Barátaink meghívására tavasszal Londonba repültünk. Úgy egyeztünk meg előzetesen, hogy az óratoronynál (Big Ben) találkozunk.
Ezen a napon a városban ünnepi rendezvénysorozat volt. Igazából akkor tudatosult bennünk.
– Te nem láttad a neten, hogy most van az ünnep? – kérdezte Anna a párját.
– Sajnos nem, biztosan nem indultunk volna el.

Azonban a Heathrow-i repülőtérre a tömeg ellenére szerencsésen megérkeztek. Már nem így jártak a csomagokkal, ugyanis az átszállás miatt a müncheni reptéren maradtak. Ez a lelkesedésüket kissé beárnyékolta, de megígérték, hogy kiszállítják, ha megérkeznek a szállodába.

Az út a találkahely felé igen izgalmas volt, az új metrón, az emeletes piros buszokon utazni páratlan élmény. Majd jöttek a piros telefonfülkék.
Majd a Buckingham-palota. Itt aztán …

Az idei nyáron túrázási célpontunk Izland lett. Tele voltunk kíváncsisággal, különleges élmények beszippantására való vággyal. Itt a vulkáni kitörések nem ritkák, így be is jelentkeztünk egy nap nyugvó vulkáni túrára.
– Gondolod, hogy nem veszélyes az ilyen? – kérdezte aggódva Emma, hiszen ezen a szigeten gyakoriak a kitörések.
– Úgy vélem, a helyiek ismerik már a tulajdonságait, tudják, merre mehetünk.

Megfelelő körültekintéssel jártunk a kihűlt láva talajon, láttunk kisebb krátereket. Egészen távol még vékonyka lávafolyam is füstölgött, mikor valaki felkiáltott a távcsöve mögül.
– Megmozdult a hegy csúcsa, a jég elindult! Kissé mindenki megrökönyödött, de kíváncsian figyelt felfelé a több kilométerre levő oromra.

A hegy gyomrában már a tűz dolgozott, forrósította a takarót. …

Mezítláb áll, háttal a képzeletbeli szakadék szélén, egy hegyesen kiálló sziklán, annak is a legkiállóbb szegletén. Majd óvatosan megfordul, és szembenéz a végtelennel! Lábaival aprókat toporogva, éppen csak mozdulva ott, ahonnan már nincs tovább. Hol a perem vastagsága már csupán alig pár centi. Alant a völgyben vöröslő tűzfolyam, fortyogó láva, meddig a szem ellát. A hatalmas monolit, min áll, az élettelen kő felszíne forró, poros és rideg. Mégis ez a legbarátságosabb dolog életében. Ő így érzi, most éppen így. Lábujjai már-már a semmit markolásszák, még egy-két centi, és a mélybe zuhan, ő, ki az utolsó bástya a jelenben. Fekete fellegek egymásba kapaszkodva, hol torlódva utat törnek maguknak, mint könyöklő lelketlen emberek az életében. Villámok szabdalják az eget darabokra. És ő az …

Haragudott magára, és tartósnak berögződött lelkiismeret-furdalást érzett amiatt, hogy megígérte váratlanul meghalt szüleinek, hogy bármi történjék is mindenképp vigyázni fog a kishúgára, aki sajnos amióta csak elérte a változó, nővé érő kamaszkort egyre balhésabban kezdett viselkedni. Rendszeresen eljárt bulizni, és jócskán alkoholt is fogyasztott, és gyakorlatilag majdnem minden pasival kikezdett, és égett a vágytól, hogy valaki végre igazi nőként kezelje, és ne csupán csak egy elkényeztetett parti hercegnőt láthasson benne.
Hét év volt közöttük a korkülönbség, mégis ő volt a világ legboldogabb gyereke, amikor a szülei annak idején a kezébe adták a kisbaba húgocskáját valósággal agyonringatta, dédelgette, és jobban vigyázott rá mindenki másnál. Aztán a kistestvére immáron tizenhárom …

Fekete tallárban üldögélt, jócskán elgondolkozva a mahagónifából készült, tágas tárgyalóterem sarkában. Általában sokkal jobban kedvelte a kisebb, rejtettebb zugokat, kuckókat, ahova kicsit mindig visszahúzódhatott elmélkedni, vagy épp csak átgondolni a világ sokszor összetett, vagy bonyodalmas, zűrzavaros dolgait. Fejében még most is jól hallotta azt a semmivel sem összehasonlítható zongoradallamot, amit egy gyönyörű, fiatalos, hamvas kéz játszott. Egyszerre volt erőteljes dallam, ugyanakkor kissé fájdalmas, és néhol szomorkás is…

Észre se vette, hogy a nagyon fiatal, csupán csak a huszas évei elején járó ügyvédbojtár – aki szintén hollófekete tallárt viselt –, óvatos hanggal őt szólítja:
– Bocsásson meg, ügyvéd úr… De a lánya keresi telefonon…

A középkorú férfi csupán csak most …

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas, smaragdzöld erdő, ahol a fák koronája olyan magasra nyúlt, hogy a madarak felhőket súrolva daloltak bennük. Az erdőben éltek a zöld manók – (apró, szorgos népség) –, akik mohából és virágszirmokból építették házaikat. És ott éltek a tündérek is, akik a harmatcseppeket gyémántként csillogtatták a leveleken minden hajnalon.

