Ha havat hoz a szél, nem csak fehér takarót borít a tájra – elhozza a csend illatát is. A hideg lassan beszivárog az ablak résein, fázósan húzzuk magunk köré a puha takarót. A kinti csodát csak így jó nézni, a meleg kandalló előtt ülve. A világra ilyenkor valami ősi nyugalom borul, elhallgat a zaj, egy kicsit meghal a világ. 
Ilyenkor jó a kandalló elé ülni – nézni a lángok táncát. Kortyolni borostyánszín bort, a pohár szélén megcsillan a fény. Ünnepelni csendben azt, hogy még itt vagyunk, hogy még tart az élethez való kötődés. Emlékek villannak fel, minden mondatunk így kezdődik: „Emlékszel? – és rég elfeledett arcok, hangok, történetek jönnek vissza. Újra éljük őket, és a családi legendárium részévé válnak. 
A fehér: szentség, a bor: rituálé. Odakint pihen a világ, végre csak "van" – …

Az ajtó kilincse hidegen csillogott a délutáni fényben. Anna megállt előtte, ujjai remegtek, mintha az idő visszatartotta volna a levegőt. Odabent gyerekkori nyarak illata lapult, nevetések, kimondatlan ígéretek. A fa recsegése emlékeket hívott, mikor végre lenyomta a kilincset. Nem tudta, mi vár rá, csak azt, hogy a kint maradás fájdalmasabb. Az ajtó engedett. A küszöbön átlépve Anna rájött: nem a ház változott meg, hanem ő. Az alkony csendje körülölelte, miközben bezárta maga mögött a múltat, és először mert hinni abban, hogy minden nyitás egyben búcsú, minden belépés pedig új kezdet lehet, csenddel, bátorsággal, reménnyel, félelemmel, fénnyel együtt, lassan, biztosan tovább.

Az életben vannak azok a bizonyos ajtók, amik elől jobb volna Usain Boltot megszégyenítő lendülettel elhúzni a csába. Amik előtt az ember szíve gyorsvonat módjára zakatol, hogy: 

– More ebbű baj lesz, More ebbű baj lesz! – mégis muszáj rajtuk átlépni. 

Valami ilyesmi volt 19 évig minden egyes ajtó, ami mögött be kellett diktálnom a nevem. Egyrészt, mert esküszöm az összes létező delikvens amelyik az adminisztráció végett adatot vett fel, olyan szinten süket volt, hogy az valami világfájdalom, másrészt, a Farkas Norbert nem egy bonyolult név, viszont 19 éves koromig engem nem így hívtak. Erre majd később visszatérek. 

Na most az egyik legkínosabb ilyen ajtón belépős szituáció az 2020 januárjában volt. Miután hétfőn végigültem sajgó fejjel és szaggató torokkal fasziként egy …

Gruber néniről az egész utca tudta, hogy történelmet tanított gimnáziumban, mielőtt nyugdíjba ment. Kevéske pénzét eleinte zongoraórákkal egészítette ki – igazán szépen zongorázott és türelmes tanárnak ismerték, bár hajlamos volt még akkor is magyarázni, amikor a tanítvány már régen értette –, aztán ahogy hallása romlott, fel kellett hagynia a tanítással. Ettől fogva az egyetlen mellékjövedelmének az számított, hogy időnként eladott valamit rég elhalt, egykori katonaorvos férjének holmijaiból.

Hajós doktor nehézkesen mászott föl az öreg bérház lépcsőjén, megkereste a lakásszámot, és becsöngetett.

– Kit tetszik keresni? – nézett ki egy apró, törékeny öregasszony.
– Gruber Andorné?
– Az én vagyok, de maga ki?
– Doktor Hajós István, kezét csókolom.
– Hangosabban ám, mert nem …

Nota bene – jegyezd meg jól mondaná egyik bölcs tanítóm, és én csendben bólogatok – igen, emlékezni kell.
Hányan vállalkoztak arra a sorsfordító feladatra, hogy tanítsanak? Nem voltak sokan – csak azokat fogadtam el, akiket hitelesnek éreztem. Nem a címek számítottak, hanem az évek száma és a szavak közötti csendek varázsa. A hallgatás méltósága, és a kimondott gondolatok mélysége. 
Volt, akit plátói álomként szerettem – ő nem tudott róla. Ma már tudom hogy csak egy eszményt testesített meg, akire rávetíthettem azt, aminek a közelében sem járt. Soha nem mondtam el neki. A tanító és tanítvány közötti kapcsolatot, nem lehet megvalósítani. Maradtak az álmok, amik átsegítettek a nehéz éveken. Amikor ez a lelki támasz már nem segített, akkor gondolatban megköszöntem a találkozást és …

A hópelyhek, mint apró balerinák, kecsesen táncoltak végig a fagyos széllel, míg megérkeztek Lullaby falujába, ahol már nagyban folyt a karácsonyi készülődés. A fenyőillat és a mécsesek melege betöltötte az utcákat – mindezt pedig Kremp, a tizennyolc éves, félig krampusz–félig ember lány figyelte egy magas fa ágáról, ahonnan ritkán merészkedett le.

