Gordon-Gordon, az utazó cicapárna

Yorkshire-ben, Anglia egyik megyéjének városában, Leeds-ben, karácsony előtt pár héttel megszülettem.

Nikinek – aki megvarrt engem – egy kicsit sietnie kellett, mert a gazdámnak – aki Magyarországon lakik – az utolsó pillanatban gondolta meg magát, hogy neki halványszürke párna kell. Miközben készülődtem, úgy gondoltam, szétnézek. Nem telt el sok idő, amikor észrevettem, hogy már vannak hozzám hasonló párnák, mindenféle színben, és különböző formájuk van. Bár csak tudnám, hogy kik is ők.

Niki a szememet már megvarrta, de a szám még hiányzik. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy tudok-e beszélni. Gondolkodni tudok, de hangom lesz-e?

Továbbra is nézem a párnákat, hátha valamelyik megszólal.
Tévedtem.
Csak ott állnak, néznek előre, a szájuk csukva, és nem szólalnak meg.

Hurrá!
A szám is felkerült az anyagra, és most azonnal ki is próbálom, hogy meg tudok-e szólalni.

– Halihó!

Igen, meghallottam a hangomat. Nagyon örülök neki, mintha a főnyereményt nyertem volna meg. Vajon más is hallotta? Hisz nem válaszolt senki.

A varrógép tovább mozog, hallom a lüktető hangját. Azt hiszem, pihennem kellene, mert elfáradtam. Lecsuktam a szemem, és már aludtam is.

Elalvás előtt nem néztem meg az órát, ezért nem tudom, hogy mennyi ideig aludtam, de mire felébredtem, már készen lettem. Van két szemem, egy szám, egy orrom. A legfontosabb az, hogy tudok beszélni.

Megnyugodtam, hogy elkészültem, és már nem hallom a varrógép hangját. Igen, én vagyok a cicapárna. Nevemen még nincs, de gondolom, az új gazdim majd ad nekem.

– Ajaj! Jaj! Ne! – kiáltottam, amikor Niki megfogott, és próbált egy kicsit összepréselni. – Niki! Ne! Ez nagyon fáj!

Ennyi.
Többet nem mondtam, mert belefáradtam a kiabálásba. Niki rátett egy hatalmas papírra, becsomagolt, és leragasztotta a papírt. Ezután már nem láttam semmit. Sötétség volt, nem készültem fel rá, hisz éppen örültem, hogy készen lettem, erre tessék, becsomagol. Levegőt is alig kapok.

Másnap reggel zsibbadtan ébredek, de éreztem, mintha Niki egy nagy dobozba tenne. Aztán olyan gyorsan teltek a percek, órák, hogy nem vettem észre, hogy utazom. Nem tudom, hogy pontosan hova megyek, de engem csak az érdekelt, hogy valaki csomagoljon már ki.

Két nap után – ami nekem nagyon hosszú volt – megérkeztünk. Azt nem tudom, hányan utaztunk, hiába kérdezgettem, senki nem válaszolt.

Nem tudom, pontosan hol vagyunk, biztos Budapesten, mert nagyon sokszor hallom ezt a nevet. Csend volt és nyugalom. Kezdtem örülni, hogy végre megszabadulok a bezártságtól, és már nyílt is a doboz.

– Hurrá! Megérkeztünk! – kiáltottam hangosan.

Mégsem kellett volna, mert igaz, kiemelt valaki, de nem szabadított ki a papírból. Még mindig ott voltam, bepréselve, zsibbadtan, és szinte vakon.

Eljött a délután, és éreztem, hogy megint utazok. Ez nem volt hosszú idő, de valaki átadott egy másik hölgynek, aki valamit ragasztott rám. Pár perccel később megint elkezdtem az utazást. Ez három napig tartott.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy ott pihenek valahol. Senki nem szól hozzám, nem emelnek fel, nem lökdösnek. Emberek beszédét hallom, valami csekkről van szó, majd levélről, aztán egy férfi sorsjegyet vesz. Csak tudnám, mi az a sorsjegy. Majd egyszer megtudom.

Pár perc után valaki felemelt, és átadott egy idegen hölgynek, ő pedig beletett egy szatyorba.

Megint utaztam egy kicsit, de ez nem volt olyan rázós, hisz gyalog mentünk. Útközben néha megálltunk, az idegen beszélgetett, majd vásárolt pár dolgot, de mindig úgy pakolt mellém, hogy nekem nem esett semmi bajom. Tulajdonképpen már a bezártságot és a vakságot is megszoktam. Nekem már így is jó volt.

Kis idő után megérkeztünk valahová, és azt vettem észre, hogy valaki kezd kicsomagolni. Óvatosan, nehogy valami bajom legyen.

Már nyílt is a papír, és kezdtem látni a világosságot. Megláttam, aki kicsomagolt, mosolygó arccal engem nézett, majd felemelt, és átölelt. Éreztem az édes illatát.

– Szia, Gordon-Gordon! Megérkeztél. Itt fogsz lakni, az én kedvenc párnám leszel. Karácsonyi ajándékként kaptalak. Mivel Angliából származol, ezért neveztelek el Gordonnak. Tudod, miért szólítalak kétszer a keresztneveden? Mert így jobban hangzik: Gordon-Gordon.

Ezek a szavak megnyugtattak. Már nem voltam összepréselve, már láttam, és egyre jobban hallottam.

Azóta itt vagyok, melegben, egy fotelben, és nagyon jól érzem magam.
Csend és nyugalom.
Boldog vagyok.