Amikor a csésze három darabra tört, az unoka elsírta magát. Apró keze még remegett, a földön a csésze darabjai szomorúan terültek el, köztük néhány szilánk fehérlett.
– Eltörtem – suttogta szipogva.
A nagymama nem szólt azonnal. Letérdelt, összeszedte a darabokat, mintha mindegyik külön emlék lenne.
– Nézd csak – kezdte –, ami törékeny, az el is törhet egyszer. 
Ragasztót hozott, időt és türelmet szánt rá. Az unoka serényen segített. A darabok engedelmesen visszataláltak egymáshoz, de a vonalak ott maradtak, vékony emlékként. A csésze újra egyben volt, de a repedések nem tűntek el, csak másképp csillogtak a fényben.
– Most már tudja, milyen eltörni – mosolygott a nagymama. – És azt is, hogy valaki törődött vele.
Az unoka végigsimított a vonalakon.
– Csúnya lett, ugye mami?
– Nem – …

Annak idején, amikor még lógott a tojáshéj a valagamon, alig vártam az ajándékozást, és ezzel a következő legókreálmányt, amit összeszerelés után majd szétszedek, hátha tudok majd építeni abból és a már meglévő ömlesztett legókészletből valami még fainabbat. Ez papíron jól is hangzik, gyakorlatilag viszont ez körülbelül kétszer ha sikerült. Mégis a szüleim számára volt valami varázslatos abban, ahogy az őszinte örömteli mosolytól úgy dagad tojásméretűre az arcom, mint Dezső bácsi szemgolyója a kokszitól annó.

Viszont ahogy felnő az ember, egyre inkább macerássá válik ez az ajizás dolog. Van a hasznos, de van már belőle hatszáz másik kategória, mint például a zokni, amit anyámtól kaptam majdnem nyolc éven keresztül, miközben az év többi napján ezt megelőzőleg ha hússzor nem mondta el …

– Hol az a kurva, kibaszott kulcs? – üvöltötte torkaszakadtából Apa.  Ki-be járkált a konyhából a vendégszobába, majd a pinceajtónál megállt. Jó pár perce tartott már ez az őrjöngés... Öklével verte a pinceajtót. Már vagy negyedszer tette meg ugyanazt az útvonalat a pinceajtóig... Luca az ágyban a jó meleg paplan alatt remegett. Úgy gondolta, ha Apa nem tud lejutni a pincébe, akkor nem fog inni és nem bántja majd Anyát... Nem akart ő rosszat, de Apa üvöltését hallva, már megbánta, hogy a pinceajtó kulcsát a pöcegödörbe dobta... Egész testében remegett, félt, hogy Apa valami rosszat tesz. Nem is csoda, hiszen a férfi napi szinten ivott, gyakran került tettlegességre is sor. A kislányt nem bántotta, de az asszony testét gyakran borították kék-zöld foltok. A véraláfutások a szeme alatt …

– És ha kitör a Vesuvius?
– Hogy érted a kérdést, barátom?
– Szó szerint értem, ó, Caius Vicinius. Mi lesz, ha kitör a Ve­suvius?
– Ó, drága barátom, Sergius Lucinus, miért aggódsz emiatt? Az istenek vigyáznak ránk.
– Igen, tudom, de gondold csak végig. Ugye tisztában vagy vele, hogy egy ekkora vulcanus, mint a Vesuvius, egész váro­sunkat eltörölheti a föld színéről?
– Hát azért az talán túlzás, barátom. Elég messze épült a hegytől ahhoz, hogy a láva idáig elérjen.
– Bizonyára, de elég messze ahhoz is, hogy egy pyroclasticus kitöréstől is biztonságban lehessünk?
– Nos, hát ebben igazad van, az alighanem elérne minket.
– Szerinted mekkora károkat okozna, ó, Caius Vicinius?
– Hát ha elég nagy lenne, akkor bizony, Jupiterre, egy dena­ri­ust sem adnék bárkinek az életéért, aki akkor …

Mikor az ember több száz kilométert utazik a sztrádán, van ideje gondolkodni, főleg ha nem ő vezet, nincs, ami lekösse a figyelmét. Néha vált néhány mondatot útitársaival, de jobbára nem – órák hosszat nem lehet beszélgetni. Főleg nem a sztrádán. A Connect nagyon csendes autó, de nem akkor, amikor százharminccal vágtat a sztrádán. Ilyenkor kinyújtóztatja kövérkés testét, és mély hangú üvöltéssel rohan előre. Élvezi a rohanást, hogy megmutathatja, mit tud – én pedig ezt a hangot szeretem. Mert azt jelenti, hogy a sztrádán vagyunk, máshol nem megyünk ennyivel, én pedig imádom a sztrádát. Mert szeparálva vagyok a szembejövő forgalomtól. 

