A pillanat csöndje

A róka úgy emelte az orrát az ég felé, mintha egy titkos imát mondana el, olyat, amit csak az erdő ért meg. A hajnal fénye még alig derengett, a levegőben pedig ott vibrált a télből ébredő természet visszafojtott lélegzete. A fűszálak közt harmat csillogott, s a világ egy pillanatra olyan volt, mintha megállt volna.

És akkor megérkezett a pillangó.

Törékeny szárnyain a fény úgy táncolt, mint egy rég feledett dallam. Óvatosan ereszkedett le, mintha pontosan tudná, hova kell érkeznie: a róka puha orra hegyére, egy olyan helyre, ahol az álom és a valóság találkozik.

A róka nem mozdult, mintha tudta volna, hogy az ilyen pillanatok nem sokáig maradnak velünk. Csak figyelte a kicsiny lényt, aki békét hozott az ébredő erdő zajába. Talán nem is értette, miért olyan fontos ez. Talán csak érezte.

A pillangó szárnyai egyetlen halk rebbenéssel búcsút intettek, s a levegő újra megtelt mozgással, suhogással, lélegzettel. A róka még egy ideig nézte az irányt, ahol felszállt, majd lassan lehajtotta a fejét.

Egy pillanatra mindketten részesei voltak valami szelíd csodának – valami aprónak, mégis végtelennek.

A pillanatnak, amikor a természet két külön világának lakói találkoztak, és egyikük sem törte meg a másik csendjét.