A minap a buszmegállóban álltam, mikor felém közeledett két hetvenes, csinos hölgy. Majd mellettem megálltak, ők is buszra várva. Így akaratlanul is hallottam, hogy miről csevegnek.
Mesélj az unokáidról, mi történik velük?
Nem tudok sokat róluk, tudod, egyetemre járnak, nagyon elfoglaltak. Most még a szerelem is közbe jött, én már nem férek bele az életükbe.
Ez hogy létezik, hogy nincs idejük rád?
Sajnos ez van, tudomásul kell vennem.
Eddig erről soha nem beszéltél, mindig irigyeltelek az unokák miatt…
Most is csak véletlenül bukott ki belőlem.
Mindennap eszembe jutnak a régi idők, mikor még kicsik voltak. Programokra, színházba, nyaralni vittem őket. De ez már a múlt. Ma már azt várom, hogy ajtón kopogjanak, vagy egy üzenetre a Messengeren, netán egy telefonhívásra, de egyik sem …

A csemete kertben élnek a fenyőfák, évről évre növögetnek, hogy egyszer kiválasszák, és valaki haza vigye őket. Így történt egy szép, formás fenyőfával is. Jött egy fiatal pár, nézelődtem, keresgélek, majd rátaláltak erre a szép fára. Ezt vigyük haza – szólt a férj –, ez gyönyörű lesz feldíszítve.
Helyeslően bólogatott a felesége, ez tényleg nagyon szép, formás.
Haza vitték, majd eljött a karácsony, bevitték a szobába, és csillogó, szebbnél szebb díszekkel felöltöztették. Ezüstben csillogott.

Büszkén állt a fenyőfa, hiszen erre várt évek óta. Szerette volna valakinek az ünnepeket meghitté és örömtelivé tenni, és ez most sikerült neki.

Így lett ezen a napon a fenyőfából karácsonyfa.

Ülök a tóparton, gondolataim messze járnak. Egy régi emlék villan fel. Öten ülünk egy csónakban, ringatózunk a vízen. A legkisebb a zsebkendőjét lóbálja a vízbe önfeledten.  Szép emlék. Azt gondolom, ez nekem jár, ezt megérdemlem. Az élet megy tovább, csak valahogy üres lett. Lelassult körülöttem a világ. Ma már csak ketten ülünk a tóparton. Elcsodálkozom milyen más lett a világ. Majd egy hirtelen ölelés, ráébreszt, hogy szép az élet.
Ez nekünk jár, ezt megérdemeljük.

Van egy fura érzésem, hogy ma valami különös fog velem történni. Nem tudom, mi lehet ez? Valami ómen, valami előjel? Szaporázom a lépteimet, sietnem kell, késésben vagyok. Úgy látom, ma megint elkések az egyetemi előadásról. Ez vagyok én, mindig mindenhonnan elkések. Lekésem a buszt, a vonatot, későn érkezem a találkozókra...
 - Szípasszony, várjon, ne siessen! - valaki hátulról megérinti a vállamat. Hátranézek: egy cigányasszony az.
 - Ne siessen, jósolok magának!
 - Nekem ne jósoljon, nincs időm.
 - Csak öt perc az egész. Adja ide a kezét!
Még mielőtt megszólaltam volna, elkapta a tenyerem, s mutatóujjával valami jeleket rajzolt rá.
 - Ma nagyon szerencsés napja lesz. Találkozni fog valakivel, aki...
 - Persze, persze...Köszönöm, de sietek!- mondtam kicsit erélyesebben. 
 - Jaj, …

Az idősödő írónő Eva egy csendes nyári délután kis kosarát telepakolta finomságokkal, csokoládés keksszel, frissen lefőzött kávéval.
Csak úgy, mint ahogyan azt régen szokta,
mikor még együtt volt a férjével.

Francois már jó pár éve elhagyta.
Akkor azt hitte, a bánatba százszor belehal. A mentő hangos szirénázással száguldott vele a klinikára.
Szerencsére nem így történt, ezt is ki kellett bírnia.

Azóta viszont képtelen volt egyedül kijönni a folyópartra, ahol minden virág, fű és fa a szerelmük nyomát őrizte.
Most viszont hirtelen ötlettől vezérelve elhatározta, hogy végigsétál az ösvényen, ahol valamikor kézen fogva, szerelmesen andalogtak.
Leszámol a múlttal, és elbúcsúzik végre a fájdalmas emlékektől és csalódásoktól.

Csokorba szedte a nyári vadvirágokat, pont olyanokat, …

Itt állok előtted, óriás tölgyanyám.
Szeretnélek átölelni téged, ahogyan
köszönteni szoktalak,
– de látom, tele a törzsed vérző szívekkel.
Hová lettek hatalmas leveleid?!
Mondd, mi történt veled?
Mitől lettek a szívek – mit beléd karcoltak a szerelmesek –
ilyenek, sebesek és vérzőek?

