A nyolcvanegy éves néni már két éve demenciában szenvedett. Teri anyó - mert így hívta mindenki- régebben kijárt a piacra, ahol a saját maga által termelt gyümölcsöt, zöldséget árulta. Ezzel egészítette ki kicsike nyugdíját. Szombatonként hajnalban kelt, kis kordéján kitolta az árut a piacra. Általában üres kocsival tért haza, mindent eladott. Aztán egyre gyakrabban fordult elő, hogy nem talált haza. Vagy ha haza is talált, nem találta a kulcsait. Ha meg megvoltak a kulcsok, nem tudott bejutni a házba, mert nem tudta kizárni a kiskaput. Később egyéb tünetek is jelentkeztek Teri anyónál: nem engedte be a postást, mert azt hitte, ki akarja őt rabolni. Gyakran eldugta a pénzét, de nem emlékezett rá, hogy hova. A lányának, aki a szomszédos városban lakott, egyre gyakrabban kellett …

A kert felől hűvös, nedves levegő szivárgott be a dolgozószobába. A nyirkos hideg megült a szobán, nemcsak a tárgyakon - a könyvespolc szélén, a gyűrött ágytakarón, a  lámpa fénygömbjén – hanem egy láthatatlan rétegen, ami elválasztja a gondolatot a kimondott szavaktól. Virginián már rajta volt a kabát, a mozdulat ahogyan a gombokhoz ért, túl lassú és óvatos volt, mintha minden minden érintéssel búcsút venne valamitől. Az idő megállt egy pillanatra, ezekre a képkockákra  Leonard később így emlékezett. Talán volt ami kiesett az emlékezés szitáján, de a lényege megmaradt.
Leonard aggódva: – Fázol. Várj, hozok még egy sálat.
Virginia különös, alig észrevehető mosollyal nézett rá, mintha valami távoli gondolat érintette volna meg. A férfi szavai még mindig próbálták visszatartani. Igen, ez …

/József Attila után szabadon.../

Születtem 1956-ban, az év legszebb hónapjában.
Halálom napját még nem ismerem, de
már most megígérem, ha megtudom, megírom majd azonnal!

Hetven, mínusz egy leszek én.
Vallomás e költemény,
mellyel tartozom magamnak,
és azoknak, akik szerettek,
szeretnek, és talán még szeretni fognak.

Most, hogy haszontalan éltem vége
lassan itt van a nyomomban,
elérkezettnek látom az időt,
hogy életemet leltározzam,
és a tanulságot levonjam....

Először is kezdeném azzal, hogy ideje végre megköszönnöm jó anyámnak, hogy
tőle életet kaptam.
Amíg élt szegény feje, bevallom szomorúan, hogy eszembe se jutott,
hogy hálámat kimutassam.
Olyan természetesnek vettem...

Nem voltam túl jó gyermeke.
Pedig mindent megtettem volna érte.

Édesanyámtól …

A minap a buszmegállóban álltam, mikor felém közeledett két hetvenes, csinos hölgy. Majd mellettem megálltak, ők is buszra várva. Így akaratlanul is hallottam, hogy miről csevegnek.
Mesélj az unokáidról, mi történik velük?
Nem tudok sokat róluk, tudod, egyetemre járnak, nagyon elfoglaltak. Most még a szerelem is közbe jött, én már nem férek bele az életükbe.
Ez hogy létezik, hogy nincs idejük rád?
Sajnos ez van, tudomásul kell vennem.
Eddig erről soha nem beszéltél, mindig irigyeltelek az unokák miatt…
Most is csak véletlenül bukott ki belőlem.
Mindennap eszembe jutnak a régi idők, mikor még kicsik voltak. Programokra, színházba, nyaralni vittem őket. De ez már a múlt. Ma már azt várom, hogy ajtón kopogjanak, vagy egy üzenetre a Messengeren, netán egy telefonhívásra, de egyik sem …

A csemete kertben élnek a fenyőfák, évről évre növögetnek, hogy egyszer kiválasszák, és valaki haza vigye őket. Így történt egy szép, formás fenyőfával is. Jött egy fiatal pár, nézelődtem, keresgélek, majd rátaláltak erre a szép fára. Ezt vigyük haza – szólt a férj –, ez gyönyörű lesz feldíszítve.
Helyeslően bólogatott a felesége, ez tényleg nagyon szép, formás.
Haza vitték, majd eljött a karácsony, bevitték a szobába, és csillogó, szebbnél szebb díszekkel felöltöztették. Ezüstben csillogott.

Büszkén állt a fenyőfa, hiszen erre várt évek óta. Szerette volna valakinek az ünnepeket meghitté és örömtelivé tenni, és ez most sikerült neki.

Így lett ezen a napon a fenyőfából karácsonyfa.

