Másnap éjjel kétségek között jelentem meg. A láthatatlanság leplét öltöttem magamra, így biztosítva, hogy ne ismétlődjön meg a korábbi eset.
Zaklatott álmai ugyanoda tértek vissza újra és újra.
Szerelmes Lucia. Boldog nászút. Lucia a halálos ágyán. Jake az őrület határán.
Vele együtt éltem át a fájdalmát ismét. 
Óvatosan felébresztettem. 
Álmosan dörzsölte szemét és értetlenül bámulta, ahogy a láthatatlanság burka lassan lefoszlott rólam, akár egy szétmálló, szakadt ruha.
– Neyla? – kérdezte bizonytalan hangon. – Miért vagy itt megint?
– Mert döntöttem. Megteszem neked, amit kértél.
Megkönnyebbülten felsóhajtott.
– De tudnod kell, ennek ára van. Súlyos ára.
– Értem. De nem számít. Nem érdekel, mibe kerül.
– Az árát mindketten megfizetjük – nyomtam meg a …

Szorosan egymás mellett álló testünk körül megjelent egy hullámzó arany-kék fényfonál. Egyre gyorsabb ütemben pulzált, miközben összepréselt minket, mint egy hordó deszkáit az abroncsa.
– Csukd be a szemed és végy egy mély levegőt! – tanácsoltam.
Rég eltemetett múltam megelevenedett a szemünk előtt.
A szoba sötétjét felváltotta a napsütés. 
Jake és én egy virágzó mandal bokor tövében álltunk, ami édes, vaníliához hasonlatos illatfelhőt eregetett magából.
– Hol vagyunk? – kérdezte bizonytalanul.
– Az én világomban, a családomnál. Sok-sok emberöltővel ezelőtt.
A sűrű növényzet mögül kilesve megpillantottam a tó partján álló faházunkat. Anyám épp akkor lépett ki a nyikorgó ajtón a konyhakertbe, kosárral a kezében. Ám ezekben az ágyásokban nem zöldségek nőttek, hanem varázslathoz …

Az első éjszaka után minden éjjel meglátogattam. 
Beléptem az álmaiba, hogy háborgó, feldúlt lelkének megnyugvást adjak.
Egyre inkább azt éreztem, hogy egy mély kötelék fűz hozzá.
Vesztesége hátborzongatóan emlékeztetett saját fájó múltamra.
Egyik éjjeli látogatásom alkalmával különös dolog történt. Jake álmában épp a parkban álló újságosbódénál állt sorban, amikor váratlanul megfordult és fürkésző, meleg barna szemével egyenesen rám nézett. Hogyan lehetséges ez?!
Gondolataim kaotikus összevisszaságban kergetőztek elmém legrejtettebb zugaiban. Keresték a választ. Azonnal sarkon fordultam és eltűntem a közeli fasor nyújtotta homályban. Kiléptem az álomból.
– Ez lehetetlen! – motyogtam magam elé.
A varázslat tökéletes volt. 
Valami más történt. 
Talán az együttérzésem túl közel …

Egy napsütötte homokos tengerparton találtam magam. Vidám nevetgélést hallottam a közelből.
– Még egy koktélt? – Jake hangja incselkedve hangzott fel.
– Szerintem épp eleget ittam mára – szólalt meg egy ismeretlen, lágy női hang.
– Ugyan Lucia! Hiszen nászúton vagyunk – vigyorgott a férfi, kezében egy üres koktélospoharat lóbálva.
– Na, jó, még egyet! De ez az utolsó mára. Esküdj! – bökte meg a lány a férfi barnára sült izmos hasát.
– Esküszöm! – forgatta a szemét Jake, közben megcsókolta a lány kezét.
Lucia csuklóját egy apró tetoválás díszítette, ami egy fehér lótuszt formázott.
Az esti félhomályban az italoktól és a szerelemtől megrészegülve sétáltak fel a homokos partról a domboldalon álló hotelbe. Belépve a szállodába, a recepciós pult falán egy naptár függött. Rápillantottam. …

Egy nyári délutánon kedvtelve hódoltam egyik szenvedélyemnek. 
A láthatatlanság leplébe burkolózva figyeltem az embereket egy eldugott padon ülve.
Felpillantva, a park harsogó zöld fái között kanyargó fehér kavicsos úton megpillantottam egy négyéves forma kisfiút és édesanyját. Kézen fogva, vidáman beszélgetve sétálgattak az árnyékot adó fák alatt. Még messze jártak tőlem, de tisztán láttam, hogy a fiúcska testét hófehér, ragyogó fény ölelte körbe, akár egy pufók felhő. A gyermeki lélek tisztasága sugárzott róla.
Szerettem ezeket a pillanatokat. Ezért is kedveltem ezt a világot.
Ahogy közelebb értek, a kisfiú enyhén összerezzent, majd felém fordította arcocskáját és békés mosolyra húzta száját. Szája szegletében nevetőgödröcskék jelentek meg. Kék szeme ragyogott, ahogy az enyémbe …

A hópelyhek, mint apró balerinák, kecsesen táncoltak végig a fagyos széllel, míg megérkeztek Lullaby falujába, ahol már nagyban folyt a karácsonyi készülődés. A fenyőillat és a mécsesek melege betöltötte az utcákat – mindezt pedig Kremp, a tizennyolc éves, félig krampusz–félig ember lány figyelte egy magas fa ágáról, ahonnan ritkán merészkedett le.

