/József Attila után szabadon.../

Születtem 1956-ban, az év legszebb hónapjában.
Halálom napját még nem ismerem, de
már most megígérem, ha megtudom, megírom majd azonnal!

Hetven, mínusz egy leszek én.
Vallomás e költemény,
mellyel tartozom magamnak,
és azoknak, akik szerettek,
szeretnek, és talán még szeretni fognak.

Most, hogy haszontalan éltem vége
lassan itt van a nyomomban,
elérkezettnek látom az időt,
hogy életemet leltározzam,
és a tanulságot levonjam....

Először is kezdeném azzal, hogy ideje végre megköszönnöm jó anyámnak, hogy
tőle életet kaptam.
Amíg élt szegény feje, bevallom szomorúan, hogy eszembe se jutott,
hogy hálámat kimutassam.
Olyan természetesnek vettem...

Nem voltam túl jó gyermeke.
Pedig mindent megtettem volna érte.

Édesanyámtól …

A minap a buszmegállóban álltam, mikor felém közeledett két hetvenes, csinos hölgy. Majd mellettem megálltak, ők is buszra várva. Így akaratlanul is hallottam, hogy miről csevegnek.
Mesélj az unokáidról, mi történik velük?
Nem tudok sokat róluk, tudod, egyetemre járnak, nagyon elfoglaltak. Most még a szerelem is közbe jött, én már nem férek bele az életükbe.
Ez hogy létezik, hogy nincs idejük rád?
Sajnos ez van, tudomásul kell vennem.
Eddig erről soha nem beszéltél, mindig irigyeltelek az unokák miatt…
Most is csak véletlenül bukott ki belőlem.
Mindennap eszembe jutnak a régi idők, mikor még kicsik voltak. Programokra, színházba, nyaralni vittem őket. De ez már a múlt. Ma már azt várom, hogy ajtón kopogjanak, vagy egy üzenetre a Messengeren, netán egy telefonhívásra, de egyik sem …

A csemete kertben élnek a fenyőfák, évről évre növögetnek, hogy egyszer kiválasszák, és valaki haza vigye őket. Így történt egy szép, formás fenyőfával is. Jött egy fiatal pár, nézelődtem, keresgélek, majd rátaláltak erre a szép fára. Ezt vigyük haza – szólt a férj –, ez gyönyörű lesz feldíszítve.
Helyeslően bólogatott a felesége, ez tényleg nagyon szép, formás.
Haza vitték, majd eljött a karácsony, bevitték a szobába, és csillogó, szebbnél szebb díszekkel felöltöztették. Ezüstben csillogott.

Büszkén állt a fenyőfa, hiszen erre várt évek óta. Szerette volna valakinek az ünnepeket meghitté és örömtelivé tenni, és ez most sikerült neki.

Így lett ezen a napon a fenyőfából karácsonyfa.

Ülök a tóparton, gondolataim messze járnak. Egy régi emlék villan fel. Öten ülünk egy csónakban, ringatózunk a vízen. A legkisebb a zsebkendőjét lóbálja a vízbe önfeledten.  Szép emlék. Azt gondolom, ez nekem jár, ezt megérdemlem. Az élet megy tovább, csak valahogy üres lett. Lelassult körülöttem a világ. Ma már csak ketten ülünk a tóparton. Elcsodálkozom milyen más lett a világ. Majd egy hirtelen ölelés, ráébreszt, hogy szép az élet.
Ez nekünk jár, ezt megérdemeljük.

Van egy fura érzésem, hogy ma valami különös fog velem történni. Nem tudom, mi lehet ez? Valami ómen, valami előjel? Szaporázom a lépteimet, sietnem kell, késésben vagyok. Úgy látom, ma megint elkések az egyetemi előadásról. Ez vagyok én, mindig mindenhonnan elkések. Lekésem a buszt, a vonatot, későn érkezem a találkozókra...
– Szípasszony, várjon, ne siessen! – valaki hátulról megérinti a vállamat. Hátranézek: egy cigányasszony az.
– Ne siessen, jósolok magának!
– Nekem ne jósoljon, nincs időm.
– Csak öt perc az egész. Adja ide a kezét!
Még mielőtt megszólaltam volna, elkapta a tenyerem, s mutatóujjával valami jeleket rajzolt rá.
– Ma nagyon szerencsés napja lesz. Találkozni fog valakivel, aki...
– Persze, persze... Köszönöm, de sietek! – mondtam kicsit erélyesebben. 
–Jaj, most …

Ma reggel, amikor felébredtem, próbáltam halk lenni, nehogy felköltsem a gazdámat, és észrevegye, hogy én most köszönés nélkül elhagyom.

Szerettem vele lenni, de az utóbbi időben már olyan elviselhetetlen lett, hogy nem tudok tovább itt maradni.

