I. Hangolódás. Lélegzetem nesze olyan, mint a szél a fák között. A levelek suttognak, és árnyékot adnak a tűző nap elől. Minden pillanat változás, minden sóhaj döntés. Ki vagyok ma, ki leszek holnap – a csönd válaszol, ha figyelek. Hozzám hajol, és megsimogat. A szemem lassan kinyílik, és elindulok. Még ott a félelem, de érzed a szó mágiáját? Fél-elem, tehát akkor az egészet keresem.

II. Kapcsolódás. Láthatatlan fonalak ölelnek át – a világ és bennem élő érzés egy ritmusra dobban. Nincs magányos lépés, csak tánc egy közös dallamra, amit együtt írunk. Kezdem érteni, hogy mit jelent az egységélmény, aminek az emléke sejtjeinkben él tovább. Most hozzájuk szólok,

III. Kétség és bizalom. Mielőtt indulnék, megállok. Biztos, hogy ez az irány? A szívem súg, de az elme visszhangzik. Kiben …

Kicsi, sovány öregasszony botorkált a Népszínház utcában, az egykori Csokonai mozi előtt. Kezében kis szatyor. A szemerkélő eső ellenére régimódi, hosszú esernyőjét nem nyitotta ki. Inkább rátámaszkodott, mint egy botra. Hirtelen megszédült, elesett. Szatyrából néhány szem mogyoró és almák gurultak szét a sáros járdán. A következő pillanatban hárman vették körül. Középkorú férfi harcsabajusszal, duci nő, meg egy húsz év körüli fiú. Hasonlóságuk elárulta, egy család.

– Jöjjön, mamka. Segítünk – mondta az idősebb férfi rekedt, szétcigarettázott hangon, s összekapkodta a szétszóródott holmit.
– Hazakísérjük, nehogy megint elessen. Messze lakik?
– Csak itt a Víg utcában. Köszönöm. Maguk olyan rendesek.

Amíg lassan ballagtak, az apa suttogva odaszólt a nőnek.
– Megcsináljuk a …

Elég nagyot tud ütni, ha az ember törött szívvel próbál tovább élni. De ugye minden csak elhatározás kérdése?!
Vannak nehezebb napjaim, olyankor úgy érzem, megőrülök, hogy már nem vagy része az életemnek, és semmit nem tudok rólad – de vannak fantasztikus napok, mikor azt érzem, erős vagyok, túl leszek rajtad, még ha addig élek is. Hisz ezt akartad: hogy tépjelek ki a szívemből, és ne szeresselek. Hogy is fogalmaztál? – Na igen: „Lili, túl ragaszkodó vagy, nem hagysz levegőhöz jutni. Kell a tér, hiába kértem tőled időt, amit be is tartottál, és nem kerestél hetekig, amit köszönök, de nem bírok melletted lélegezni. Úgy érzem, megfojt az életem, az életünk… Tudom, hogy szeretsz, hidd el, én is szeretlek, és nem akarom darabokra törni a szíved, de fújjuk le az esküvőt, a közös életünket, …

Mit ér egy élet, ha minden mozdulatodat irányítani akarják?
Minden tetted, minden szavad és minden gondolatod?

Liza szigorú nevelést kapott. Bár szüleinek ő volt a szeme fénye, soha nem mutatták ki megfelelően a szeretetüket.

– A mi családunknak más a szeretet nyelve – hangsúlyozta édesanyja, amikor Liza azt kérte tőle, hogy néha üljön le vele beszélgetni, mint Panna anyukája.

Liza tudta, hogy számíthat rájuk bármiben. Mindent megadnak neki, amit kér – csak egy valamit nem: egy szerető otthont, ahol megvan a családi harmónia, a szeretet és az önzetlen odafigyelés.