A sztráda külön világ. Végein hosszú felvezető szakaszok és kanyargós csomópontok különítik el a közönséges utaktól, a végeláthatatlan sztráda mentén …

A hópelyhek, mint apró balerinák, kecsesen táncoltak végig a fagyos széllel, míg megérkeztek Lullaby falujába, ahol már nagyban folyt a karácsonyi készülődés. A fenyőillat és a mécsesek melege betöltötte az utcákat – mindezt pedig Kremp, a tizennyolc éves, félig krampusz–félig ember lány figyelte egy magas fa ágáról, ahonnan ritkán merészkedett le.

Ekkor pillantotta meg a mankóval sántikáló katonát, aki házról házra járva kopogtatott, szállást kérve Szentestére. Minden ajtó bezárult előtte.

Kremp sóhajtott, leugrott a fáról, majd felhúzta csuklyáját, hogy meg ne ijessze az idegent. Bizonytalanul, de kedvesen szólította meg:

– Itt nem találsz menedéket éjszakára… De gyere, kövess!

A katona habozva indult utána. A lány egy apró kunyhóhoz vezette, ahol meleg kandaló égett, …

– Anyuuu, a csacsi az cica? – kérdezte a hároméves Brigitta édesanyjától.
– Ó, dehogyis, Brigikém! A csacsi az egy kicsi szamár. Miért kérdezed?
– Ma az oviban tanultunk egy kis versikét, benne van, hogy: csacsi. Meg az is ott van, hogy „ógmóg”. Anyu, mi az az „ógmóg”?
– Óg-móg azt jelenti, hogy gondolkodik valamin.
– Elmondom a verset, jó?
– Persze, mondd csak!

Brigi meghajolt, majd elszavalta a verset:
Kicsi csacsi sétál, a két füle szétáll.
Azon óg-móg, mi legyen: kertész vagy tanár?
Ha megnő a kis csacsi, egy lehet csak: szamár.

A kislány megint meghajolt, anyukája megtapsolta.
– Tudod mit, Brigi? Szombaton elmegyünk hármasban (te, apu meg én) az állatsimogatóba, és ott közelről is megismerheted a kicsi csacsit. Na, mit szólsz?
– Jaj, de jó! Mennyit kell még aludni …

– Kukurukú! Kukurikú! – Kél a nap! Jó reggelt! – kukorékolt a kakas.

– Jó reggelt, szomszéd úr! – rikkantotta vissza a rigó.

Nyújtózkodva, nagyokat ásítozva ébredeztek a baromfiudvar lakói. A kiscsibék bújtak elő leggyorsabban jó meleg fészkükből.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – de csodálatos ez a reggel!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – mily jóleső a napsütés!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – olyan jót aludtam!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – nagyon szépet álmodtam.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – ma örömtelien fogok játszani.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – érzem, hogy élvezetes lesz a napom! – csipogták egymás után a sárga színű tollpamacsok.

Azzal máris csipegetni kezdtek. Eleinte még tyúkanyó közelében, aztán egyre inkább távolabb tőle. Hamarosan telerakták icipici …

Mogyi a Makkosfalvi ligetben élt családjával, egy termetes vén tölgyfán. A hosszú-hosszú zord és dermesztő téli hideg után kora reggel kismadarak füttye csábította ki jó meleg fészkéből.
– csukk-csukk-csukk – eleget pihentünk a fészekben, gyertek játszani!- Testvéreivel: Cibókával és Kelempájsszal ágról ágra, fáról fára ugrálva pajkosan jöttek le. Szokás szerint kíváncsian kerestek, kutattak, fogócskáztak. Nagyon aranyosak voltak. – Nézzétek mennyi hó! - két kézzel belemarkolt és feldobta. Aztán gyúrt egy gombócot és megkezdődött a hógolyócsata. – Közben gondtalanul beszélgettek, mókáztak és kacagtak.
 – Na, én megyek- szólt Cibóka, – ebédet szeretnék főzni!
– Jól van – mi még maradunk egy kicsit- felelte Kelempájsz. Egészen addig hógolyóztak, amíg át nem nedvesedett a bundájuk. Akkor …

Mogyi beiratkozott egy pilótaképző tanfolyamra, mert arról álmodozott, hogy repülni fog és berepüli az egész országot. A tanítást tapasztalt repülést irányítók végezték. A tanfolyam ideje alatt teljesülhetett Mogyi álma.

– Olyan volt, mintha egy hatalmas, sebesen szálló madár hátán utaztam volna! – mesélte Mogyi testvéreinek. – Felszálltam a levegőbe. Ahogy emelkedtem egyre feljebb, egyre kisebbek lettek a házak, a fák, a toronyépületek, a járművek és minden más is. Egyszer csak akkorák voltak, mint az apró játékaink. Végül olyan picik lettek, mint a hangyák, aztán egyszer csak el is tűntek.

Gyönyörű országunk olyan volt fentről nézve, mint egy hatalmas, színes takaró. A zöld mezők és az erdők pedig, mintha festették volna őket. Az Alföld egy hatalmas síkság, lösz és homok …