörben nem magamat látom? Hol a délceg termetem?” Megint belenézett a tükörbe, és megint csak egy törpét látott. Felvette megint a szemüveget, és megint egy óriást látott. Na, most jött rá a kis törpécskénk, hogy bizony az a szemüveg tréfálta meg, mivel a lencséje torzított. Nagyon elkeseredett, de tudomásul NEM akarta venni a tényeket. „Jó ez a szemüveg! Nincs vele semmi baj!” — mondogatta, és megint el akarta hinni, hogy nem a szemüveg a rossz, csak az ő szeme nem jó…

A kis hangyánk is lelkében fájdalommal vette tudomásul, hogy okosabb lehet, de magasabb NEM. Elpártolt törpénktől. Még ez sem ingatta meg törpikénket. Megint egyedül, magányosan ment sétálni az erdei úton. Rosszul lépett, és egy szúrós kavics került a lábai elé. Felvette, nézegette: egy kis szürke kavicsot látott, semmi mást. A szemüveget is felvette, hogy jobban lássa, mibe is lépett bele, és a szemüveg ismét becsapta. Csodás, csillogó drágakövet látott. „Hú, de szépsége vagy!” — felvette az útról a kis szürke követ, zsebre tette és hazavitte, hogy a házát díszítse és mutogathassa mindenkinek kincsét.

A többiek meg is nézték a követ. Volt, ki szó nélkül ment ki a törpénk ajtaján, de volt valaki, aki a szemébe mondta az igazságot: „EZ EGY SEMMI KIS SZÜRKE KŐ!” Nagyon dühös lett törpikénk. „Kifelé! Menj ki az ajtómon! Soha többé ne tedd be a lábadat a házamba!” — kiabálta. Annyira megszokta torz szemüvegét, hogy már nem is akarta a valóságot látni, és a lelkében is el akarta hinni, hogy amit lát, az a VALÓSÁG.

Azt sem akarta megtudni, hogy az a szürke kis kő nemcsak hogy szürke, hanem szabálytalan és éles. Vágni tudott a kis kő, éle bőrt hasított, fájdalmat okozott, de innen ez már nem számított. Törpécskénknek kellett ez a hamis világ. Már csak itt érezte jól magát.

Mesét írtam? VALÓBAN MESÉT ÍRTAM?