Az első terhessége idején alig maradtak rajta pluszkilók. Alig százhatvannégy centis magasságához és ötven kilójához képest fantasztikusan bomba és sugárzó formában volt.
Nem győzte fogadni azon gratulációkat és jókívánságokat, melyek főként az alakjával voltak kapcsolatosak.
– Ó! Drágám! Te aztán fantasztikusan nézel ki! Még mindig extravagáns és csinos vagy!
– Látom, neked bejött a házas élet, nem úgy, mint nekem! – gratuláltak barátnői, akik már mindannyian átestek első terhességükön, és valakit már most totálisan kiborítottak a háztartással és gyerekneveléssel járó feladatok.

Kata a világ legboldogabb emberének érezhette magát, hiszen nemsokára életet fog adni első babájának, és az ő egészségét és jólétét tartotta elsődlegesen szem előtt.
Férje, Miklós azonban megmaradt a …

Nem, nem bánok semmit sem
(Non, je ne regrette rien)
(Edith Piaf – Yves Montand)

Párizs egy októberi estéje úgy derengett, mintha a fény félúton meggondolta volna magát. A Montmartre fölött lebegő ködben minden mozdulat lassabbnak tűnt, minden hang mélyebbnek, mintha a város maga is visszatartotta volna a lélegzetét. Itt mindig maradt valami a művészekből: egy elkenődött festékfolt a macskaköveken, egy félbehagyott dallam, amit senki nem fejezett be. A Sacré-Cœur katedrálisa fölényes mosollyal magasodott föléjük. A mártírok iránti engesztelésül épült, de hol van már az emlékük?

Edith a színfalak mögött állt, apró termete ellenére úgy töltötte ki a teret, mintha a levegő is az ő ritmusára rezgett volna. A fellépés előtti csendben a keze remegett. Nem félelemből, hanem abból a …

Édesanyám vidám asszony volt. Humorérzékét még akkor sem vesztette el, amikor élete küzdelmét vívta, amit sajnos végül elvesztett…
Tudnivaló az is, hogy a nagyapám egy igen kemény, kis túlzással élve kegyetlen ember volt, de azért néha pislákolt benne a vidámság fénye, és estek meg olyan anekdotikus pillanatok is, amelyeket érdemes megörökíteni:

Valamikor régen, amikor édesanyám még a szülői házban élt, és nagyapám is erős volt, nemkülönben egészséges, így fordult hozzá:

– Apu, az ember a majomtól származik?

Nagyapám ránézett, összébb húzta szemöldökét, és így szólt:

– Te igen, de én nem!

A szenteste elmúlt, az ajándékokat kinyitották a gyerekek, és eljött a karácsony este.
Ma karácsony este van, de nem tudok aludni – gondolkodott hangosan Izabell, és a testvére hallotta.
Elizabett ránézett a testvérére. – Mit akarsz, megkaptad az ajándékodat, mi kell még!
– Ikrek vagyunk, kaptunk ajándékot, mindig sokat akarsz, teneked semmi nem elég!
– Menj a francba, Izabell, elegem van.
– Eleged van, mi? – Nem kaptad meg az ajándékodat?! Elizabett mérgesen fordult a másik oldalára.
– Menj a francba, utállak! Izabell is a másik oldalára fordult. – Utálom a karácsonyt, és tégedet is.
Elizabett mosolygott, lassan visszafordult, és nézte a testvérét. – Még mindig azt hiszed, az a fontos, ki milyen ajándékot kap, mi?
Sötét van, este van, mit akarsz ezzel? – Szerinted mi az …

Szenteste négy kisgyerek ült a szobában akkor, és nem volt jó kedvük, csak ültek halkan.
Azon az estén nem esett a hó, és csak a hideg szél rázta a fagyott faágakat.
A szél hangja néha hangos volt és félelmetes, de a gyerekek nem tudtak aludni.
Négy ágyon négy gyerek próbált aludni, de nem ment, és akkor a 12 éves Júlia megszólalt.
Mit gondoltok, buták, még soha nem kaptunk ajándékot, aludjatok, elég, aludjatok végre.
A két ikerfiú egymás mellett próbált aludni, de nem sikerült sehogyan sem!
Júlia lánytestvére, Margaréta is mellette próbált aludni, de nem tudott, hangosan süvített a szél.
– Hallgass, Júlia, az iker nem tud aludni, meg én sem, nincs ajándék, nem is volt, soha nem is lesz!
Anyuéknak nincsen pénzük, és a Mikulás sem létezik, Júlia, fogd be – az egyik iker átfordult a …

