KALANDOS ÚT A HÍRNÉVHEZ

Csontsovány, fiatalos, szőke, őzikeszemű nő sietett át a zebrán egy forgalmasnak nevezhető útkereszteződésen. Hófehér kesztyűt, tetszetős kis kalapot és nagyon csinos szoknyás ruhát viselt, amiben úgy festett, mintha egy híres sztár. A húszas éveiben járhatott.

Mint aki szabályosan elkésett egy nagyon fontos találkozóról, úgy igyekezett magának egyre nagyobb teret vágni a legtöbb, szintén munkába igyekvő embersokadalom között. A külvilág hangjai – bár kétségtelen –, hogy precíz pontossággal beszűrődtek fotográfikus memóriája szövetei közé, mégis mintha igyekezett volna a számára kockázattal járó, zavaró tényezőket tökéletesen kizárni határozott és minden bizonnyal megfontolt életstílusából. Okostelefonja váratlanul megcsörrent, és mintha saját maga lenne egy nem kívánt, fölöttébb kínos és kellemetlen eset tanúja, igyekezett a járdára fellépve egy valamivel alkalmasabb helyet találni, ahol szabadon mozoghat.

– Halló, tessék… – szólt bele, miután felkapta a készüléket. – Bocsáss meg, de sajnos az ma nem igazán fog sikerülni, mert millió és egy dolgom mellett mindjárt meetingre kell rohannom… talán majd valamelyik nap csörögj rám újra, oké?! – kérdezett vissza, mire a kissé sértődött férfihang a vonal túlsó végén azonnal lerakta a mobilt.

„Mit képzelnek ezek magukról, hogy majd lótok-futok, akár valami elfuserált vagy szánalmas pincsikutyus?!” – kérdezte saját magától, persze gondolatban, hiszen hogy vette volna az ki magát, ha a délelőtti csúcsforgalom idején egyszer csak feltűnően elkezd magában beszélni. Ilyesmit – legalábbis – a mostani pozíciójában és karrierje kezdeti sikerei után egyszerűen nem engedhetett meg magának. Annál is inkább, mert lehetséges, hogy az egyik bulvárcsatorna műsorvezetői állására esélyes, és a Fóton felépített filmgyárban is nagyon komoly színészi feladatokat kaphat. Minden azon múlik, hogy a fejesek és a producerek egyáltalán látnak-e benne lehetőséget, fantáziát, elhivatott tehetséget. Persze, mint mindig, most is szép számmal voltak tartós, önmarcangoló kétségei, hiszen a múltkor is majdnem megkapta azt a rádiós állást, csak hát egy celeb-üdvöske azonnal elhappolta előle, mert jobban tudott sírni-ríni, és ezáltal manipulálni is kedvére az embereket, mint akárki más.

Gyors léptekkel máris az egyik mellékutca felé vette az irányt, ahol egy autószalon felajánlásával egy vadiúj, ötajtós autócsodát tesztelhetett kedvére, és elég jó fizetés is járt hozzá, ha ezzel a kocsival furikázik, és mindenki látja. Még szerencse, hogy – anno, tizenhét éves korában – amint lehetősége nyílt rá, rögtön le is rakta a jogsit, mert így legalább nem kellett taxit hívnia, ha állandóan mennie kellett valahova. Később aztán sokat agyalt azon, hogy valójában ténylegesen megérte ez a felszínes exhibicionizmusról és pusztán csak a csillogó-villogó külsőségekről szóló szakma és karrier, mert ennyi erővel egészen nyugodtan kimehetett volna külföldre, és hátha ott több lehetőséget is felkínálhattak volna számára. De hát, ha egyszer már így alakult, akkor legalább igyekszik minél többet megtenni annak érdekében, hogy elismerjék, és maximálisan értékelni is tudják bizonyos szakmai és persze egyéb körökben.