Hónapokkal ezelőtt a férjétől, Lacitól kapott engem, a szobamérleget, születésnapjára. Persze Norci egyből megsértődött, és hetekig ki nem vett a dobozból. Pedig ha tudta volna, hogy néha alig kaptam levegőt. Próbáltam egy kicsit rugdosni a dobozt, hogy több friss levegő jöjjön be. A legszívesebben kicsúsztam volna a dobozból, de az már túl feltűnő lett volna.

Aztán múltak a hetek, hónapok, mígnem Norci megbetegedett. Csak hízott, hízott, hiába alig evett, de a kilók csak felfelé mentek.

Elment az orvoshoz, aki megkérte, hogy minden …

Erdő szélén, kicsi házban lakott Magda mama. Esténként kiült a kis lócájára, és nézte a gyönyörű erdőt.

Egyszer aztán észrevette, hogy Lujzácska, a macskája – aki tűzvörös volt – terhes lett. Gondolta, ketten elvannak ezen a kis helyen, még egy macska elfér, de ha több születik, akkor majd elajándékozza.

Teltek, múltak a napok, hetek, hónapok, mikor Lujzácska macska eltűnt. Magda mama pár napig kereste, hogy ha kell, segít a macskájának, de sehol sem találta. Azt hitte, örökre elveszítette kedvenc állatát.

Szomorúan teltek napjai, de pár nap múlva megjelent Lujzácska, szájában egy hófehér cicával. Magda mama olyan boldog volt, hogy örömében sírt. Leült kedvenc foteljába, Lujzácska felugrott az ölébe, és mindhárman ott pihentek.

– Örülök, hogy megjöttél, Lujzácska. Gyönyörű …

Körbi, aki úgy nézett ki, mint egy málnás vattacukorba csomagolt lila elefánt, a mai napon úgy döntött, átmegy a Könyvtár napos oldalára. Oda, ahol az egész délelőtt süt a nap. Ott jobban tud olvasni, és mivel ma szombat van, senki nem fogja zavarni. Imádta a hétvégeket. Csend volt és nyugalom. Szerinte senki sem lakott jobb helyen, mint ő. Aki könyvmániás, vagyis könyvmoly, annak a Könyvtárban kell laknia. Gondolatait félretolva elindult könyvet keresni. Nézett jobbra, majd balra, de csak olyan könyveket látott, amit már olvasott. Szomorúan hajtotta le a fejét. Valakinek szólnia kellene, hogy jó lenne, ha már hoznának új könyveket, hisz a világon olyan sokan írnak.

Lehajtott fejjel ment tovább, amikor észrevette, hogy a sarokban, ahol az egyik könyvespolc végződött, ott fekszik a …

Annyira vártam ezt a napot. A sok munka után végre jól jön a pihenés. Pénteken délután hozzáláttam a süteménysütésnek, most szezámmagos sós rudacskát készítettem. Remélem, ízleni fog a többieknek. Este, amikor lefeküdtem aludni, eszembe jutott pár régi emlék, amit a többiekkel töltöttem. Egy olyan csapat jött össze, akikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot.

Szombaton reggel nyugtalanul ébredtem. Fájt minden porcikám. Nyújtottam a lábam, a szárnyaimat próbáltam kiegyenesíteni, de sajnos az íngyulladásom megsínylette a tegnapi készülődést. Sebaj, boldogan tettem, hisz egyszerre még nem ünnepeltük a születésnapunkat.

Már nagyon izgatott vagyok, remélem, eső nélkül megússzuk, és a nap sem süt majd erősen, hogy elkeljen bújnunk a fa alá. Na, jó, indulnom kell, hosszú lesz az út …

Egyik délután Pombi, a levelibéka hazafelé ment az iskolából, amikor észrevette, hogy a kezén ott van egy kis pötty, ami nem sokára viszketni kezdett. Nem mert hozzáérni, inkább ment tovább, de az egy pöttyből kettő, majd három, majd négy lett…

Szegényke, mire hazaért, az egész testét beborították a pöttyök. Anyukája megnyugtatta, hogy ezek egy idő után elmúlnak, csak az a lényeg, hogy ne vakarja.

Teltek, múltak a napok, Pombi egyedül érezte magát. Hiányzott az iskola, az osztálytársak, a barátai.

– Anyu! Mi lenne, ha elmennék iskolába, és messze ülnék a többiektől?
– Nem lehet, mert elkapják ők is a bárányhimlőt, ha egy helyiségben vagytok.
– Akkor kint fogok ülni az ablak előtt, és úgy beszélgetek velük.
– Pombi! Légy türelemmel! Nemsokára meggyógyulsz, és mehetsz az …