EGYENES KERÉKVÁGÁS

Az adott futárszolgálat kicsit a postai kézbesítésre hasonlított. Már, ha az embernek egyáltalán van hozzá kedve, hogy kikeljen puha ágyából, és hajnalok hajnalán máris jelentkezzen a csomagküldő pontokon, ahonnét későbbi munkaideje beindult.

Alpár eredetileg postai alkalmazott volt, aki takaros, közepes méretű kerekes kocsival szállította ki a megrendelt leveleket vagy online termékeket az embereknek, és kisebb, megbecsült hálát érzett, amikor egyszer-egyszer nagy ritkaságszámba menően előfordult, hogy a nyugdíjaskorú emberek valósággal összevissza csókolgatták, amikor meghallották, hogy aprócska aranycsengőjével rendszerint hármat csönget.

– Alpárkám! Hát megjött végre! – borult valósággal nagymamai aggódással az egyik idős asszony a felnőtt, kissé megszeppent férfi nyakába, és valóságos örömkönnyek között vette át a borítékot, amiben egy pénzösszeg lapult, feltehetően a havi nyugdíja. – Kér egy kis teasüteményt vagy húsvéti sonkát, kedveském? Van még bőven! Csak szóljon! – ajánlkozott az idős nő.

Alpár szerényen meghajolt, és csak annyit válaszolt, hogy nagyon örül, ha segíthet valamicskét az embereknek.

Sajnos egy postai dolgozó még mindig kevesebbet keresett azokban az időkben, akárcsak a tanárok. Abban a pillanatban, hogy Alpárral közölték, valószínűleg leépítések várhatóak spórolás és átszervezések következtében, a férfit már meg sem lepte, hogy egyik nap főnöke tágas irodájában találta magát, ahol felmondó szerződését alá kellett írnia.

– Őszintén sajnáljuk, kedves Alpár, hogy egy ennyire remek és precíz munkaerőt veszítünk el, de megígérem magának, hogy amennyiben újból esedékes lesz valami munkalehetőség, számítani fogunk a közreműködésére! – lökte az ilyenkor szokásos halandzsadumát a főnöke, akit nem különösebben kavart fel a tény, hogy jónéhány megbízható alkalmazottjának kiadta az útját.

– Köszönöm a lehetőségeket, főnök úr! Viszontlátásra! – hajolt meg udvariasan, majd kilépett a postai állásából, és egy futárszolgálatnál állt munkába, ahol jóformán ugyanazt a kézbesítési feladatot kellett ellátnia, mint volt munkahelyén, csak ez a munkakör mintha megkövetelte volna a rugalmasságot és az alkalmazkodói képességet a beosztottaktól.

Többször előfordult, hogy a közepes szolgálati kisteherautó, amit a cég biztosított alkalmazottai számára – ki tudja, miért – lefulladt, pedig Alpár gondosan ügyelt rá, hogy amikor például sebességet vált, a kuplungot ne eressze fel hirtelen. Vagy amikor hideg, téli reggeleken jócskán kellett hergelni, izzítani a motort, mert csipkés jégvirágokon kívül majd lefagyott az ember lába a hőérzet radikális csökkenése miatt.

Ehhez hasonló esetekben Alpár igyekezett nem kétségbe esni, hanem minden esetben felhívta az aprócska rádióján a központi diszpécsert, és útbaigazítást kért, hogy meghibásodás esetére mit csináljon. A válasz rendre ugyanaz volt. Türelmesen várakozzon a farkasordító hidegben, mire – a forgalomtól függően – majd küldenek egy kollégát a nyerges vontatóval, aki elvileg sec perc alatt megszünteti a hibát.

Igen ám! A kolléga jött is két teljes óra késéssel, és Alpárnak jócskán agyalnia kellett, hogy hol tudna meleg helyen meghúzódni, mielőtt jócskán megfázik, hiszen gyerekkora óta gondok voltak az immunrendszerével.

– Szevasz, pajtás! No, mi a gond?! – kérdezte az autómentős kolléga.
– Hát… az az igazság, hogy egyszer csak… bedöglött! Se ki, se be! – tárta szét, kicsit reszketve a hidegtől, mind a két kezét.

A nagydarab, medvealkatú fickó szakszerű profizmussal emelte fel az autó motorházát, és kukkantott bele a motorba, majd olajfoltos kezével – mellyel előzőleg kissé gusztustalan módon Alpárral is kezet fogott – megbirizgált jónéhány vezetéket, és kérte, hogy Alpár üljön a volánhoz, és addig indítózzon a lerobbant csotrogánnyal, amíg be nem tudják indítani.

– Na, akkor még egyszer! – pöckölte meg a vezetéket.

