Tavaszt hoz a szél, de a toszkán dombokon még hideg szelek járnak, és az olajfák reszketve várják a napfény bódító melegét. Botticelli ecsetje alatt még dermedtek a színek, mintha a nyár és a tavasz sosem találkozna – csak elkerülnék egymást egy néma pillanatban. 
Primavera. Egy szó, ami már önmagában dallam. Ciprusok őrzik az utakat, kis falvak alszanak mintha elfelejtették volna őket, városok, melyek a reneszánsz ujjlenyomatát viselik. A kövek simára kopva mesélnek az évszázadokról, mintha lábnyomokba sűrűsödött volna minden, ami elmúlt. A történelem viharai megtépázták, az etruszkok élnek itt először, majd jön Róma és a többi már valóban történelem. Itt ringott a reneszánsz bölcsője. Híres szülötteid – Michelangelo, Botticelli, Leonardo da Vinci – itt hagyták a kézjegyüket. Firenze az …

Meglepő módon a polgári esküvőre kevesebben érkeztek, mint a már hagyományossá vált templomi keretek között megtartott, ünnepi szertartásra. Egyesek úgy vélekedtek, hogy az Úr színe előtt való igazságtétel fontosabb, mint az egyszerű emberek nyelvén közölt és elmondott igazmondás.

A házasságkötő teremben az ifjú fiatalasszony már szépen – ahogy illő, és ahogy kell –, hófehér ruhában, elegáns fehér színű ujjvédővel és tiarás fejdísszel volt földíszítve, míg a másik teremben az újdonsült vőlegény egy jelentősen kikoptatott, zöld színű zokniban próbálta átvészelni a rá várakozó megpróbáltatásokat; ha egyáltalán lehetett ezt így nevezni, mert kifogástalannak tűnő vajas, mályvaszínes öltönyéhez éppenséggel csöppet sem passzolt a zöldes színű és velejéig elkoptatott zokni. Az ismerősök és az …

Hétéves koromig úgy éltem, mint akit egyszerre beszippantott a magány. Feltűnően sok időt töltöttem a felnőttek társaságában, így a legtöbb ismerős, rokon vagy épp családtag azonnal levonta a megfelelő következtetést, miszerint a gyerek túlkoros, koravén, vagy éppen csak magának való! Ami – főként a mostani korban – egyet jelent a beilleszkedési nehézségekkel küszködő pszichológiai szakkifejezés fogalmával.

– Gyula! Én nem tudom, hogy mit csinál a Milánka, de ez akkor sem helyes! – hajtogatta megrögzött igazságérzettel és csökönyös vaskalapossággal nagyanyám, akinek a konyhájában még most is érzem mézes zserbója és fantasztikus kürtőskalácsa illatát.

– Ugyan már, no! Hát mi baja lenne?! Egyszerűen csak gondolkodik! – vetette könnyelműen oda nagyapám, aki maga is bölcs ember …

Mély az óceán, szinte fekete bársonyként terül el, és a fény, mint egy törékeny madár, óvatosan ereszkedik alá. Egy ponton elveszti erejét, mert a mélység nem adja ki a titkát. Erről mesélhetne ezer meg ezer hajó, akiknek a hullámsír lett az utolsó állomás. A mozdulatlan víztömeg egyre mélyebbre süllyeszti őket. Örökre eltűnnek a világ szeme elől, és így válunk mi is névtelenné, ha engedünk a mélység mámorának.

De mégis van élet. Ott is, ahol már semmit sem várnánk. Láthatatlan testek ringanak az ezer méter mély sötétben, összetörné őket a nyomás, de ők tudják, hogyan kell túlélni, hogyan kell a mélységben élni.

Benned is ott rejtőznek az előző élet apró csírái, az időóceán cseppjei, melyeket nem sodort el az emlékezet.
Hányszor érezted, hogy ezen az utcán már végigmentél, tudod, …

Nagy pelyhekben hullott a hó már napok óta Lovas szánon hozták a kenyeret a városból. 1968 - at írtunk.  Olyan hideg volt, hogy az ablakokon jégvirágok nyíltak. 

