Ünnep

Egyedül… vagy magányosan – de mégis: ünnep ez. Karácsony van. Megint véget ér egy év. Itt van a számvetés ideje: mi valósult meg, és mi maradt csak vágyként a szívekben. Mit viszünk át, és mit hagyunk itt.
Fogadalmak születnek, hogy jövőre jobb lesz, tisztább, emelkedettebb. A hitetlenek szerint pedig az ígéretek csak arra jók, hogy megszegjük őket. De számomra sokkal több rejlik bennük, mint bejgli és töltött káposzta.
Gyermekkorom karácsonyait idézem fel – amikor még hittem, hogy a karácsonyfát és az ajándékokat a Jézuska hozza. A hit, a várakozás, a csodába vetett bizalom mintha maga is ünnep lett volna, hiszen annyira vágytam rá. Milyen jó lenne újra ártatlanul elhinni, hogy vannak még csodák!
Mi maradt belőle? Foszlányok. Időn megkoptatott pillanatok. A rajongó hitet felváltotta a tűnődő csend. Az ajándékokat a józan számvetés.
A gyermek elveszett bennem. Maszkok és manírok mögé bújt, olyan mélyre, hogy már én sem találom. Pedig kellene. Mert így – hitehagyottan – mintha hidegebb lenne még a meleg szoba is.
A karácsonyfa illata, a díszek csillogása mögött csendben várunk. Az angyal érkezésére. Hogy suhanjon át a szobán, csillagport hintsen szét, és nyugalmat, békességet hagyjon maga után – ahogy tovább libben, hangtalan.
Így legyen.