Elővette kis táskájából a kocsi slusszkulcsát, amire egy automata riasztót is szereltek az autószalonban, pusztán csak a biztonság kedvéért, majd kétszeri pittyegés után a kocsiajtó máris feloldotta a zárakat, és beszállva a vezetőülésbe azonnal gázt adott, és sikeresen elnavigálta magát az időközben jócskán dugóvá növekedett közúti forgalomban. Mindig is elítélte azokat, akik – ha megtehetnék – még a vécére is kocsival mennének, és bár sokszor ténylegesen vonzóbbnak tűnt a tömegközlekedés, mégis, ha az embernek időre kell mennie valahova, akkor értelemszerűen nem ér rá tökölni.

Bekanyarodott egy impozáns, nagyon magas és karcsú irodaház alagsorban lévő autóparkolójába, aminek digitális chipkártyás sorompója volt, tehát az egyszerű átlag még csak be sem mehetett, ha nem volt kártyája, majd egy kissé sötét és nyirkos parkolóhelyen azonnal le is parkolt. Aztán kicsit hosszú lépéseket kellett megtennie, hogy elérhesse az egyik kivilágított lépcsőházat, melyen belül egy afféle személyi lift is meg volt található. Most ezt fogja használni, mondhat bárki bármit. Megnyomta a középső emelet gombját, és a lift halk surranással pillanatok múltán már fel is vitte a kívánt emeletre. Szokásos meetingre jött, és csupán csak abba kapaszkodhatott, hogy nyugodt, sziklaszilárd határozottságát és kiegyensúlyozottságát remélhetőleg értékelni fogják azok a HR-esek, akiket megbíztak azzal a kötelességszerű, ugyanakkor nagyon is kellemetlen feladattal, hogy szortírozzák és szórják ki a nem megfelelő munkavállalókat, ám hogy ez a valóságban, emberi nyelvre lefordítva valójában mit is jelent, azt értelemszerűen nem tudhatta meg a kutya se.

A rendkívül tágas, panorámaablakos irodai helyiségbe lépett, ahol egy középkorú nő posztolt, látszólag halálosan unatkozva, és fonnyadt, kissé szarkalábas szemei tartós életuntságról és unalomról árulkodtak. Több mint valószínű, hogy ezen a szent napon vár még rá jó pár interjúztatás, és úgy nézett ki, mint akinek már most totálisan elege van az egészből.

