A terem csendje vastagabb volt, mint a levegő. A sakkóra kattant, figyelmeztetve, hogy a gondolkodás is fogyó idő. Már tíz perce néztem a táblát. A gyalog biztonságot ígért, a huszár kockázatot. Eszembe jutott minden halogatott döntésem, minden elszalasztott lehetőségem. Tudtam, hogy bármit lépek, veszíthetek. De ha nem lépek, biztosan.

Megfogtam a huszárt. Előreléptem vele. Az ellenfél felnézett. Mosolygott. A játszma elkezdődött, és én végre éltem.

Abban a pillanatban megértettem, hogy a bátorság nem a győzelemről szól, hanem arról, hogy vállaljuk a következményeket, és továbbmegyünk akkor is, amikor félünk, csendben, türelemmel, időt nyerve, mégis döntve, önmagunkért mindig, és a jövőért, felelősen.

A kék és szürke színek között a fehér, mint időn túli útjelző, világít a furcsán lilába öltözött ég alatt. A világ lélegzése elcsitul, míg Gendün mögött az imamalom halvány fénye jelzi: itt imádkozik egy lélek, tiszta és emelkedett. Gendün napi rutinja ez, élete a kolostor és az esti ima között zajlik. Előző élete is itt pergett le, ezért nem háborog a lelke, amiért ismétel. De vajon csak ennyi történik?

Amit előzőleg megtanult, azt már áthozta. Mestere nem is terheli hiábavaló tanulással, csak azt kell megismernie, ami még hátravan. Egyszer ő is mester lesz, nem vágyik rá, és nem sietteti az időt. Elfogadja a karma törvényét, és inkább kíváncsian figyeli önmagát. Tudja és érti a teste működését, hogyan marad mozdulatlan, amikor kilép az anyagi világból, és csak a lelke „utazik” a …

…és tűnődöm az érzéseimen…
Vajon ez az az érzés, ami repülni hívja lelkem minden alkalommal, ha ránézek? Hm. Eszembe jut sok emlék…

Arcát érintve, simítva még mindig szökken egyet a testem képzeletben, s máris oltalmába fogadja minden tagom egy bizsergető, lágy érzést, és kiáltom! Szinte örömóda, ahogy szólok:
– Szeretlek!

S mondanám a szavakat sorba, de nem tudom. Bénulás és aléltság tart fogva, szinte szédülök, és igen, emlékszem…

Az utcán sétálva, amikor még csak figyeltem őt, pajkos incselkedésem volt a gondolattal:
– Mi volna, ha szeretném? Ha enyém lenne? Csak az enyém.

Bár még nem tudtam, de az égi esküvő készülőben volt már a megírt sorsban.
Hm. Szemtelen szempár, érzéki ajkakon csacsogó szavak játékában a bűvölet rabjává lettem. Lélektáncával mágikus koszorút font …

Egyszer, még az idő előtt, volt egy tér, amely nem volt sem kint, sem bent. Nem volt neve, csak ritmusa. Nem volt fala, csak rezgése. Ott született minden, ami valaha kérdezni mert. A tér nem beszélt, csak emlékeztetett. A fény nem világított, csak jelen volt. És az ember, még test nélkül, csak hangolódott. Ebben a térben, az Éden-méhben, megfogant egy lány. Nem született, hanem visszhangként jelent meg.
A neve: Éden. Nem azért jött, hogy éljen, hanem hogy emlékezzen.

Egy napon, egy rezgő mezőn, ahol a fű nem nőtt, csak figyelt, ahol a nap nem sütött, csak világított, ott ült valaki. A Tiszta Szívű – Jézus.
Aki nem jött, csak jelen volt.
Aki nem tanított, csak emlékeztetett.

Éden:
Miért érzem úgy, hogy nem vagyok ott, ahol lennem kellene?

Jézus:
Mert nem máshol kell lenned, …

A táblát jól ismerte. Nem kezdő játékos volt.
Sok variáció futott át rajta, mielőtt a keze megmozdult volna. Tudta, melyik lépéssel van esélye nyerni. Tudta, mit diktál a logika.
Az ujja megállt a sakkbábu felett.
Egy másik lépés képe villant fel benne – rosszabb, kockázatosabb, az a fajta, amire az emberek a fejükhöz csapnak. Olyan, amit sosem tanítanak.
Ha ezt lépi, veszíthet.
Ha nem, önmagát veszti el.
A terem csendje mélyebb lett.
A bábu megindult.
Ezt a játszmát ugyan elvesztette – szinte sose győzött.
De tudta, úgy emlékeznek egyszer majd rá, aki szívvel irányította a bábukat. 
Aki végül az életet nyerte meg.

A tengeri sünök szétterpeszkedve fekszenek
a móló sziklaköves oldalán körbe-körbe.

Unottan napoznak, naponta ők unatkoznak.
– Mit kellene tenni ma? – szólal meg az egyik pár.

