Mit ér egy élet, ha minden mozdulatodat irányítani akarják?
Minden tetted, minden szavad és minden gondolatod?

Liza szigorú nevelést kapott. Bár szüleinek ő volt a szeme fénye, soha nem mutatták ki megfelelően a szeretetüket.

– A mi családunknak más a szeretet nyelve – hangsúlyozta édesanyja, amikor Liza azt kérte tőle, hogy néha üljön le vele beszélgetni, mint Panna anyukája.

Liza tudta, hogy számíthat rájuk bármiben. Mindent megadnak neki, amit kér – csak egy valamit nem: egy szerető otthont, ahol megvan a családi harmónia, a szeretet és az önzetlen odafigyelés.

Az évek alatt megedződött. Már nem kérte, hogy a szülei kitüntessék figyelmükkel. Amikor megismerkedett Szilárddal, úgy érezte, az élet végre kárpótolja, hiszen tőle megkapta mindazt a szeretetet és figyelmet, …

Terézia kezében megállt a fakanál, épp a fortyogó szilvalekvárt kavargatta a sparhelten. Ugyan ki kopoghat az ajtaján? Faluhelyen mindenki ismerte egymást, a kopogást nem ismerték, bejáratosak voltak egymáshoz, kopogás nélkül is. Lehúzta a nagy üstöt a tűzhely szélére, megtörölte a kezét, és ajtót nyitott. Egy sudár, barna hajú, jó vágású fiatalember nézett vele szembe.
– Jó napot kívánok! Bercsényi István vagyok, és az édesanyámat keresem. Ugye maga az? – tette fel kérdését az ajtóban álló idegen.
– Jó napot magának is! – hűlt meg a vér Teréziában. – Rossz helyen járhat, itt nem lakik az édesanyja.
– A lakosságnyilvántartó szerint ezen a címen lakik. Sok évembe telt, amíg kinyomoztam a lakhelyét. Bercsényi Teréziának hívják.

Mintha kést forgattak volna az asszony szívében, hideg …

Nora a ház előtt ült az autóban. Kezében a telefon, újból elolvasta az üzenetet.
„Most menj haza! Mindig azt mondtad, Diana különb társat érdemel nálam. Nézd meg, ki a különb, kiért dobott!”

Nem akarta elhinni, hogy Kian, aki a húga volt barátja, soraira reagálva megtette, hogy hazajött. Felnézett az emeleti ablakokra. Csendes minden, az utcán senki, mindenki éli a hétköznapi életét. Kiszállt az autóból, bezárta. A telefont zsebre téve elindult a ház felé. A kulcs halkan fordult, maga sem értette, miért jár csendben.

A nappali, a konyha üres. A megszokott délelőtti csend. Ahogy belépett a konyhába, csend telepedett rá, különleges légkör. A csend, a nevetés vagy az edények csörömpölése, az ismerős hangok hiánya szokatlan volt. A levegőt átitatták az ismerős aromák: a reggeli kávé, a …

Terézia, ezt a szép nevet adták az újszülöttnek szülei, amikor nyolcadik gyermekként meglátta a napvilágot. Különleges névvel illették, mert akkoriban csak Marik, Bözsik és Katik születtek. Cipő és rendes ruha már nem jutott neki, szülői szeretetben sem volt sokáig része. Négyévesen árvaságra jutott, nővére nevelte fel a saját gyermekei mellett. Ahhoz, hogy valamennyire meg tudjanak élni, Teréziának is dolgoznia kellett gyereklány fejjel. Tizenkét évesen szegődött el a falu mezőgépészének családjához. Otthoni mindenes munkát kellett végeznie, amibe beletartozott a veteményes kapálása, a takarítás és a konyhában való segédkezés is. Havonta egy szabad délutánt kapott, amikor meglátogathatta családját. Még örült is neki, hogy estére vissza kell érnie a munkaadójához, és éjszaka nem kell …

Olykor, ha elmélázok a régi vasárnapok ízén, illatán, újfent fiatalnak érzem magamat. Nem több ez egy kóbor fecskevillanásnyi röpténél. Ám mégis orákulumként hat megtört, elfáradt testemre, lelkemre.

