Szilvia egy huszonnyolc éves, közel háromszáz lóerős autóban ülve indult az apácazárda felé. Hogy felvegye a fityulát, ahogyan húga mondta viccelődve neki. Az utolsó mondata még a fejében volt, és a válasz is, amit adott rá.
– Nem is értem, egy ilyen kőkemény picsa, mint te, mi a francért húz a bullájára fityulát?!
Húga természetesen csak négyszemközt mert így beszélni, és csak a nővérével.
– Érted teszem!
Ez volt Szilvia válasza. Maga sem értette, miért mondta? Honnét jött ez a gondolat?! Na persze, mert Szilviát mindenki kőkemény csajnak tartotta, egy igazi lázadónak, aki nem adja olcsón a bőrét. Pedig ő maga szelíd és szeretettel teli természettel bírt, csak hát az élet megedzette, az volt igazán durva hozzá. Apja egy részeges barom volt, akitől több pofont kapott, mint mosolyt. …

Hosszan csengetnek egy budapesti villa multimilliárdosának videókaputelefonján, pont annak ötvennyolcadik születésnapján. Bélának esze ágában sem volt ünnepelni, pont most, hogy áttétes rákot diagnosztizáltak a tüdejében, majd az egész testében. Egyedül van otthon, még a személyzetét is hazaküldte. Tervei szerint megbontja azt az ötvenéves whiskyt, amit horror összegért vásárolt. Hiszen jól tudja, nincs tovább. Lánya azt mondta, segít neki, de hát hogyan is segíthetne, hiszen ő fizikus kutató professzor, nem orvos. Béla dohogva megy ajtót nyitni, és egy igen furcsa ruhás alak vár odakint rá türelmetlenül.

– Jó napot. Kit keres?
– Bihari Béla? Bihari Béla multimilliárdos?

Kérdezte az határozottan, ellenvéleményt nem tűrő hanghordozással.

– Igen. Miben segíthetek?

Béla …

– Értse már meg, Bayer bácsi, nem akarom megvenni. Nem tudok mit kezdeni vele – szólt ki a pult mögül, a nagydarab, kövér, pirospozsgás hentes, s kolbásznyi ujjával a fogát piszkálta. Vele szemben alacsony, sovány öregember állt. Háta enyhén hajlott. Olyan hatást keltett, mintha felsőtestét, hatalmas orra húzta volna előre. Karján, ódivatú, nehéz, sötétszürke, posztó télikabát lógott. Színehagyott kék szeme, esdeklőn tapadt a másik, vörös arcára.
– Legalább nézze meg, Brassói úr. Majdnem új. Alig volt hordva. Örök darab. Karácsonyra biztosan megjön a lányom. Nem várhatom őket üres hűtőszekrénnyel.
– Menjen haza – mondta szelíden a hentes. – Késő van, be kell zárnom.
Hosszan nézett az öregember után.
– Bolondos vénember – sóhajtotta.
Az estével együtt a köd is leszáll, csikorgó …

Újév reggelén a toll az én kezemben remegett. Néztem a papírt, és éreztem mindazt, amit már megígértem valaha, majd csendben megszegtem. Most mást írtam: idén nem fogadok meg semmit. Furcsa megkönnyebbülés volt. Mintha végre nem magam ellen esküdnék. Közel érzem ezt a mondatot, mert nem követel, csak kísér. Nem tudom, sikerül-e „megtartani” – talán nem is kell. Inkább irányt mutat: lassabban élni, figyelni magamra, engedni a hibákat.

A papíron kevés szó van, bennem mégis több igazság, mint bármelyik korábbi fogadalomban. Nem fogadalmakra használom fel szavaimat, hanem a fájdalomból született szépirodalmi tehetségem kamatoztatására. Boldogabb, könnyebb, felszabadultabb évet kívánok magamnak és mindenki másnak is!

A Hold alacsonyan járt, mintha közelebb akarna hajolni a mezőhöz, ahol egy kislány állt. Nem volt egészen gyerek már, de még nem volt felnőtt sem. Luna arca nyitott volt, a szemei nagyok, és úgy nézett a világra, mintha minden pillanatban történhetne benne valami fontos.
A kezében lámpást tartott. Olyat, aminek a fénye nem bántotta a sötétet, csak megérintette.
Mikor kis kört rajzolt a fény a fűre, Luna suttogni kezdett: – tökéletes.