A teherautó prüszögő, gurgulázó hangot hallatott, mint a náthás emberek többsége, akiknek légúti akadályuk van, de így sem akart beindulni.

– Elég lesz, pajtás! Hát van egy rossz hírem! Vagy a karburátor, vagy az ékszíj a hallottak alapján! – csóválta meg nagy, bozontos üstökét a baseballsapka alatt. – Figyelj, öreg, ha gondolod, bevihetlek a városba! Úgyis be kell vontatnom ezt a kis aranyost!

Alpár töprengett egy kis ideig. Arra a következtetésre jutott magában, hogy ebben a hidegben muszáj mozgásban lennie, hogy még jobban meg ne hűljön a szervezete, így bepattant a tréleres autó anyósülésére, és a medvealkatú emberrel komótosan elindultak a város felé, az autó hátuljára felkötött kisteherautó kíséretében.

Útközben kedélyesen, barátilag elbeszélgettek.

– …Aztán hogy boldogulsz, haver? Unalmas egy meló lehet csomagokat meg leveleket hurcolászni egyik helyről a másikra! – akart rágyújtani, ám azonnal észrevette, hogy Alpárt valósággal fulladásveszély kerülgeti, ha csak cigarettaszálakat lát környezetében, így merő tapintatból nem bontotta ki.
– Szerintem tűrhető! – felelte. – Azelőtt a postán melóztam, és a nyugdíjasok nagyon szerettek! – kisebb büszkeséget érzett, ahogy kimondta ezt a mondatot.

– Haver! Látom, még sokat kell tanulnod! Ki a fenének van kedve egész nap csomagokat hurcolászni oda-vissza?! – kérdezte kissé cinikusan.
– Hát az az igazság, hogy… le voltam égve, és nagyon kellett a meló… – szabadkozott.
– Értelek én, pajtás! Hiába – legyintett. – Valamiből azért mégiscsak élnünk kell, nem igaz?!

Éles kanyar jött, és Alpár azt hitte, ha nem lett volna becsatolva, menten kirepül a szélvédőn.

– Aztán család, feleség, gyerek van-e? – kérdezte újfent, mikor megint csak rájuk telepedett a csend.
– Hát… nem igazán…
– Most van vagy nincs, pajti? – nézett rá ravaszkás szemekkel.
– Hát… tulajdonképpen… lett volna… – fogalmazott rejtélyesen. – Erről nem szívesen beszélek.
– Na, hékás! Mi történt? Te szakítottál, vagy ő?
– Figyelj! Ne feszegessük a témát! Régen történt, alig éltem túl, stb.

– O.K., haver! És hogy tervezed az életed? Mert gondolom, nem akarod életed végéig ezt a szart csinálni, vagy igen?!
– Hú! Nehéz kérdés! Jó volna külföldre menni, vagy valamilyen irodalommal kapcsolatos dolgot csinálni!
– Hahaha… Ez aztán a jó vicc! Mondd csak, nincs neked lázad vagy hőemelkedésed?! – nevetett.

– Ha így áll a dolog, akkor meg se szólalok többet! – Alpár megérezte, hogy a másik gúnyolódni akart, és ezt ki nem állhatta.
– Hé, öreg! Nem kell mindjárt úgy mellre szívni a dolgokat! Csak dumálunk! – kezdett magyarázkodásba.

– Rendben van! – bólintott, de egyre kevésbé akart megbízni ebben az emberben.

Alig félórás utazás után be is kanyarodtak egy telephelyre, ami úgy festett, akár egy ócskavastelep. Telis-tele ócska, ősmatuzsálemszerű járgányokkal, használt vagy rozsdásodásnak indult alkatrészekkel. Igazi csere-bere kereskedelem, csupán tudni kell, hogy a vásárló-vevőnek milyen igényei vannak.

– Megérkeztünk! Legalább már nem esik az a kurva hó! – jelentette ki a medvealkatú ember, amint kinyitotta a vezetőülést, és meghúzott egy kis emelőkart, mely arra szolgált, hogy Alpár kis teherautóját leengedje a földre.

– Köszönöm a fuvart és a segítséget! – válaszolta.

– Hé, pajti! Ha gondolod, bevihetlek az irodába is!
– Köszönöm, de… megoldom…

– Hé, pajtás! Tudod mit? Egy darabon veled tartok! Itt áll a sarkon a maszek verdám! – jelentette ki.

Alpár önmagában valósággal máris elátkozta az egész napot…

Beült a nagydarab, mackós férfi feltuningolt, spéci járgányába…

– Na, haver? Mit szólsz a járgányomhoz?!

Bement a könyvesboltba, köszönt, kosarat vett a karjára, és könyveket kezdett lapozgatni.