Úgy érezted meg kell sebezned, pedig őszintén, gyermeki szívvel szerettelek, és ez káprázatnak tűnt ebben a háborgó, hazug világban. A köztünk levő korkülönbség áthidalhatatlannak tűnt, mert téged már fogva tartottak a múlt tapasztalatai. Nem volt már sem fekete, sem fehér az álmaidban, szürke volt minden, de nekem a mai napig színesek az álmaim. Vörösnek látom a tulipánt, a mohát zöldnek, a hollót feketének, a kimondott szavakat igaznak, az érzést őszintének, minden praktika és fondorlat nélkülinek. 
Te tiltakoztál az érzés ellen, ami áramütésként futott végig az idegpályáidon, de hallgatásba burkolóztál, nem mondtad soha, hogy szeretsz. Megijedtél. Bevallom én is féltem. Egyik délután őszintén elmondtad, nem akarsz hozzám tartozni, mert nem tudsz, és nem is akarsz senkihez kötődni. A …

A nap vörösen izzott a látóhatár szélén, és a hullámok szerelmesen érintették a parti homokot. Joe mindig csak délután jött, és mindig sietve érkezett. Hozzánk közel vert tanyát, de nem tartozott közénk. A mester most is megvárta, hogy megérkezzen, és csak azután adta ki nekünk a feladatot, mint néhány napja mindig, amióta Joe megjelent itt a parton. Nem tudtam a feladatra figyelni, mert mindig őt vártam. Az idő akkor telt meg tartalommal a számomra, amikor ő megérkezett. Nem tudtam levenni a szemem róla, és amikor találkozott a tekintetünk, úgy éreztem perzsel, éget a pillantása. A szüleim jutottak eszembe, ha tudták volna, hogy ide egy fekete fiú is jár, nem engedtek volna el a festőtáborba. Apám gúnyos hanglejtése jutott eszembe, ahogyan megszólítja a földjeinken dolgozó embereket. Nem …

Buenos Airesben az éjszaka nem sietett sehová. Fekete palástja ráborult a házakra, végigsimította a házfalakat, elidőzött a kapualjak alatt, és megértően rejtette el a szerelmes párokat. A város úgy lélegzett, mint egy fáradt öreg hölgy, akiben még ott dobban a tangó édes ritmusa. A Río de la Plata párája sósan tapadt a bőrre. A San Telmo negyed macskakövei fölött a lámpák fénye sárgán folyt a kövekre, mint egy aranyszínű érintés. A levegőben ott kavargott valami ősi: a bandoneón sóhaja, a két test közötti feszültség forró íve, egy kéz lassú birtokló mozdulata, a szerelem és a harc örök, érzéki dialógusa.
A férfi először csak állt a tér szélén. Magas volt, mozdulatlan, mint egy szobor, egy élő istenség, aki egy pillanatra elidőzött a földön. A tekintete vibrált mintha valakit keresne, …

(Fény világítja meg a színpad közepét, egy üres karosszék árválkodik rajta. A függönyt elhúzza egy kéz, egy idős nő jön be, lassan leül. Fekete ruhája elnyeli a fényt. Csend. Beszélni kezd, mintha magával vagy valakivel, aki már nincs jelen.)
A test pihen.
A lélek gyalogol helyette. Tőmondatokban látom a világot. Önmagamat, mint egy befejezetlen mondat töredékét. A felkiáltójelek és kérdőjelek helyett, szaggatott vonalak és rövid mondanivaló... Ez lett belőlem...
Délelőtt telefonáltam. Elmondtam neki...
hogy sajnálom. Tegnap rosszul fejeztem ki magam.
A lányom... azt mondta: rendben van.
De hogy ez mennyire igaz,
azt már nem én döntöm el.
A hátralévő idő –
ő lesz a bíróm.
Vajon milyen ítéletet mond felettem?
Még jóvátehetem azt, amit elrontottam?

(Feláll, pár lépést tesz, …

Ahogy előbújtam kotorékomból, a kora tavaszi, enyhén fújó hideg szél belekapott vörös, tömött bundámba. Mintha apró ujjak túrtak volna a sűrű szőrszálak közé, ám a fagyos levegő érintése nem érte el bőrömet. Vörhenyes bundám megvédett a hideg levegő tolakodó furakodásától.
Gyomrom hangosan megkordult, jelezve, ideje ismét vadásznom.
Nagyot nyújtóztam a hatalmas, öreg fűzfa tövében, aminek gyökerei között bújt meg a rókaváram.
Második télen használtam ezt a helyet, amit egy borz hagyott hátra. Tágas volt, tele mély, kacskaringós járatokkal. Legnagyobb előnye az volt, hogy két kijárattal is rendelkezett. Az egyik közvetlenül a fűz tövében, a másik jóval távolabb, egy magányosan álló erdei fenyő lábánál.
Felemelt fejjel tekintetemet az égre emeltem, amit szürke, gomolygó felhők szeltek …