Azoknak a régen volt vasárnapoknak különleges bája volt: az egész heti szürke, feledésre ítélt hétköznapok koronája. Talán, mert a fali kalendáriumban piros betűvel villogott, talán, mert az ünnepi hangulat még a legszegényebb házaknál is kicsapott az utcára. Fortyogó húsleves illata szállt, kanyargott a piros háztetők felett ugyanúgy, mint a zsúptetős, parányi ablakos, egykori cselédházacskák felett is.

Még a levegő színe is más volt vasárnap. A vén házőrzők is kimértebben, hivatalosabb hangon csaholtak, mondhatni, csak illemből.

Mondom, villanásnyi idő mindez, a fellobbanó emlék, …

Egyszer régen, réges-régen, a világ túlsó felén élt egy gyönyörű szép királykisasszony, akit Margarétának hívtak. Tündöklő szépsége felülmúlta az országában élő valamennyi lányét. Arcának két fele, olyan volt, mint a margaréta virága: selymes és bársonyos. Világoskék szemei messziről mosolyogtak már, amikor rápillantott valakire. Hosszú szőke haja hullámokban takarta vállát és csillogó rózsaszín fejdísz ékesítette a haját. A királykisasszony végtelenül jó szívéről volt híres. Mindenkit szeretett a környezetében és azon kívül is, ami igen ritka tulajdonsága az embereknek. Kedves szavaival megsimogatta a lelküket. Szerette is ezért népének összes alattvalója. Testvére sajnos nem született, édesanyjával és édesapjával, az öreg királlyal élt a palotájukban. A palotát körülvevő kertben …

Óvatosan nyitotta ki a szemét, durván hasogatott a feje. Megpróbált felülni, de megszédült.
– Mi a tollasbéka farka történt? – kérdezte félhangosan, majd fogát összeszorítva felült.
– Hol a búbánatos, feketerezes pokolban vagyok? – nézett a kezében lévő fakanálra.
Lassan felállt, és megkapaszkodott egy gyerekágyba. Szétnézett.
– Szent varjúszem, ez egy óvoda!
Végignézett a kiságyakon, amelyek a fal mellé voltak rakva, sorba. Hangosan olvasta a rajtuk lévő feliratokat.
– Vidor, Tudor, Morgó, Hapci, Kuka, Szende, Szundi. Micsoda nevek.
Kitámolygott a szomszédos helyiségbe, hátha van ott valaki, de csend és béke ölelte körbe.
– Nagyon nem tetszik ez! – morgott, mint mindig, mindenért.
Leült az asztalhoz, és erősen gondolkodott. Arra tisztán emlékezett, hogy a kapitány indulásra …

Egyszer, egy csendes nyári délután, Tücsök Benő komótosan araszolgatott előre a világos színű padlón. Csápjaival tájékozódott, melyeket jobbra, majd balra illegetett maga előtt; ezek csaknem olyan hosszúak voltak, mint a teste, vagy még annál is hosszabbak. Tücsök barátunk, hogy ne érezze magát elveszve a nagyvilágban, hangos ciripelésbe kezdett, fújta a nótáját rendületlenül.

– Cirip, cirip, merre vagytok, szép családom? – majd ismét rázendített. – Cirip, cirip, merre vagy, édes, drága Párom?

És ez így ment egész délután, egy percig sem gondolt arra, hogy valakinek ez esetleg unalmas lehet. Arra sem gondolt, hogy ő most idegen területre tévedt, és ezért talán jobban tenné, ha csendben maradna, és elbújna a cipős szekrény alá, ahol pontosan olyan rés van, amin alá tudna bújni. De …

Az udvar mindig ugyanazzal a mozdulattal ébredt.
Először a kút melletti fém vödör csillant meg halványan, mintha egy alvó szemhéj alól kikukucskálna a fény. Aztán a kerítés lécei között átszivárgott a reggel: csíkokban, óvatosan, hogy finoman ébressze fel a csendet. Megindultak a hangok is: a galambok tompa topogása a tetőn, egy távoli kutya ugatása, és az a nagyon finom nesz, ahogy a fűszálak visszarendeződnek az éjszaka után.
Borka mindezt jól ismerte.

Túlságosan is.

Hisz ott állt az udvar közepén egyedüli bokorként, épp ott, ahol még nem lóg be a konyhaablak elé, és a kerítéshez sem túl közel, hogy a szomszéd ne mondhassa rá: „Már megint átnőtt.” Borka pontosan olyan volt, mint amit elképzelünk, ha meghalljuk azt, hogy „bokor”: sűrű, rendezett, kicsit szétterülő, alul árnyékos, …