Ekkor pillantotta meg a mankóval sántikáló katonát, aki házról házra járva kopogtatott, szállást kérve Szentestére. Minden ajtó bezárult előtte.

Kremp sóhajtott, leugrott a fáról, majd felhúzta csuklyáját, hogy meg ne ijessze az idegent. Bizonytalanul, de kedvesen szólította meg:

– Itt nem találsz menedéket éjszakára… De gyere, kövess!

A katona habozva indult utána. A lány egy apró kunyhóhoz vezette, ahol meleg kandaló égett, …

– Anyuuu, a csacsi az cica? – kérdezte a hároméves Brigitta édesanyjától.
– Ó, dehogyis, Brigikém! A csacsi az egy kicsi szamár. Miért kérdezed?
– Ma az oviban tanultunk egy kis versikét, benne van, hogy: csacsi. Meg az is ott van, hogy „ógmóg”. Anyu, mi az az „ógmóg”?
– Óg-móg azt jelenti, hogy gondolkodik valamin.
– Elmondom a verset, jó?
– Persze, mondd csak!

Brigi meghajolt, majd elszavalta a verset:
Kicsi csacsi sétál, a két füle szétáll.
Azon óg-móg, mi legyen: kertész vagy tanár?
Ha megnő a kis csacsi, egy lehet csak: szamár.

A kislány megint meghajolt, anyukája megtapsolta.
– Tudod mit, Brigi? Szombaton elmegyünk hármasban (te, apu meg én) az állatsimogatóba, és ott közelről is megismerheted a kicsi csacsit. Na, mit szólsz?
– Jaj, de jó! Mennyit kell még aludni …

– Kukurukú! Kukurikú! – Kél a nap! Jó reggelt! – kukorékolt a kakas.

– Jó reggelt, szomszéd úr! – rikkantotta vissza a rigó.

Nyújtózkodva, nagyokat ásítozva ébredeztek a baromfiudvar lakói. A kiscsibék bújtak elő leggyorsabban jó meleg fészkükből.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – de csodálatos ez a reggel!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – mily jóleső a napsütés!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – olyan jót aludtam!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – nagyon szépet álmodtam.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – ma örömtelien fogok játszani.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – érzem, hogy élvezetes lesz a napom! – csipogták egymás után a sárga színű tollpamacsok.

Azzal máris csipegetni kezdtek. Eleinte még tyúkanyó közelében, aztán egyre inkább távolabb tőle. Hamarosan telerakták icipici …

Mogyi a Makkosfalvi ligetben élt családjával, egy termetes vén tölgyfán. A hosszú-hosszú zord és dermesztő téli hideg után kora reggel kismadarak füttye csábította ki jó meleg fészkéből.
– csukk-csukk-csukk – eleget pihentünk a fészekben, gyertek játszani!- Testvéreivel: Cibókával és Kelempájsszal ágról ágra, fáról fára ugrálva pajkosan jöttek le. Szokás szerint kíváncsian kerestek, kutattak, fogócskáztak. Nagyon aranyosak voltak. – Nézzétek mennyi hó! - két kézzel belemarkolt és feldobta. Aztán gyúrt egy gombócot és megkezdődött a hógolyócsata. – Közben gondtalanul beszélgettek, mókáztak és kacagtak.
 – Na, én megyek- szólt Cibóka, – ebédet szeretnék főzni!
– Jól van – mi még maradunk egy kicsit- felelte Kelempájsz. Egészen addig hógolyóztak, amíg át nem nedvesedett a bundájuk. Akkor …

Mogyi beiratkozott egy pilótaképző tanfolyamra, mert arról álmodozott, hogy repülni fog és berepüli az egész országot. A tanítást tapasztalt repülést irányítók végezték. A tanfolyam ideje alatt teljesülhetett Mogyi álma.

– Olyan volt, mintha egy hatalmas, sebesen szálló madár hátán utaztam volna! – mesélte Mogyi testvéreinek. – Felszálltam a levegőbe. Ahogy emelkedtem egyre feljebb, egyre kisebbek lettek a házak, a fák, a toronyépületek, a járművek és minden más is. Egyszer csak akkorák voltak, mint az apró játékaink. Végül olyan picik lettek, mint a hangyák, aztán egyszer csak el is tűntek.

Gyönyörű országunk olyan volt fentről nézve, mint egy hatalmas, színes takaró. A zöld mezők és az erdők pedig, mintha festették volna őket. Az Alföld egy hatalmas síkság, lösz és homok …