Az évek alatt megedződött. Már nem kérte, hogy a szülei kitüntessék figyelmükkel. Amikor megismerkedett Szilárddal, úgy érezte, az élet végre kárpótolja, hiszen tőle megkapta mindazt a szeretetet és figyelmet, …

Egyszer régen, réges-régen, a világ túlsó felén élt egy gyönyörű szép királykisasszony, akit Margarétának hívtak. Tündöklő szépsége felülmúlta az országában élő valamennyi lányét. Arcának két fele, olyan volt, mint a margaréta virága: selymes és bársonyos. Világoskék szemei messziről mosolyogtak már, amikor rápillantott valakire. Hosszú szőke haja hullámokban takarta vállát és csillogó rózsaszín fejdísz ékesítette a haját. A királykisasszony végtelenül jó szívéről volt híres. Mindenkit szeretett a környezetében és azon kívül is, ami igen ritka tulajdonsága az embereknek. Kedves szavaival megsimogatta a lelküket. Szerette is ezért népének összes alattvalója. Testvére sajnos nem született, édesanyjával és édesapjával, az öreg királlyal élt a palotájukban. A palotát körülvevő kertben …

Óvatosan nyitotta ki a szemét, durván hasogatott a feje. Megpróbált felülni, de megszédült.
– Mi a tollasbéka farka történt? – kérdezte félhangosan, majd fogát összeszorítva felült.
– Hol a búbánatos, feketerezes pokolban vagyok? – nézett a kezében lévő fakanálra.
Lassan felállt, és megkapaszkodott egy gyerekágyba. Szétnézett.
– Szent varjúszem, ez egy óvoda!
Végignézett a kiságyakon, amelyek a fal mellé voltak rakva, sorba. Hangosan olvasta a rajtuk lévő feliratokat.
– Vidor, Tudor, Morgó, Hapci, Kuka, Szende, Szundi. Micsoda nevek.
Kitámolygott a szomszédos helyiségbe, hátha van ott valaki, de csend és béke ölelte körbe.
– Nagyon nem tetszik ez! – morgott, mint mindig, mindenért.
Leült az asztalhoz, és erősen gondolkodott. Arra tisztán emlékezett, hogy a kapitány indulásra …

Egyszer, egy csendes nyári délután, Tücsök Benő komótosan araszolgatott előre a világos színű padlón. Csápjaival tájékozódott, melyeket jobbra, majd balra illegetett maga előtt; ezek csaknem olyan hosszúak voltak, mint a teste, vagy még annál is hosszabbak. Tücsök barátunk, hogy ne érezze magát elveszve a nagyvilágban, hangos ciripelésbe kezdett, fújta a nótáját rendületlenül.

– Cirip, cirip, merre vagytok, szép családom? – majd ismét rázendített. – Cirip, cirip, merre vagy, édes, drága Párom?

És ez így ment egész délután, egy percig sem gondolt arra, hogy valakinek ez esetleg unalmas lehet. Arra sem gondolt, hogy ő most idegen területre tévedt, és ezért talán jobban tenné, ha csendben maradna, és elbújna a cipős szekrény alá, ahol pontosan olyan rés van, amin alá tudna bújni. De …

Az udvar mindig ugyanazzal a mozdulattal ébredt.
Először a kút melletti fém vödör csillant meg halványan, mintha egy alvó szemhéj alól kikukucskálna a fény. Aztán a kerítés lécei között átszivárgott a reggel: csíkokban, óvatosan, hogy finoman ébressze fel a csendet. Megindultak a hangok is: a galambok tompa topogása a tetőn, egy távoli kutya ugatása, és az a nagyon finom nesz, ahogy a fűszálak visszarendeződnek az éjszaka után.
Borka mindezt jól ismerte.

Túlságosan is.

Hisz ott állt az udvar közepén egyedüli bokorként, épp ott, ahol még nem lóg be a konyhaablak elé, és a kerítéshez sem túl közel, hogy a szomszéd ne mondhassa rá: „Már megint átnőtt.” Borka pontosan olyan volt, mint amit elképzelünk, ha meghalljuk azt, hogy „bokor”: sűrű, rendezett, kicsit szétterülő, alul árnyékos, …