A doboz

Ma a dobozból előjöttek
ismét a kegyetlen évek,
mikor a világ szenvedése
még bennem égett!

Ma a sebek újra fájtak,
mit valamikor maró szavak
égető savként vájtak,
lelkem rejtett kamráiba.

Hiába akartam múltat temetni,
fájó szavakat feledni,
mindent jóra fordítani,
szívem tisztán tartani.

Fájdalmam haragra váltott,
elegem lett a múltból, a mából,
elegem lett az egész világból,
elegem lett a fáradtságból!

Roskatagon egy percre leültem,
fájdalmamba belemerültem,
haragom hagytam kiforrni,
bántódásomnak hangot adni!

Aztán egy ajtó csattant,
s a csendben ott maradtam,
elszállt mi zavart okozott,
a magány békét hozott.

Már tudtam nem a világ fájdalma volt,
csak a tüske, mit lelkemben hagyott,
csak néhány ember kit a világ adott,
kit az élet mellém, s utamba sodort.

Kinek nem volt időm megbocsájtani,
mert nem volt időm Istent áldani,
és nem értettem miért akarsz fölöslegest adni,
s miért kell az "Egy az Isten" hitét bántani?

De mindegy, ezt a hitet nem lehet tőlem elvenni,
megbántódásért is tudok bocsánatot kérni,
és nem hagyom, hogy ma a más butasága nekem fájjon,
s nem hagyom, hogy a fájdalom dobozba zárjon!

Előveszem minden rejtett szeretetem,
doboz nélkül az asztalra teszem,
nem kell vele semmi mást csinálni,
csak csendesen, békésen vacsorázni.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.