A negyedik adventi vasárnap reggele csendesen szökött be a lakásba. Magda ezúttal nem küzdött a felkeléssel, és nem kereste ösztönösen a telefonját sem. Valahogy már nem volt jelentősége annak, hogy mi történik odakint. A világ ugyanazzal a zajjal, sürgetéssel, villódzással zajlott tovább, de Magda belül más lett.
     Az asztalon ott sorakozott már három gyertya megfeketedett kanóccal, körülöttük apró viasztavak, mint megélt napok lenyomatai. A negyedik gyertya még érintetlen volt. Fehér, tiszta, csöndes. Magda gyufát vett elő, és ahogy fellobbant a láng, valami meleg végig folyt a szívén.
     A lakás nem volt teljesen néma. Az utcán autók zümmögtek, a szomszédból halk zene szűrődött át, a radiátor pedig időnként finoman koppant egyet.
És Magdát most először nem zavarta egyik …

Az én kis mesélnivalóm ma arról szól, hogy azt gondoltam, idén én leszek a legelveszettebb felnőttkorú, félárva gyermek karácsonykor.

Halk és visszafogott készülődés jellemez idén. A lelkem minimális szinten megtagadja a karácsonyt, csak hogy lelkem hegedő sebei ne szakadjanak fel jobban.

Testen kívül elmélázva nézem a rohanó embereket, amint fejvesztve kapkodnak a tökéletes karácsony reményében.

Apró dolgokkal kosaramban szinte szégyenkezve állok be a kígyózó sorokba, ahol a többiek tülekedve, ingerülten, roskadozó bevásárlókocsikkal tolakodnak. Én csak révedek a gondolataimban: milyen szép volt tavaly, milyen szép volt pár éve, de még szebb, mikor gyerek voltam, és csak annyi volt a dolgom, hogy örüljek és boldog legyek.

Felnézek: vajon haladt-e a sor? Hangos szóváltást …

A karácsonyi vásáron nagy volt a tömeg, pedig már nagyon közel volt a Szenteste.
Úgy tűnt, mintha mindenki az utolsó pillanatra hagyta volna az ajándékok vásárlását. Éva és Tamás egymást kézen fogva próbáltak az árusukhoz furakodni. Szállingózott a hó, a hangszórókból hangosan szóltak a szép karácsonyi dallamok.
Éva megállt egy órásbolt előtt, nézegette a szebbnél szebb órákat. Tudta, hogy Tamásnak régi vágya egy különleges karóra. Meglátta az árát, és fájó szívvel vette tudomásul, hogy ilyen drága ajándékra nem elég a pénze.
Sajgott a szíve, mert annyira szerelmes volt a fiúba, hogy szíve szerint az egész óraboltot megvette volna a kedvéért.
Tamás lopva figyelte kedvese arcát, amiről egyből leolvasta gondolatait.
A hangszóróból felhangzott a Piramis együttes akkori nagy slágere, az …

Ha havat hoz a szél, nem csak fehér takarót borít a tájra – elhozza a csend illatát is. A hideg lassan beszivárog az ablak résein, fázósan húzzuk magunk köré a puha takarót. A kinti csodát csak így jó nézni, a meleg kandalló előtt ülve. A világra ilyenkor valami ősi nyugalom borul, elhallgat a zaj, egy kicsit meghal a világ. 
Ilyenkor jó a kandalló elé ülni – nézni a lángok táncát. Kortyolni borostyánszín bort, a pohár szélén megcsillan a fény. Ünnepelni csendben azt, hogy még itt vagyunk, hogy még tart az élethez való kötődés. Emlékek villannak fel, minden mondatunk így kezdődik: „Emlékszel? – és rég elfeledett arcok, hangok, történetek jönnek vissza. Újra éljük őket, és a családi legendárium részévé válnak. 
A fehér: szentség, a bor: rituálé. Odakint pihen a világ, végre csak "van" – …

Az ajtó kilincse hidegen csillogott a délutáni fényben. Anna megállt előtte, ujjai remegtek, mintha az idő visszatartotta volna a levegőt. Odabent gyerekkori nyarak illata lapult, nevetések, kimondatlan ígéretek. A fa recsegése emlékeket hívott, mikor végre lenyomta a kilincset. Nem tudta, mi vár rá, csak azt, hogy a kint maradás fájdalmasabb. Az ajtó engedett. A küszöbön átlépve Anna rájött: nem a ház változott meg, hanem ő. Az alkony csendje körülölelte, miközben bezárta maga mögött a múltat, és először mert hinni abban, hogy minden nyitás egyben búcsú, minden belépés pedig új kezdet lehet, csenddel, bátorsággal, reménnyel, félelemmel, fénnyel együtt, lassan, biztosan tovább.