A pitypang nem tudta, hogy ő virág. Csak azt érezte, valami megváltozott. Mintha világítana.
Jó ideje, hajnaltájt, amikor a fény még bizonytalan volt, és a szél óvatosan lépkedett a réten, egy apró tündér érkezett hozzá. Nilla szárnya áttetsző volt, mint a kimondatlan ígéretek, ruhája zöld, mint a remény, amely még nem fáradt el.
A tündér a pitypang közepére ült, oda, ahonnan látni az egész eget. Kezében apró aranyszikrákat hordott.
– Ne félj – suttogta. – Nem fúj el a szél, csak továbbvisz. A pitypang megfeszült, mintha tudná, hogy nem tarthat meg mindent.
És most először meghajolt a tündér előtt.
Nilla minden egyes szálhoz hozzáért. Megsimította a szirmokat, mintha emlékeztetni akarná őket arra, honnan jöttek. A szálak fényleni kezdtek – ahogy a jó szavak világítanak az …

A hópelyhek, mint apró balerinák, kecsesen táncoltak végig a fagyos széllel, míg megérkeztek Lullaby falujába, ahol már nagyban folyt a karácsonyi készülődés. A fenyőillat és a mécsesek melege betöltötte az utcákat – mindezt pedig Kremp, a tizennyolc éves, félig krampusz–félig ember lány figyelte egy magas fa ágáról, ahonnan ritkán merészkedett le.

Ekkor pillantotta meg a mankóval sántikáló katonát, aki házról házra járva kopogtatott, szállást kérve Szentestére. Minden ajtó bezárult előtte.

Kremp sóhajtott, leugrott a fáról, majd felhúzta csuklyáját, hogy meg ne ijessze az idegent. Bizonytalanul, de kedvesen szólította meg:

– Itt nem találsz menedéket éjszakára… De gyere, kövess!

A katona habozva indult utána. A lány egy apró kunyhóhoz vezette, ahol meleg kandaló égett, …

– Anyuuu, a csacsi az cica? – kérdezte a hároméves Brigitta édesanyjától.
– Ó, dehogyis, Brigikém! A csacsi az egy kicsi szamár. Miért kérdezed?
– Ma az oviban tanultunk egy kis versikét, benne van, hogy: csacsi. Meg az is ott van, hogy „ógmóg”. Anyu, mi az az „ógmóg”?
– Óg-móg azt jelenti, hogy gondolkodik valamin.
– Elmondom a verset, jó?
– Persze, mondd csak!

Brigi meghajolt, majd elszavalta a verset:
Kicsi csacsi sétál, a két füle szétáll.
Azon óg-móg, mi legyen: kertész vagy tanár?
Ha megnő a kis csacsi, egy lehet csak: szamár.

A kislány megint meghajolt, anyukája megtapsolta.
– Tudod mit, Brigi? Szombaton elmegyünk hármasban (te, apu meg én) az állatsimogatóba, és ott közelről is megismerheted a kicsi csacsit. Na, mit szólsz?
– Jaj, de jó! Mennyit kell még aludni …

– Kukurukú! Kukurikú! – Kél a nap! Jó reggelt! – kukorékolt a kakas.

– Jó reggelt, szomszéd úr! – rikkantotta vissza a rigó.

Nyújtózkodva, nagyokat ásítozva ébredeztek a baromfiudvar lakói. A kiscsibék bújtak elő leggyorsabban jó meleg fészkükből.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – de csodálatos ez a reggel!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – mily jóleső a napsütés!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – olyan jót aludtam!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – nagyon szépet álmodtam.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – ma örömtelien fogok játszani.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – érzem, hogy élvezetes lesz a napom! – csipogták egymás után a sárga színű tollpamacsok.

Azzal máris csipegetni kezdtek. Eleinte még tyúkanyó közelében, aztán egyre inkább távolabb tőle. Hamarosan telerakták icipici …

Mogyi a Makkosfalvi ligetben élt családjával, egy termetes vén tölgyfán. A hosszú-hosszú zord és dermesztő téli hideg után kora reggel kismadarak füttye csábította ki jó meleg fészkéből.
– csukk-csukk-csukk – eleget pihentünk a fészekben, gyertek játszani!- Testvéreivel: Cibókával és Kelempájsszal ágról ágra, fáról fára ugrálva pajkosan jöttek le. Szokás szerint kíváncsian kerestek, kutattak, fogócskáztak. Nagyon aranyosak voltak. – Nézzétek mennyi hó! - két kézzel belemarkolt és feldobta. Aztán gyúrt egy gombócot és megkezdődött a hógolyócsata. – Közben gondtalanul beszélgettek, mókáztak és kacagtak.
 – Na, én megyek- szólt Cibóka, – ebédet szeretnék főzni!
– Jól van – mi még maradunk egy kicsit- felelte Kelempájsz. Egészen addig hógolyóztak, amíg át nem nedvesedett a bundájuk. Akkor …