Ellopott párbeszéd

A minap a buszmegállóban álltam, mikor felém közeledett két hetvenes, csinos hölgy. Majd mellettem megálltak, ők is buszra várva. Így akaratlanul is hallottam, hogy miről csevegnek.
Mesélj az unokáidról, mi történik velük?
Nem tudok sokat róluk, tudod, egyetemre járnak, nagyon elfoglaltak. Most még a szerelem is közbe jött, én már nem férek bele az életükbe.
Ez hogy létezik, hogy nincs idejük rád?
Sajnos ez van, tudomásul kell vennem.
Eddig erről soha nem beszéltél, mindig irigyeltelek az unokák miatt…
Most is csak véletlenül bukott ki belőlem.
Mindennap eszembe jutnak a régi idők, mikor még kicsik voltak. Programokra, színházba, nyaralni vittem őket. De ez már a múlt. Ma már azt várom, hogy ajtón kopogjanak, vagy egy üzenetre a Messengeren, netán egy telefonhívásra, de egyik sem érkezik.
Talán majd holnap, nyugtatom magam.
Nem is bánom, hogy nekem nincs unokám.
Mesélj, most te magadról.
Utazgatok, most rátaláltam egy szenior táncórára, nagyon tetszik. Tudod mit, gyere el velem a következő órára. Fel fog vidítani.
Közben berobogott a megállóba a busz, én felszálltam, így nem tudom, hogy mi volt a válasz a táncórára.