– Nekem akadt mára egy zseniális ötletem!
– Menjünk, csipkedjük meg a nyaraló vendégeket!

– Mit akarsz, Sülike? – kérdezik tőle gúnyosan.
– Menjünk a pihenő ember ellen csoportosan!

– Csússzunk, mint a csigák, hogy jussunk oda titokban!
Remek buli lesz a sok ugrándozó napozó!

– A tüskéket hogy szedik ki? – szólt közbe egy süni.
– Ugyan már, mit számít, ha nekünk pompásan esik.

– Utánam, ki velem van! Induljunk! – szólt egy kicsi.
Hódítsuk meg a partot, lássuk a felfordulást!

Néhányan beállnak, mások szemüket meresztik.
Milyen akció lesz itt? Nekem nem nagyon tetszik.

Sodródnak, egy …

Köztudottan a tenger mélyén él a polip,
boldog, ha sáskarákkal táplálkozik.
Hosszú karjaival bekebelezi őket.
Beolvad a tengerbe, úgy rejtőzget.
Ügyesen férkőzik a közelükbe, mert
neki akad mindig szabad keze.
Most azonban a rák észrevette.

– Mit akarsz velem te, eszemente?
Jó lennék neked ugye vacsorára?
Ezt az örömet nem adom meg mára!

Ő ibolyántúli fényt bocsát ki,
az ellenséget így hamar észleli.
A polip sem hagyja magát,
gyorsan körbekarolja a derekát.
Erre a rák akkora pofonokat osztogat,
husánggal se adhatnánk nagyobbat.

Akkor a polip újra támad a fejével,
be akarja kapni a csőrével.
De a másik se hagyja magát,
felforrósítja a páncélos hátát.

Így a polipnak már rettenet.
Mi az, hogy nem bírok el veled?
Kis semmiség vagy hozzám képest!
Nem mond le a …

Az ég alja kezd vörösödni,
a nap most kezd felfelé szökni.
Csendes még a tenger vize.
Nem tolong ott sehol senki se.

– A vízen halászok vannak –
szólt a nagy hal a kis halnak.
– Jól figyelj most a hálóra!
Bele ne akadj horogba!
Ne kecsegtessen még téged
az ínycsiklandozó étek!
Idelenn megtalálsz mindent,
ami itt csak neked kellhet.
Mindenkor légy roppant figyelmes,
szükség esetén türelmes!
Ne hagyd magad, ha támadnak!
Szólj nekem akkor, ha bántanak!

Közben körbe-körbejárva
prüszköl öblöseket cápa.
Kedves szavakkal traktálja,
hogy jól vigyázzon magára.

A kis hal már megsokallja.
– Minek ez a sok blab-blab-bla?
Miért félt ennyire engem?
Máskor ő az ellenségem!
Valami dolog nem tiszta.
Egyébként is felismerem
a halászhálót régóta.

Bátorságát …

Vörös-tengerben a felszín alatt,
delfinek hajszolják a halakat.
Fent sem unatkozik nyáron senki,
egy  jacht épp a vízre most futott ki.
 
Utána ugrott egy tacskó kutya,
mintha hajózni lenne gusztusa,
de ez kelletének csak a fele,
így a mély tengerbe huppant bele.
 
Nézd, a kicsi beleesett! - mondta 
ijedten egy ember, ki épp látta.
Nem baj! Tud úszni, menteni nem kell
- szólt egy másik, szunyókálni kezdett.
 
A hajó csak egyre távolodott,
a kicsi gyorsabb tempóra váltott.
A távolság egyre növekedett,
a kitartás fáradságosabb lett.
 
Míg nem egy delfin észrevette őt,
az orrára kapta fel , mint egy hőst.
Ezáltal újra erőre kapott,
merészen, vígan ficánkolgatott.
 
Közben a delfin ügyesen rájött,
hogy a kis vakarcs miért nyöszörgött.
Tudatosan úszott tovább …

Egy cinege ült a havas ágon a Makkosfalvi ligetben, a kövér hóembert nézte. Épp ma készítették, Újév napján Mogyiék, ugyanis hosszú-hosszú idő után, Szilveszter este szállingózni kezdett a hó. Éjjel már egyre sűrűbben hullott, reggelre pedig már vastag hó borította a földet. Január hozta magával. Vastag hófehér bundába öltözve érkezett. Ki tudja, hogy honnan jött, de éppen itt és most megpihent, leült egy padra. A mögötte lévő öreg fán, annak is az egyik ágán gubbasztott a cinege. Amikor elállt a hóesés, Mogyiék kijöttek a fészkükből, és boldogan vették birtokukba a hólepte földet. Először meggyúrták a mosolygós, dici-duci hóembert, utána hógolyóztak egy jót. Tudjátok, hogy mit csináltak utána? Jól gondoltátok, szánkóztak. Hol egymást húzták, hol egymás mögé ülve csúsztak, száguldoztak …