– Jó napot kívánok! – köszönt illedelmesen a fiatal, energikus nő, miután belépett a helyiségbe.
– Üdvözlöm! Foglaljon helyet, kérem! – a középkorúságában megrekedt nő még csak fel sem nézett hivatalos papírjai kisebbfajta halomjai közül, hanem szabályosan csupán az orra alatt igyekezett elmotyogni egy-két keresetlen, odavetett megjegyzést.
– Köszönöm szépen! Milyen kellemes időnk van! – közölte jókedvűen, kedves közvetlenséggel, mely nem igazán volt jellemző főként azokra, akik meetingre vagy meghallgatásra jöttek. A másik nő csupán csak most nézett fel, és igyekezett aprólékosan szemügyre venni a jövevényt.
– Tehát, kedves Boglárka! Miért is szeretne nálunk dolgozni, mint műsorvezető? – tette fel legelső, megkerülhetetlen kérdését a hivatalos hangú nő.
– Szeretném kipróbálni önmagamat más szakmai jellegű területen is! – jött határozott érdeklődéssel a válasz.
– Hát igen… igen… – morfondírozott hangosan a hivatalnoknő. – A megküldött szakmai önéletrajzában bizony találtunk egy-két furcsaságot. – Itt vetett egy pillantást bekapcsolt laptopja képernyőjére, és párszor lenyomta az egeret. – Tehát az SZFE-n végzett, és ha jók az információk, akkor egy-két reklámfilm mellett filmekben és vígjátékokban is szerepelt.
– Igen, természetesen, de szeretném megpróbálni ezt az új területet is… – hangja mintha hirtelen halkabbá vált volna. Úgy festett, mint akit valósággal teljesen elbizonytalanít a másik hivatalos személy kissé nemtörődöm és hanyag hozzáállása.
– Ez dicséretes! Gratulálok, ám sajnos illik figyelmeztetnem, hogy mi nem művésznőket keresünk, akiket imádnak a kamerák és a nézők, hanem elsősorban olyan embereket, akik a magunk szemszögéből kiindulva határozottan képesek növelni persze az adott csatorna érdekében a nézettséget. – Annyira kioktató és didaktikusra sikeredett a beszéde, hogy Bogi legszívesebben azon nyomban otthagyta volna ezt a sótlan, savanyú, ecetes, rideg nőszemélyt. Most azonban színészi képességeit felhasználva inkább úgy döntött, hogy kivárja, mi lesz.
– Megértem… ne haragudjon, hogy megkérdezem, és tolakodó leszek, de akadt már olyan az állásra jelentkezők közül, akiket szándékukban állt komolyan venni, és esetleg adni nekik egy lehetőséget? – hangja ennél jobban aligha tapinthatott volna a lényegre, annál is inkább, mert a másik hivatalnoknő mintha kisebb provokációnak tekintette volna ezt az esetet, és rögtön más hangnemet kezdett használni:
– ...Tehát, kedves drága hölgyem! Ha jól értettem a szavait, akkor maga szerint nekünk jogunkban állna minden jöttment, kuntakinte emberkét felvenni, amíg csak ki nem derül, hogy az illető egyáltalán alkalmas-e az adott munkakör betöltésére?! – kérdezte ellenségesen.
– Elnézését kérem, ha a lényegre tapintottam, de akkor, persze csak ha megengedi, visszakérdeznék: miért is ne? Miért ne lehetne egyszerre akár több különböző kompetenciákkal rendelkező embert felvenni, amíg a későbbiekben ki nem derül, hogy ki alkalmas egy-egy pozícióra? – most Bogin volt a sor, hogy megpróbáljon saját eszközeivel érvényt szerezni saját meggyőződéseinek.
– Hát, kedves Boglárka! Azt az egyet azért meg kell hagyni, hogy amit a fejébe vesz, azt gondolom tűzön-vízen át el is éri?!
– Sohasem szerettem dicsekedni a képességeimmel, de igen, szeretem tudni, hogy jól végeztem-e a feladataimat.
– Hát ez nagyon dicséretes! Köszönjük, hogy befáradt mihozzánk, és pár napon belül értesítjük, hogy megkapta-e az állást! További szép napot! – azzal, mintha ott se lett volna, a zsémbeskedvű hivatalnoknő újfent belemélyedt a hivatalos papírok kupacába, és tudomást sem vett a fiatal nőről.
– Nagyon köszönöm a lehetőséget! – állt fel helyéből, hogy még véletlenül se gyűrje össze elegáns és kifinomultságot tükröző ruhadarabjait, majd kisétált előbb az irodából, később pedig a hatalmas monstrumnak tetsző csupaüveg irodaházból.

„Na, itt se fogok én álláshoz jutni!” – gondolhatta magában, de egyelőre nem volt ideje sopánkodni, mert kissé szerencsétlen módon egy olyan mellékutcácskában sikeredett leparkolnia kocsiját, ahol előszeretettel „járőröztek” néhány erőteljesen buzgómócsing közterület-felügyelő emberke. Az egyik úgy tűnik, máris körmölgetni kezdett valamit a jegyzetfüzetébe, és már éppen készült rá, hogy mint aki maximálisan jól végzi a munkáját, az autó szélvédőjére akassza a bírságot. Épp akkor termett ott szökellő, gazellalépéseivel Bogi, aki – szerencsére – azonnal igyekezett minden színészi és nőies praktikáját bevetni.