– Ne is kérdezd, leányom,
oly szomorú az én lelkem…
Szerelmesek jártak ide,
jöttek minden évszakban.
Gyönyörű szíveket véstek
a törzsembe, szép betűkkel
rótták be nevüket késekkel.
Nem törődtek vele, hogy
fájdalmat okoznak nekem.
Tűrtem is hősiesen, mert örültem…
Esküdtek egymásnak örök
szerelmet, hűséget…
Örültem, hogy szerelmük igaz.

Ám egyik éjjel elviselhetetlen
fájdalmat éreztem a testemben.
A fakérgek elkezdtek repedezni
az egyik szíven, majd kicsordult
a vér is, ömlött …

A pitypang nem tudta, hogy ő virág. Csak azt érezte, valami megváltozott. Mintha világítana.
Jó ideje, hajnaltájt, amikor a fény még bizonytalan volt, és a szél óvatosan lépkedett a réten, egy apró tündér érkezett hozzá. Nilla szárnya áttetsző volt, mint a kimondatlan ígéretek, ruhája zöld, mint a remény, amely még nem fáradt el.
A tündér a pitypang közepére ült, oda, ahonnan látni az egész eget. Kezében apró aranyszikrákat hordott.
– Ne félj – suttogta. – Nem fúj el a szél, csak továbbvisz. A pitypang megfeszült, mintha tudná, hogy nem tarthat meg mindent.
És most először meghajolt a tündér előtt.
Nilla minden egyes szálhoz hozzáért. Megsimította a szirmokat, mintha emlékeztetni akarná őket arra, honnan jöttek. A szálak fényleni kezdtek – ahogy a jó szavak világítanak az …

A hópelyhek, mint apró balerinák, kecsesen táncoltak végig a fagyos széllel, míg megérkeztek Lullaby falujába, ahol már nagyban folyt a karácsonyi készülődés. A fenyőillat és a mécsesek melege betöltötte az utcákat – mindezt pedig Kremp, a tizennyolc éves, félig krampusz–félig ember lány figyelte egy magas fa ágáról, ahonnan ritkán merészkedett le.

Ekkor pillantotta meg a mankóval sántikáló katonát, aki házról házra járva kopogtatott, szállást kérve Szentestére. Minden ajtó bezárult előtte.

Kremp sóhajtott, leugrott a fáról, majd felhúzta csuklyáját, hogy meg ne ijessze az idegent. Bizonytalanul, de kedvesen szólította meg:

– Itt nem találsz menedéket éjszakára… De gyere, kövess!

A katona habozva indult utána. A lány egy apró kunyhóhoz vezette, ahol meleg kandaló égett, …

– Anyuuu, a csacsi az cica? – kérdezte a hároméves Brigitta édesanyjától.
– Ó, dehogyis, Brigikém! A csacsi az egy kicsi szamár. Miért kérdezed?
– Ma az oviban tanultunk egy kis versikét, benne van, hogy: csacsi. Meg az is ott van, hogy „ógmóg”. Anyu, mi az az „ógmóg”?
– Óg-móg azt jelenti, hogy gondolkodik valamin.
– Elmondom a verset, jó?
– Persze, mondd csak!

Brigi meghajolt, majd elszavalta a verset:
Kicsi csacsi sétál, a két füle szétáll.
Azon óg-móg, mi legyen: kertész vagy tanár?
Ha megnő a kis csacsi, egy lehet csak: szamár.

A kislány megint meghajolt, anyukája megtapsolta.
– Tudod mit, Brigi? Szombaton elmegyünk hármasban (te, apu meg én) az állatsimogatóba, és ott közelről is megismerheted a kicsi csacsit. Na, mit szólsz?
– Jaj, de jó! Mennyit kell még aludni …

– Kukurukú! Kukurikú! – Kél a nap! Jó reggelt! – kukorékolt a kakas.

– Jó reggelt, szomszéd úr! – rikkantotta vissza a rigó.

Nyújtózkodva, nagyokat ásítozva ébredeztek a baromfiudvar lakói. A kiscsibék bújtak elő leggyorsabban jó meleg fészkükből.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – de csodálatos ez a reggel!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – mily jóleső a napsütés!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – olyan jót aludtam!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – nagyon szépet álmodtam.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – ma örömtelien fogok játszani.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – érzem, hogy élvezetes lesz a napom! – csipogták egymás után a sárga színű tollpamacsok.

Azzal máris csipegetni kezdtek. Eleinte még tyúkanyó közelében, aztán egyre inkább távolabb tőle. Hamarosan telerakták icipici …