A hópelyhek, mint apró balerinák, kecsesen táncoltak végig a fagyos széllel, míg megérkeztek Lullaby falujába, ahol már nagyban folyt a karácsonyi készülődés. A fenyőillat és a mécsesek melege betöltötte az utcákat – mindezt pedig Kremp, a tizennyolc éves, félig krampusz–félig ember lány figyelte egy magas fa ágáról, ahonnan ritkán merészkedett le.

Ekkor pillantotta meg a mankóval sántikáló katonát, aki házról házra járva kopogtatott, szállást kérve Szentestére. Minden ajtó bezárult előtte.

Kremp sóhajtott, leugrott a fáról, majd felhúzta csuklyáját, hogy meg ne ijessze az idegent. Bizonytalanul, de kedvesen szólította meg:

– Itt nem találsz menedéket éjszakára… De gyere, kövess!

A katona habozva indult utána. A lány egy apró kunyhóhoz vezette, ahol meleg kandaló égett, …

– Anyuuu, a csacsi az cica? – kérdezte a hároméves Brigitta édesanyjától.
– Ó, dehogyis, Brigikém! A csacsi az egy kicsi szamár. Miért kérdezed?
– Ma az oviban tanultunk egy kis versikét, benne van, hogy: csacsi. Meg az is ott van, hogy „ógmóg”. Anyu, mi az az „ógmóg”?
– Óg-móg azt jelenti, hogy gondolkodik valamin.
– Elmondom a verset, jó?
– Persze, mondd csak!

Brigi meghajolt, majd elszavalta a verset:
Kicsi csacsi sétál, a két füle szétáll.
Azon óg-móg, mi legyen: kertész vagy tanár?
Ha megnő a kis csacsi, egy lehet csak: szamár.

A kislány megint meghajolt, anyukája megtapsolta.
– Tudod mit, Brigi? Szombaton elmegyünk hármasban (te, apu meg én) az állatsimogatóba, és ott közelről is megismerheted a kicsi csacsit. Na, mit szólsz?
– Jaj, de jó! Mennyit kell még aludni …

– Kukurukú! Kukurikú! – Kél a nap! Jó reggelt! – kukorékolt a kakas.

– Jó reggelt, szomszéd úr! – rikkantotta vissza a rigó.

Nyújtózkodva, nagyokat ásítozva ébredeztek a baromfiudvar lakói. A kiscsibék bújtak elő leggyorsabban jó meleg fészkükből.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – de csodálatos ez a reggel!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – mily jóleső a napsütés!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – olyan jót aludtam!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – nagyon szépet álmodtam.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – ma örömtelien fogok játszani.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – érzem, hogy élvezetes lesz a napom! – csipogták egymás után a sárga színű tollpamacsok.

Azzal máris csipegetni kezdtek. Eleinte még tyúkanyó közelében, aztán egyre inkább távolabb tőle. Hamarosan telerakták icipici …

Mogyi a Makkosfalvi ligetben élt családjával, egy termetes vén tölgyfán. A hosszú-hosszú zord és dermesztő téli hideg után kora reggel kismadarak füttye csábította ki jó meleg fészkéből.
– csukk-csukk-csukk – eleget pihentünk a fészekben, gyertek játszani!- Testvéreivel: Cibókával és Kelempájsszal ágról ágra, fáról fára ugrálva pajkosan jöttek le. Szokás szerint kíváncsian kerestek, kutattak, fogócskáztak. Nagyon aranyosak voltak. – Nézzétek mennyi hó! - két kézzel belemarkolt és feldobta. Aztán gyúrt egy gombócot és megkezdődött a hógolyócsata. – Közben gondtalanul beszélgettek, mókáztak és kacagtak.
 – Na, én megyek- szólt Cibóka, – ebédet szeretnék főzni!
– Jól van – mi még maradunk egy kicsit- felelte Kelempájsz. Egészen addig hógolyóztak, amíg át nem nedvesedett a bundájuk. Akkor …

Mogyi beiratkozott egy pilótaképző tanfolyamra, mert arról álmodozott, hogy repülni fog és berepüli az egész országot. A tanítást tapasztalt repülést irányítók végezték. A tanfolyam ideje alatt teljesülhetett Mogyi álma.

– Olyan volt, mintha egy hatalmas, sebesen szálló madár hátán utaztam volna! – mesélte Mogyi testvéreinek. – Felszálltam a levegőbe. Ahogy emelkedtem egyre feljebb, egyre kisebbek lettek a házak, a fák, a toronyépületek, a járművek és minden más is. Egyszer csak akkorák voltak, mint az apró játékaink. Végül olyan picik lettek, mint a hangyák, aztán egyszer csak el is tűntek.

Gyönyörű országunk olyan volt fentről nézve, mint egy hatalmas, színes takaró. A zöld mezők és az erdők pedig, mintha festették volna őket. Az Alföld egy hatalmas síkság, lösz és homok …