– Bocsásson meg, kedves uram… – szólította meg nagyon kedvesen. – Ne haragudjon rám, amiért ide kellett, hogy parkoljak, de másutt aligha találhattam volna szabad helyet. Ünnepélyesen megígérem, hogy soha többet nem fog előfordulni.A másik felügyelő úgy nézett rá, mintha a gyönyörű, karcsú nő legalábbis nem volna százas, és tovább körmölgette a cetlijeit.
– Drága hölgyem! Tudja azt maga, hogy én naponta hány és hány ugyanilyen történetet kell, hogy végighallgassak?! Azt hiszi, hogy ez valami jó vicc? Nem látta a táblát, hogy ez fizetős parkoló?! – úgy tette fel a maga pikírt, tolakodóan nyers kérdéseit, mintha legalábbis még ő volna vérig sértve, és nem Bogi.
– Elnézését kérem, de tényleg nem láttam! Tudja, voltak fontosabb dolgaim is! – kötötte határozottan, és egyre temperamentumosabban az ebet a karóhoz.
– Nézze, drága hölgyem! Őszintén sajnálom a gondját-baját, de ha azt várja tőlem, hogy tegyük semmissé ezt a büntetést, akkor engem vesznek elő a főnökeim, és akkor agyő állás, no meg a nyugdíj! – vallotta be őszintén a közterületis.
– Megértettem, kedves uram, és bocsásson meg, ha bármi kellemetlenség érte volna! – kért elnézést Bogi. A legkevésbé sem hiányzott neki, főként a mai kissé rohanós, zaklatottra sikeredett nap délelőttjén, hogy még egy ártatlannak tetsző parkolási bírságot is begyűjtsön magának.

A közterületi felügyelő végzett a bírság körmölésével, átnyújtotta a cetlit, és felszólította Bogit, hogy a bírság kifizetésére harminc nap áll rendelkezésére, majd további szép napot kívánt, és ment a további dolgára.
„Hát ezt jól megcsináltam! – vonta le a következtetést. – Kellett ez nekem? És ráadásul éppen ma?!”

Beült az autójába, és kikanyarodott a forgalomba, hogy a következő meghallgatáson vegyen részt. Az idő már jócskán ebédhez közeledett, és jócskán korgó gyomra nem győzte figyelmeztetni, hogy most már azért igazán ehetne is valamit, de ha most eszegetni kezd, akkor tuti biztos, hogy megint elkésik egy fontos találkáról, azt pedig nem engedhette meg. Így gyorsan megpróbált a lehető legrövidebb kerülőútvonalakat használva ellavírozni a belvároson keresztül, hogy végül egy újabb patinás irodai épület előtt állítsa le autóját.

– Na végre valahára! – méltatlankodott az egyik fejes producer. – Te meg hogy a nyavalyába voltál ennyi ideig?! Van fogalmad róla, hogy mit be kellett vetnem, amíg végre üzletet tudtam kötni a többi hígagyú fejessel?! – bosszankodott fogát csikorgatva rossz szokásaként a producer, aki már annyi filmet leforgatott.
– Bocsáss meg a késés miatt, de eléggé szar napom volt. Már ha egyáltalán érdekel, és a tetejébe még ráadásul meg is bírságoltak, ha esetleg kíváncsi vagy rá! – közölte magyarázatként, majd türelmesen megvárta a producer reakcióját.
– Hogy micsoda??? Mi az, hogy megbírságolnak egy ilyen dögös, szupermodellnek is nyugodtan beillő, intelligens színésznőt?! Hová jut így ez a rohadt, gennyes világ?! – méltatlankodott az égre emelve tekintetét. – No de semmi szózaporítás a továbbiakban, mert most azonnal beszélni akarnak veled a filmről, amiben szerepet kaptál! Gyorsan menjünk fel az irodákba, mert már valósággal tűkön ülnek, és tudod, hogy az idő pénz!

Gyorsan karon fogta Bogit, és már szaladtak is a liftekhez, majd fel az emeleten található márványasztalos tárgyalóba, ahol néhány külföldi befektető mellett filmes nagykutyák képviseleti tagjai is megjelentek, és érdeklődve fordultak az éppen sebtében betoppanó gyönyörű, fiatal, tehetséges nő felé.
– Uraim! Nagyon köszönjük, hogy megvártak bennünket! – közölte kimért tárgyilagossággal a producer tört angol nyelven, majd Bogihoz fordulva bemutatta a tehetséges művésznőt a többi filmes üzletembernek. – Hadd mutassam be az egyik fantasztikusan inspiráló és sokoldalú magyar hírességet, aki, mint azt Önök is tudhatják, nemrég fejezte be az egyik sikeres romantikus műfajú sorozatát…

A producer szövegelésével csupán egyetlen probléma volt a baj, hogy nem felelt meg a szűkebben vett valóságnak. Igaz ugyan, hogy Bogi szerepelt néhány jelenet erejéig egy krimisorozatban és néhány reklámfilmben, ám számottevő, emlékezetes filmográfiát – legalábbis egyelőre – még nem tudott felmutatni. Így teljesen természetes, hogy szíve mélyén annyira feszült és frusztrált volt, mint aki jogosan attól tart, hogy bármelyik pillanatban lebukhat.

