Körbi és a visszafelé haladó mese

Körbi, aki úgy nézett ki, mint egy málnás vattacukorba csomagolt lila elefánt, a mai napon úgy döntött, átmegy a Könyvtár napos oldalára. Oda, ahol az egész délelőtt süt a nap. Ott jobban tud olvasni, és mivel ma szombat van, senki nem fogja zavarni. Imádta a hétvégeket. Csend volt és nyugalom. Szerinte senki sem lakott jobb helyen, mint ő. Aki könyvmániás, vagyis könyvmoly, annak a Könyvtárban kell laknia. Gondolatait félretolva elindult könyvet keresni. Nézett jobbra, majd balra, de csak olyan könyveket látott, amit már olvasott. Szomorúan hajtotta le a fejét. Valakinek szólnia kellene, hogy jó lenne, ha már hoznának új könyveket, hisz a világon olyan sokan írnak.

Lehajtott fejjel ment tovább, amikor észrevette, hogy a sarokban, ahol az egyik könyvespolc végződött, ott fekszik a földön egyes egyedül egy könyv. A szíve hevesebben vert. Félt közelebb menni, de kíváncsi volt, és elindult. Ismeretlennek tűnt a könyv, gondolta, megnézi. Közelebb hajolt, látta, poros lett. Vajon mióta állhatott ott? – tette fel magának a kérdést. Elővett egy tiszta papír zsebkendőt, és óvatosan letörölte, majd elolvasta a címet: A visszafelé haladó mese.

– Ó… még nem is olvastalak – szólt halk hangon a könyvhöz.

Odament a kedvenc polcához, kényelmes helyzetbe ült, és kinyitotta a könyvet. Az első lapon a könyv címe volt. A másodikon pedig egyetlen egy szó állt: vége. Körbi nem tudta, hogy most nevessen, vagy inkább még egyszer olvassa el, lehet, nem jól lát. Felolvasta hangosan:

– Vége…

Tovább lapozott.

Háromszázhuszonnegyedik oldal.
Háromszázhuszonharmadik oldal.
Háromszázhuszonkettedik oldal…

– Ilyet sem láttam még. Visszafelé haladó mese. Pedig a rejtély már a címében is benne volt.

Körbi lemászott a polcról, majd a padlóra nyitva letette a könyvet, és megállt előtte.

– Most nagyon kíváncsivá tettél. Kiderítem, miért is ilyen ez a mesekönyv – majd lépett egyet, és már benne is volt a könyvben.

Mivel még el sem olvasta a mesét, nem tudta, hogy hová is fog érkezni. Amikor kinyitotta a szemét, egy sötét szobában találta magát. Elindult lassan, lámpát keresett, hogy megtudja, hová is érkezett. Nem telt el sok idő, amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó. Megállt, nem mert tovább menni. Fény szűrődött a lassan nyíló ajtó körül, majd meglátott egy öregapót, aki felkapcsolta a villanyt. Mindketten egymás szemébe néztek, majd először az öregapó szólalt meg:

– Szia, Idegen! Boldizsár vagyok, de mindenki Boldi apónak szólít. Téged hogy hívnak?

– Szia! – mondta kicsit félénken. – Én Körbi vagyok, és azért jöttem, hogy egy rejtélyt megoldjak.

– Tudod mit? Főzök egy teát, és közben elmeséled a történetet.

Boldi apó elindult a konyha felé, Körbi követte. A tea hamar készen lett, a finom illata átjárta az egész házat.

– Én egy Könyvtárban lakok, minden könyvet ki akarok olvasni. Imádom őket, főleg a meséket. Ma találtam a sarokban egy könyvet, aminek az a címe: A visszafelé haladó mese. Azért jöttem, hogy kiderítsem, miért vannak az oldalak visszafelé.

Boldi apó elmosolyodott, kortyolt egyet a forró teából, majd letette a teáscsészét, és elkezdte meséjét:

– Ez egy nagyon különleges könyv. Egyetlen példány van belőle – mondta, majd abbahagyta beszédét.

Olyan csend támadt, hogy Körbi ilyet még soha nem hallott. Itt még az óra tik-tak hangját sem lehetett hallani. Nem mert megszólalni, inkább türelmesen várt.

– Én egy könyvkötő vagyok, vagyis voltam. Már nyugdíjba mentem, és évek óta egyetlen egy könyvet sem készítettem. Ez a könyv volt az utolsó…

[… a szöveg tartalmilag változatlanul folytatódik …]

Este elővette a könyvet, kinyitotta az utolsó lapjánál, és hozzákezdett visszafelé olvasni a mesét.