Nem szeretett hangosan járni. Figyelni szeretett: a fűszálak halk suhogását, a virágok apró mozdulatait, a bogarak neszeit, amelyek csak annak mutatják meg magukat, aki nem siet.
– Jó estét – mondta halkan a sötétnek.
De az nem válaszolt. Soha nem válaszolt, de mindig jelen volt, s a lány ezt szerette benne.

Az emberek a faluban gyakran furcsán …

Az elegáns, méteres urak
frakkot öltve érték el partot.
Kihúzva, peckesen totyognak,
hogy meglepjék családjaikat.

Jókora a tömeg, tolonganak.
– Hol lehetnek most az enyémek?
Mekkora lehet a gyermekem?
Esetleg itt még meglelhetem?

Sietve lépked már mindegyik,
szimatot, a formát keresik.
Itt-ott egy aprócska fióka,
mint a rögbilabda, gurítva.

Keresgélgetnek ők mindenütt,
közben a gonosz rablósirály
kitérőket tetet meg velük.
A fiókákat nem engedjük!

Akad, hogy egyet kiszemelnek
többen is, de minden hiába.
Mindre ráismer a papája.
Bár nőttek, mióta nem látta.

Együtt a család, itt van a nyár.
Ideje önállósodni már.
Olvad a jég, a szülők mennek.
Vége lett az etetéseknek.

– Szia, papa! Szevasz, mamika!
Marad a parton a fióka.
– Gyere, testvér, álljunk a …

Pitymallott, tiszta volt a levegő,
csicsergéstől hangosodott az erdő.
A madáriskolában kirándulni
készültek a madárgyerekek.

– Rigóék? – jelen!
– Cinegék? – jelen!

Olvassa a bagoly tanító úr a névsort.
De megáll, mert a pinty nem szólt.

Nézegetnek körbe a kedves fiókák,
a nemlétet ők is megtapasztalják.

– Mi lehet vele? Nem szólt senkinek se?
– mondogatják. – Talán beteg a kicsike?
– Vagy elaludt? Honnan is tudhatnánk?

– Gyorsan ide poszáták! Keressétek a
családot és a fészket! Értesítsetek!
– Ha még velünk akar jönni,
a nyárfánál lehet csatlakozni!

Meg is érkeznek a hírvivők,
fiókánk még javában húzta a bőrt.

Nem, hogy tanulni nem szeret,
még kirándulni se megy?

Csodálkozik családja s az erdő népe.
Miért is bújik el szegényke?

Költögeti anyja: – …

Eső után valahol Ázsiában,
fiúk buzgón tapicskoltak a sárban.
Egyszer csak arra lettek figyelmesek,
a vízre az állatkák előjöttek.

A békák, csigák, siklók, a giliszták
csúszkálták össze az udvari járdát.
Olyan lett az övezet, mint ahol egy
siserehad terepgyakorlatot tart.

Igen, de kobrára nem számítottak.
– Jaj, segítség! Gyorsan, ide mindenki!
– A fal mellől nem is merünk elmenni!
– Mérges kígyó tekereg a közelben!
A lakás felé hullámzik sietve!

Ezen a helyen ez nem lehetetlen,
jött segítség, felszerelve sürgősen.
Nem lázálom, a dolog bizonyítja,
ott van a levedlett bőre darabja.

Hüllőszakértőt is azonnal hívtak.
Egy kígyó marása nem gyerekjáték.
A fiúkat biztonságba helyezték,
a mentést csak a sarokból leshették.

Hová bújt? Ki tudja már, merre …

Egy krokodilpár a víz
szélén élvezi a forró homokot.
Elmondanák, ha beszélnének,
milyen csodás a naplemente ott.

Tenger vize selymesen simogat,
olyan, mintha átölelne a nap.
Nem látni most emberi arcokat.
Igaz, ha erre járnának, igen
nagy remegésbe fognának.

Gyermeksírásra hasonló hang
hallatszik a partról vészjóslón.
A krokodilcsalád viszont boldog.
A mama izgatottan tudatja:
– Mindjárt jön a család többi tagja!

Ugyanis a bébi így jelzi, ha a
felszínre ki akar már jönni.
Itt hullámzik, ott meg hasad a homok.
Elindultak most az apróságok.

Ekkor az apa testét kinyújtotta,
mintha ő lenne az áthidaló fa.
Összekötötte a homokot a vízzel.
Anya pedig rámozdítja a piciket a hídra.

Azok felsorakoznak, mint a libák,
menten el is érik a hátát.
– Menj tovább bátran …