A manók és a tündérek szerették egymást, bár külön világban éltek: a manók a földben és a gyökerek között, a tündérek pedig a levegőben, a fény és a szellő birodalmában. De minden évben, amikor a legelső hópihe lehullott, összegyűltek a tisztás szívében, hogy megünnepeljék a szabad erdő napját.

Ezen a napon senki sem dolgozott, senki sem sietett. A manók dióhéjban sült süteményt hoztak, a tündérek …

Óriás vihar pusztított
végig a falu szélénél.
Mindenki a menedéket
kereste magának fürgén.

Az ég minduntalan dörgött,
villámok sűrűn cikáztak.
Olyan, mintha világvége
után nem takarítanának.

A kis gólya egyik szárnya
megsérült a tornádóban.
Odaszólt neki a párja:
– Gyere a madárkórházba!

Sipító hanggal jelezte,
hogy valaki észrevegye.
Jött az ápoló sietve,
bekente, be is kötözte.

– Ez finom békahús, egyél!
Kell, hogy hamar erős legyél!
Jól esett a gondoskodás,
jutalom lett a kacsintás.

El is kezdett gyógyulgatni,
igyekezett szót fogadni.
Igen megszerették egymást,
együtt csinálták a tornát.

– Emeld kicsit magasabbra,
aztán hajlíts oldaladra!
Pár nap múlva nem billegett,
hanem szárnyával illegett.

Napról napra magasabbra,
míg eljutott a …

A levegő egyre melegedett,
a fészkek is megelevenedtek.
Minden irányból már jöttek-mentek
a tojásból kikelt csepp egyedek.

Többen vizet kedvelő csemeték,
kik próbálják úszótudásukat.
Ahogy anyukkal belecuppannak,
rögvest evezni is megtanulnak.

A tóparton egy apró homokvár
nyújtogatta tornyát az ég felé.
Épp odaért egy pici vadkacsa,
aki most kelt ki még a tojásból.

Mi lehet ez? Megnézem – gondolta.
Nem tudom, hol vagyok! Mit is látok?
Segítséget én honnan kaphatok?
Nagy nehezen feljutott a csúcsra.

Azonnal belecsúszott a tóba.
– Segítség! Mi zajlik itt le velem?
Mi ez a valami? Nem ismerem!
Kapálózni kezdett a lábával.

Megérzi, hogy tovább is halad már.
Milyen csoda! Nem lépek sehova,
mégis közelednek felém mások?
Kicsik, nagyok, színesek és …

Gyakori az árhullám
a folyó ezen szakaszán.
A tavaszi olvadás nagy
víztömeget sodor át.
Meg-megrémiszti a
víz apró élővilágát.

Kacsamama tojásait
derékig vízben álló
nyárfa odvába rakta.
Félti, jól be is takarta.

Hömpölygött a vízáradat,
repedtek a tojáshéjak.
Bújtak elő a kicsik,
mint a sötét siserahad.

– A következő áradatnál
már ti is vízre szálltok!
Együtt fedezzük majd fel
a titkos vízivilágot!

Apró, ügyes szökkenéssel
lejtenek a habok közé.
Egymás után sorakozva,
mint megannyi katona.

Mindig akad kakukktojás,
ki nem bírja a csobbanást.
Félelem ül a szárnyában,
anyáért kiált, hogy hallja.

– Gyere értem kérlek!
Nagyon, borzasztóan félek!
Mi lesz, ha visz az áradat,
s többé téged nem láthatlak?

– Én már azt megterveztem,
nem lesz bajod neked …

Valamikor réges-régen, még abban az időben, amikor a gyerekek mezítláb szaladgáltak egy kiadós nyári zápor után, amikor még tehénke kérődzött az istállóban, és békák brekegése hallatszott a nádas felől, a családom egy tarkabarka rét kellős közepén egy aprócska házban élt.  Tavasztól késő őszig az ámbitus alatt fogyasztottuk el a reggelit, ebédet, vacsorát. Az estéket szerettem a legjobban, mert vacsora közben a szüleim a másnapi teendőket beszélték meg, és én addig bámulhattam a sötétkék égboltot átszúró sejtelmes csillagokat, és tudtam nemsokára nyugovóra tér mindenki. Csupán a kutya ugatja majd az égbolton komótosan ballagó holdat, a tücskök is elteszik a hegedűjüket, és bent a levendulaillatú szobában régi időkről, hajdan élt emberekről meséltek a szüleink, a kismalacról és a …