A Nap is ma talán korábban kelt, érezte, hogy külön feladata lesz. Fényt kell hoznia egy kisfiú életébe. A lombok közt azonnal be is kukucskált a kórházi szobába. Péter és édesanyja is javában ébren voltak, beszélgettek a mai napról.
– Tudod, ma három próbát kell neked is kiállnod, mint a királyfiknak a mesékben – mondta az anyuka.
– Mi az a három próba, és én mit kapok érte, ha sikerül?
– Az első, hogy türelmesen kell várakoznunk, míg előkészítik a szükséges dolgokat a beavatkozáshoz. Ha akarod, beszélgetünk addig, vagy mesét is olvashatok neked.
– A második, hogy közben pontosan be kell tartanod a doktor bácsi által előírtakat.

A sápadt, legyengült fiúcska bólogatott, majd halkan megjegyezte:
– Ez menni fog.
– A harmadik nehezebb lesz, egy kis fájdalmat is bátran el kell …

A várostól nem messze, egy ritkás erdő fájának tövénél éldegélt egy sün család. A lenyugvó nap utolsó sugarai után a szülők az avarágyba kísérték gyermekeiket, ők pedig elindultak a másnapi táplálékot begyűjteni. A két kicsi azonban nagyon kíváncsi volt, ezért nem maradtak búvóhelyükön. Egy csörgedező patakocska hangja hívogatta őket. Barnabás apró lábaival hamar egy úszó faágon találta magát, de Boróka sem akart a parton maradni, utána evickélt. Hamarosan ki is jutottak egy nagy víz partjára, ahová hatalmas ládák voltak lepakolva. Kíváncsiságuk tovább úszott a holdfény tükrében, így bele is huppantak az egyikbe, amikor egy daru beemelte azt egy hajó rakterébe.

Az eddigi gyors haladás csak fokozta érdeklődésüket, de ekkor Boróka megszólalt:
– Mondd, Barnabás, te mit gondolsz, hol …

Hunor tétlenül, sunyítva
ült az asztalnál a széken.
Jól látszott rajta, hogy csak a
kellő pillanatot várja.

Anyja az ebédet főzte,
tett-vett a konyhában sietve.
– De jó lenne egy kis csoki! –
kezdte mondandóját Huni.

– Majd később, ha ebédeltünk,
elveszi az étvágyadat.
Nem egészséges azt enni.
– Pedig annyira szeretném!

Tudok utána is zabálni!
– Jó, ebéd után talán ehetsz.
Húst, zöldséget kell sokat enni.
Vitamint ezekből szerezhetsz.

– Kicsit sem örülök neki,
csokival jól tudnék lakni.
Egy cseppet csendben maradt,
mint aki feladta a vitát.

Arcán gondolkodás nyomai,
mint aki érti, hogyan tovább.
Kell-e még neki várakozni,
majd csillogó szemmel kérdezi:

– Anya, a csoki kakaóját
a kakaóbabból nyerik ki?
– Igen, Amerikában teszik.
– A cukrot a …

Ma reggel, amikor felébredtem, próbáltam halk lenni, nehogy felköltsem a gazdámat, és észrevegye, hogy én most köszönés nélkül elhagyom.

Szerettem vele lenni, de az utóbbi időben már olyan elviselhetetlen lett, hogy nem tudok tovább itt maradni.

Hónapokkal ezelőtt a férjétől, Lacitól kapott engem, a szobamérleget, születésnapjára. Persze Norci egyből megsértődött, és hetekig ki nem vett a dobozból. Pedig ha tudta volna, hogy néha alig kaptam levegőt. Próbáltam egy kicsit rugdosni a dobozt, hogy több friss levegő jöjjön be. A legszívesebben kicsúsztam volna a dobozból, de az már túl feltűnő lett volna.

Aztán múltak a hetek, hónapok, mígnem Norci megbetegedett. Csak hízott, hízott, hiába alig evett, de a kilók csak felfelé mentek.

Elment az orvoshoz, aki megkérte, hogy minden …

Erdő szélén, kicsi házban lakott Magda mama. Esténként kiült a kis lócájára, és nézte a gyönyörű erdőt.

Egyszer aztán észrevette, hogy Lujzácska, a macskája – aki tűzvörös volt – terhes lett. Gondolta, ketten elvannak ezen a kis helyen, még egy macska elfér, de ha több születik, akkor majd elajándékozza.

Teltek, múltak a napok, hetek, hónapok, mikor Lujzácska macska eltűnt. Magda mama pár napig kereste, hogy ha kell, segít a macskájának, de sehol sem találta. Azt hitte, örökre elveszítette kedvenc állatát.

Szomorúan teltek napjai, de pár nap múlva megjelent Lujzácska, szájában egy hófehér cicával. Magda mama olyan boldog volt, hogy örömében sírt. Leült kedvenc foteljába, Lujzácska felugrott az ölébe, és mindhárman ott pihentek.

– Örülök, hogy megjöttél, Lujzácska. Gyönyörű …