Az „Igaz történet” témájú novellákat gyűjtöttük össze ezen az oldalon. Ezek az írások különböző nézőpontokon keresztül mutatják be az
igaz történet történetek érzésvilágát, fordulatait és üzeneteit.
Fedezd fel a szerzők gondolatait, és merülj el a téma sokszínű világában.
A fiók mélyén porosodó ajándék olyan, mint egy halk sóhaj, amelyet évek óta senki sem hallott. Ahogy kezedbe veszed, érzed rajta a múlt tapadását: azt a pillanatot, amikor még friss volt a szalag, amikor még hittél benne, hogy lesz alkalom, lesz idő, lesz találkozás. Néha az élet úgy sodor tovább bennünket, hogy a legfontosabb mondatok félúton maradnak bennünk. Egy ajándék pedig képes magába zárni mindazt, amit nem mertünk kimondani: a reményt, hogy valaki örül majd nekünk, a hiányt, amikor már nincs kinek odaadni, a bátorságot, amit nem találtunk meg időben, vagy épp a megbánást, ami csendesen visszajár. Ha elképzelem ezt a régi csomagot, bennem így szólal meg a története: A fiók mélyén őrzöm még mindig. Néha, amikor keresek valamit, véletlenül meglátom, és hirtelen nagyot sóhajtva…Tovább olvasom…
A kazettás magnó ott állt a polc szélén, kissé megfakult műanyag burkolattal, mintha a múlt porát is magán hordozná. Őrizte az időt, rajta minden karcolás egy-egy régi történetet mesélt. Már régen ki kellett volna selejtezni, de még nem tudtam rászánni magam. Benne volt egy kazetta. Amikor kíváncsian lenyomtam a lejátszó gombját, nagyot kattanva indult el a szalag, és a hangszóróból először csak halk sercegés hallatszott, majd bizonytalan zörej szivárgott ki. A magnó zúgása, a szalag apró ingadozásai, a kissé torz hangzás együtt olyan volt számomra, mint egy időkapu. A kezemmel elkezdtem ütögetni a magnót, úgy vágytam arra, hogy szólaljon meg, hogy nyíljon meg előttem az a kapu. Kis idő múlva felcsendült a dallam, ugyanaz a régi szám, amelyre egykor táncoltam a gimnázium félhomályos…Tovább olvasom…
A falu katolikus templomának szélesre kitárt ajtaján keresztül, a zengő orgonaszó szárnyaló dallamai messze áradtak ki. Nyomában Krisztus urunkat dicsőítő ének hangjai csendültek fel a padsorokban helyet foglaló hívek, többnyire a misék elmaradhatatlan látogatói, az öregasszonyok szájából. Az 1950-es évek elején a rendszer éles vallás és egyházellenes politikája ellenére is faluhelyen az emberek életében a vallás, a templomba járás továbbra is fontos szerepet játszott. A közösség számon tartotta ki az, aki templomba jár és ki az, aki nem. Azok, akik kerülték a templomot, komoly elmarasztalásra számíthattak. A falu katolikus templomának padsorai a miséken mindig megteltek. Az első sorok a diákoknak voltak fenntartva, és csak ezután foglalhattak helyet a felnőtt hívek. A misék…Tovább olvasom…
A pompás régiségkereskedésben olyan volt, akár egy kisebbfajta hercegi palota az antik dolgoknak. Kígyózó csigalépcsővel lehetett feljutni a felső szintekre, ahol a ritka, meglehet több száz éves ritkaságok, kéziratok, kódexek és egyéb könyvek lapultak. A hatvanas éveiben járó, nagy szódásszifon-szemüveget viselő, folyamatosan marcona tekintetű és gyanúsan mindenkit méregető aggastyán tulajdonos szúrós hiéna-szemeivel követte kíváncsi tekintetünket. Az író tüstént átváltozott csintalan, minden újdonságra, szenzációra kiéhezett gyermekké, és szinte azonnal bevette magát a könyvek közé, míg gyönyörű felesége legalábbis egyelőre a kereskedés pénztáránál várakozott türelmesen, de azért még ő is nézelődött. Óvatosan tenyerébe vett több kínai porcelánnak látszó másolatot is, és néhány…Tovább olvasom…
A bölcs öregember kómotos lassúsággal foglalta el az étkezőasztalt. Pontban fél tizenkettőkor, és borzasztóan kényes volt az időre, és a tálalásra. Amennyiben gondoskodó és oroszlánszívű felesége nem tálalta fel neki a jóízű, zöldséggel, hússal gazdagon megpakolt aranyló színű húslevest, az öregember fogta magát, és inkább járt egyet a környező utcában, mire felesége elkészült. – Remélem, ízleni fog! Most kicsit megbolondítottam, apuskám! – jegyezte meg mosolyogva, kicsit rafinált arccal a pirospozsgás, csupaszív asszonyság. Az öreg szertartásosan fogta göcsörtös, erezett kezei közé a kanalát, és jó alaposan szemügyre vette a finoman gőzölgő leves minden apró-cseprő tartozékait. Elvégre az embernek sosem szabad olyasmit megennie, amit nem akar, vagy nem különösebben szeret. Az öreg…Tovább olvasom…
Mindig volt bennem egy nesztelen félelem, amikor rá gondoltam. Szikár, komoly férfi volt, akinek a jelenléte megtöltötte a levegőt. Nem tudom, tegezte-e valaha bárki – talán néhány kolléga, de ők is csak óvatosan, félve attól, hogy a méltóságába gázolnak. Bejárta a világot. Hallgatta a belső hívást, és ment, amerre az iránytűje mutatta – nem a térkép szerint, hanem amerre a szíve vitte, mindig valami újat látni és érezni. Otthona egy csöndes budai utca volt, ahol az ablakok mögött diszkrét magány szundít, ahol a házak nem kérdeznek semmit, csak őrzik az emlékeket. Őt nevezzük csak X úrnak. A nevét nem írhatom le – de a szavait igen. Azok az öröklét hangjai. – Hogyan hívhatom? Professzor úr, tanár úr…? – Legyen tanár úr. Mert magát mindig is tanítottam. Nem hivatalosan, de…Tovább olvasom…