Az öt főből álló külföldi filmes üzletemberek többsége azonnal ismertette angolul, hogy milyen műfajú és tartalmú filmre gondoltak, és természetesen a forgatókönyveket – állítólag – már hónapokkal ezelőtt megküldték minden szereplőnek és stábtagnak, a producer erről azonban – ki tudja miért? – mélyen hallgatott. Talán megvolt a saját terve.

Bogi tört angolsággal igyekezett válaszolgatni a hozzá intézett kérdések özönére, kezdve azzal, hogy miként képzeli majd felépíteni a megformálására váró karakterét, és hogy hogyan látja, gördülékeny lesz-e a történetvezetés, és maga a forgatókönyv is. Kölcsönös, műmosolygós jópofizás és gazsulálgatás volt ez a felek részéről, mégis a közös munka szempontjából valósággal elengedhetetlennek bizonyult, hiszen a külföldi filmesek szerződéssel érkeztek, és készek voltak megállapodni. Bogi még életében nem látott ennyi nullát, méghozzá euróban mérve. A producer udvarias diplomatikussággal úgy fogalmazott, hogy egy pár nap gondolkodási időt szeretnének kérni, amíg a színésznő rendesen hozzálát a feladataihoz, mire az ötfős társaság azonnal megköszönte a szívélyes vendéglátást, és máris távoztak az épületből.

Néhány héttel később a producer éppen a Fóti filmgyár vonzáskörzetében tartózkodott, és megeresztett egy mobilhívást, hogy kedvenc színésznője azonnal vágja magát kocsiba, és utazzék le Fótra. Boginak bőséges órákba került, mire a hangulatos kis vidéki városkába leért. A producer mézes-mázos mosollyal fogadta:
– Kisanyám! Ezt nem fogod elhinni! Bevették a szövegedet, és ez azt jelenti, hogy megkaptad a szerepet, úgyhogy irány London!
– Most ugye hülyéskedsz velem?! – Bogi el sem akarta hinni.
– Ugyan már, kisanyám! Hát miért tenném?! Te vagy a nagy sztár, vagy nem?!
– Szóhoz sem jutok! Most mit kell csinálnom?! – annyira megdöbbent, hogy jó pár perc is eltelt, mire képes volt összerakni az összefüggéseket, és megemészteni a hallottakat.
– Nyugi, kisanyám! Nagy levegő, majd kifújás! A te dolgod, hogy összepakold a holmidat, meg ami kell, és a forgatókönyvet is, és meg se állj Londonig, ahol már szállástól kezdve mindent előkészítettek neked és a stáb többi tagja számára. Ne izgulj semmit! Vérprofi vagy, aki nem retten meg ilyen kaliberű kihívásoktól, igaz-e?!
– Nos, én biztosan nem fogalmaznék ennyire… lényegre törően… – felelte bizonytalanul.
– Semmi vész! Most pedig azonnal menj haza, pakold be a cuccaidat, és a Liszt Ferenc reptéren bő két és fél óra múlva találkozunk! Rendben van?! – kérdezett vissza.
– Hát… rendben… – válaszolta Bogi, majd újfent autóba pattant, és visszahajtott Budapestre, a lakására, hogy a szükséges holmijait összeszedje. Még így is rengeteg mindent nem vitt magával abban a hiszemben, hogy odakint majd mindenről gondoskodnak.

Amikor kivitette magát egy sárga taxival a reptérre, a producere már izgatottan várt rá. Segített becsekkolni a csomagjait és bőröndjeit, majd megvette a beszállókártyáját, aztán következett két arcra való, kissé nyálas, cuppanós puszi, és Bogi pillanatokon belül már egy London felé tartó repülőjárat turistaosztályán utazott, és el sem akarta hinni, hogy bárkinek is lehet egyáltalán ekkora mázlija és szerencséje.