Az ősz búcsúja

Minap még ezer színben pompáztak a fák,
de ahogy jöttek a hűvös éjszakák,
egyre kevesebb színes levél maradt,
s van ma már fenn az ágakon.
Az avartakaró meg ez alatt,
a fák alatt és az utakon
csak egyre hízik, napról napra vastagszik.

A csélcsap, ingatag ősz már elbukott,
csábítója a tél, elcsavarta hiszékeny fejét.
Az ősz most hozzá készül, de búcsúzik előbb.
Kezében már jókora vándorbot,
bár még nem indult el, még kivár,
de az ajtó már kitárva, csak reá vár,
s ahogy rajta keresztül kinéz,
tekintete már a távolban jár,
türelmetlen, már indulna.

Kint az utak vándora a szél, ha felkél,
már nem zenél oly lágyan,
de sziszeg, s arcba vág, ha indul útjára.
Távolabb, végig a sétány mentén,
hogy védjék őket, már szedik össze a padokat.
Rájuk az idén már nem lesz szükség,
majd csak újra, jövő tavasszal.

És nini, az első kíváncsi hópelyhek
máris ott fenn, a magasban érkező
fekete, tömött felhőkből kiszöktek,
és lebegve, keringve, forogva,
egymásba gabalyodva
esnek lefelé, s érik el a talajt.
Majd a magasban kis idő múlva rákezd,
s már egyre sűrűbben hull,
majd tömegben szakad a hó,
s ereszkedik le a földre,
terítve fehér takaróját
egyaránt növényre, bokorra, fára,
s a békésen alvó tájra.
És lassan a didergő világ
lecseréli könnyű, vékony bekecsét
vastagabb, melegebb holmira,
hóval bélelt, az évszaknak jobban megfelelő kabátra.
És lám, fehér lett máris minden,
amerre csak a szem ellát.

A fagyos talajon, a friss hóban
most súlyos léptek kopognak.
Hangjuk messzire hallatszik,
s álmából a magányos csendet ébreszti.
Betoppan, megjött,
íme itt van, üdvözli a világot
hóval, faggyal, jéggel,
az újabb, s egyben utolsó az évben,
az egyesek által szeretett,
mások által elmarasztalt,
felemás érdeklődéssel várt
évszak, a tél.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.