Ekkor pillantotta meg a mankóval sántikáló katonát, aki házról házra járva kopogtatott, szállást kérve Szentestére. Minden ajtó bezárult előtte.

Kremp sóhajtott, leugrott a fáról, majd felhúzta csuklyáját, hogy meg ne ijessze az idegent. Bizonytalanul, de kedvesen szólította meg:

– Itt nem találsz menedéket éjszakára… De gyere, kövess!

A katona habozva indult utána. A lány egy apró kunyhóhoz vezette, ahol meleg kandaló égett, …

– Anyuuu, a csacsi az cica? – kérdezte a hároméves Brigitta édesanyjától.
– Ó, dehogyis, Brigikém! A csacsi az egy kicsi szamár. Miért kérdezed?
– Ma az oviban tanultunk egy kis versikét, benne van, hogy: csacsi. Meg az is ott van, hogy „ógmóg”. Anyu, mi az az „ógmóg”?
– Óg-móg azt jelenti, hogy gondolkodik valamin.
– Elmondom a verset, jó?
– Persze, mondd csak!

Brigi meghajolt, majd elszavalta a verset:
Kicsi csacsi sétál, a két füle szétáll.
Azon óg-móg, mi legyen: kertész vagy tanár?
Ha megnő a kis csacsi, egy lehet csak: szamár.

A kislány megint meghajolt, anyukája megtapsolta.
– Tudod mit, Brigi? Szombaton elmegyünk hármasban (te, apu meg én) az állatsimogatóba, és ott közelről is megismerheted a kicsi csacsit. Na, mit szólsz?
– Jaj, de jó! Mennyit kell még aludni …

– Kukurukú! Kukurikú! – Kél a nap! Jó reggelt! – kukorékolt a kakas.

– Jó reggelt, szomszéd úr! – rikkantotta vissza a rigó.

Nyújtózkodva, nagyokat ásítozva ébredeztek a baromfiudvar lakói. A kiscsibék bújtak elő leggyorsabban jó meleg fészkükből.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – de csodálatos ez a reggel!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – mily jóleső a napsütés!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – olyan jót aludtam!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – nagyon szépet álmodtam.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – ma örömtelien fogok játszani.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – érzem, hogy élvezetes lesz a napom! – csipogták egymás után a sárga színű tollpamacsok.

Azzal máris csipegetni kezdtek. Eleinte még tyúkanyó közelében, aztán egyre inkább távolabb tőle. Hamarosan telerakták icipici …

Mogyi a Makkosfalvi ligetben élt családjával, egy termetes vén tölgyfán. A hosszú-hosszú zord és dermesztő téli hideg után kora reggel kismadarak füttye csábította ki jó meleg fészkéből.
– csukk-csukk-csukk – eleget pihentünk a fészekben, gyertek játszani!- Testvéreivel: Cibókával és Kelempájsszal ágról ágra, fáról fára ugrálva pajkosan jöttek le. Szokás szerint kíváncsian kerestek, kutattak, fogócskáztak. Nagyon aranyosak voltak. – Nézzétek mennyi hó! - két kézzel belemarkolt és feldobta. Aztán gyúrt egy gombócot és megkezdődött a hógolyócsata. – Közben gondtalanul beszélgettek, mókáztak és kacagtak.
 – Na, én megyek- szólt Cibóka, – ebédet szeretnék főzni!
– Jól van – mi még maradunk egy kicsit- felelte Kelempájsz. Egészen addig hógolyóztak, amíg át nem nedvesedett a bundájuk. Akkor …

Mogyi beiratkozott egy pilótaképző tanfolyamra, mert arról álmodozott, hogy repülni fog és berepüli az egész országot. A tanítást tapasztalt repülést irányítók végezték. A tanfolyam ideje alatt teljesülhetett Mogyi álma.

– Olyan volt, mintha egy hatalmas, sebesen szálló madár hátán utaztam volna! – mesélte Mogyi testvéreinek. – Felszálltam a levegőbe. Ahogy emelkedtem egyre feljebb, egyre kisebbek lettek a házak, a fák, a toronyépületek, a járművek és minden más is. Egyszer csak akkorák voltak, mint az apró játékaink. Végül olyan picik lettek, mint a hangyák, aztán egyszer csak el is tűntek.

Gyönyörű országunk olyan volt fentről nézve, mint egy hatalmas, színes takaró. A zöld mezők és az erdők pedig, mintha festették volna őket. Az Alföld egy hatalmas síkság, lösz és homok …