Valamikor réges-régen, még abban az időben, amikor a gyerekek mezítláb szaladgáltak egy kiadós nyári zápor után, amikor még tehénke kérődzött az istállóban, és békák brekegése hallatszott a nádas felől, a családom egy tarkabarka rét kellős közepén egy aprócska házban élt.  Tavasztól késő őszig az ámbitus alatt fogyasztottuk el a reggelit, ebédet, vacsorát. Az estéket szerettem a legjobban, mert vacsora közben a szüleim a másnapi teendőket beszélték meg, és én addig bámulhattam a sötétkék égboltot átszúró sejtelmes csillagokat, és tudtam nemsokára nyugovóra tér mindenki. Csupán a kutya ugatja majd az égbolton komótosan ballagó holdat, a tücskök is elteszik a hegedűjüket, és bent a levendulaillatú szobában régi időkről, hajdan élt emberekről meséltek a szüleink, a kismalacról és a …

Régóta tartott már a tél. De hamar ráköszöntött a február a Kerekerdő lakóira. Nagy hó lepte be az egész erdőt és a szomszédos falut. Január óta szüntelenül havazott. Az erdő kis lakói nagyon élvezték, sokat szánkóztak és hóembert építettek.

Ám egy nap a farkas kinézett a kis házának az ablakából Jakabbal, a cicával, és gondolkodóba esett. Ő már nagyon unta a havat, a mindennapi szánkózást és a korcsolyázást. Valami másra vágyott. Arra, hogy végre újra tavasz legyen. El kell űzni a telet. De hogyan?

Gondolataiból Uhu és Robi zökkentették ki. Robi szánkót húzott maga után, Uhu pedig követte. A farkast látván felvidult az arcuk.

– Szánkózzunk! – mondta nagy vidáman a fakopáncs.

Bandi becsukta az ablakot, és a cicával a vállán kisietett a barátaihoz.

– Szánkózni? Én már nem …

Miután Nyusszancs hazaért biztonságosan az erdőből a fénylő hópehely segítségével, másnap Nyúl mama, megtartva ígéretét, finom répalévest főzött. Nyusszancs és testvérei jóízűen elfogyasztották a vitaminban gazdag, bőséges ebédet.

Egy napja már szakadt a hó, ezért Nyusszancs és a többi nyúlkölyök kimentek a mezőre játszani. Nyúl papa csinált nekik egy szánkót. A kisnyulak a mező egy dombos részére mentek, ahol le tudtak csúszni. Felült egymás mögé az öt nyuszi, és hangosan nevetve lecsúsztak. Újra és újra végigszánkáztak a dombon.

Nyusszancs legkisebb testvére, Füli végiggurult a dombon, és a bundája tiszta hó lett, miután testvérei nem várták meg, és nélküle indultak le újra a dombról.

– Nézzétek, pislogó hókupac! – nevetett testvérük, Bolyhos.
– Még mit nem… pislogó hókupac – …

A Hold alacsonyan járt, mintha közelebb akarna hajolni a mezőhöz, ahol egy kislány állt. Nem volt egészen gyerek már, de még nem volt felnőtt sem. Luna arca nyitott volt, a szemei nagyok, és úgy nézett a világra, mintha minden pillanatban történhetne benne valami fontos.
A kezében lámpást tartott. Olyat, aminek a fénye nem bántotta a sötétet, csak megérintette.
Mikor kis kört rajzolt a fény a fűre, Luna suttogni kezdett: – tökéletes.

Nem szeretett hangosan járni. Figyelni szeretett: a fűszálak halk suhogását, a virágok apró mozdulatait, a bogarak neszeit, amelyek csak annak mutatják meg magukat, aki nem siet.
– Jó estét – mondta halkan a sötétnek.
De az nem válaszolt. Soha nem válaszolt, de mindig jelen volt, s a lány ezt szerette benne.

Az emberek a faluban gyakran furcsán …

Az elegáns, méteres urak
frakkot öltve érték el partot.
Kihúzva, peckesen totyognak,
hogy meglepjék családjaikat.

Jókora a tömeg, tolonganak.
– Hol lehetnek most az enyémek?
Mekkora lehet a gyermekem?
Esetleg itt még meglelhetem?

Sietve lépked már mindegyik,
szimatot, a formát keresik.
Itt-ott egy aprócska fióka,
mint a rögbilabda, gurítva.

Keresgélgetnek ők mindenütt,
közben a gonosz rablósirály
kitérőket tetet meg velük.
A fiókákat nem engedjük!

Akad, hogy egyet kiszemelnek
többen is, de minden hiába.
Mindre ráismer a papája.
Bár nőttek, mióta nem látta.

Együtt a család, itt van a nyár.
Ideje önállósodni már.
Olvad a jég, a szülők mennek.
Vége lett az etetéseknek.

– Szia, papa! Szevasz, mamika!
Marad a parton a fióka.
– Gyere, testvér, álljunk a …