Az éj fekete bársonyként terült szét az égen, csillagok milliónyi ragyogtak rajta. Az éppen felkelő Hold bevilágította kicsiny falum utcáit, mintha tudta volna, Szenteste van.
Az utcákon alig jártak, ilyenkor mindenki igyekezett haza.  A mi kis házunkban már állt a karácsonyfa. A lucfenyő illata belengte a szobát. Magunk készítette díszek, apró piros almák, megfestett dió és kevés szaloncukor díszítette. Ágain igazi gyertyák égtek, csillagszórók szórták szét csillagjaikat. Nekünk a legszebb fa volt a világon. 
 - Milyen szép ez az este, mondta anyukám, mind együtt vagyunk.
Hájas kráfli sült a konyhában, illata bejárta a …

A hópelyhek, mint apró balerinák, kecsesen táncoltak végig a fagyos széllel, míg megérkeztek Lullaby falujába, ahol már nagyban folyt a karácsonyi készülődés. A fenyőillat és a mécsesek melege betöltötte az utcákat – mindezt pedig Kremp, a tizennyolc éves, félig krampusz–félig ember lány figyelte egy magas fa ágáról, ahonnan ritkán merészkedett le.

Ekkor pillantotta meg a mankóval sántikáló katonát, aki házról házra járva kopogtatott, szállást kérve Szentestére. Minden ajtó bezárult előtte.

Kremp sóhajtott, leugrott a fáról, majd felhúzta csuklyáját, hogy meg ne ijessze az idegent. Bizonytalanul, de kedvesen szólította meg:

– Itt nem találsz menedéket éjszakára… De gyere, kövess!

A katona habozva indult utána. A lány egy apró kunyhóhoz vezette, ahol meleg kandaló égett, …

– Anyuuu, a csacsi az cica? – kérdezte a hároméves Brigitta édesanyjától.
– Ó, dehogyis, Brigikém! A csacsi az egy kicsi szamár. Miért kérdezed?
– Ma az oviban tanultunk egy kis versikét, benne van, hogy: csacsi. Meg az is ott van, hogy „ógmóg”. Anyu, mi az az „ógmóg”?
– Óg-móg azt jelenti, hogy gondolkodik valamin.
– Elmondom a verset, jó?
– Persze, mondd csak!

Brigi meghajolt, majd elszavalta a verset:
Kicsi csacsi sétál, a két füle szétáll.
Azon óg-móg, mi legyen: kertész vagy tanár?
Ha megnő a kis csacsi, egy lehet csak: szamár.

A kislány megint meghajolt, anyukája megtapsolta.
– Tudod mit, Brigi? Szombaton elmegyünk hármasban (te, apu meg én) az állatsimogatóba, és ott közelről is megismerheted a kicsi csacsit. Na, mit szólsz?
– Jaj, de jó! Mennyit kell még aludni …

– Kukurukú! Kukurikú! – Kél a nap! Jó reggelt! – kukorékolt a kakas.

– Jó reggelt, szomszéd úr! – rikkantotta vissza a rigó.

Nyújtózkodva, nagyokat ásítozva ébredeztek a baromfiudvar lakói. A kiscsibék bújtak elő leggyorsabban jó meleg fészkükből.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – de csodálatos ez a reggel!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – mily jóleső a napsütés!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – olyan jót aludtam!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – nagyon szépet álmodtam.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – ma örömtelien fogok játszani.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – érzem, hogy élvezetes lesz a napom! – csipogták egymás után a sárga színű tollpamacsok.

Azzal máris csipegetni kezdtek. Eleinte még tyúkanyó közelében, aztán egyre inkább távolabb tőle. Hamarosan telerakták icipici …

Mogyi a Makkosfalvi ligetben élt családjával, egy termetes vén tölgyfán. A hosszú-hosszú zord és dermesztő téli hideg után kora reggel kismadarak füttye csábította ki jó meleg fészkéből.
– csukk-csukk-csukk – eleget pihentünk a fészekben, gyertek játszani!- Testvéreivel: Cibókával és Kelempájsszal ágról ágra, fáról fára ugrálva pajkosan jöttek le. Szokás szerint kíváncsian kerestek, kutattak, fogócskáztak. Nagyon aranyosak voltak. – Nézzétek mennyi hó! - két kézzel belemarkolt és feldobta. Aztán gyúrt egy gombócot és megkezdődött a hógolyócsata. – Közben gondtalanul beszélgettek, mókáztak és kacagtak.
 – Na, én megyek- szólt Cibóka, – ebédet szeretnék főzni!
– Jól van – mi még maradunk egy kicsit- felelte Kelempájsz. Egészen addig hógolyóztak, amíg át nem nedvesedett a bundájuk. Akkor …

Mogyi beiratkozott egy pilótaképző tanfolyamra, mert arról álmodozott, hogy repülni fog és berepüli az egész országot. A tanítást tapasztalt repülést irányítók végezték. A tanfolyam ideje alatt teljesülhetett Mogyi álma.

– Olyan volt, mintha egy hatalmas, sebesen szálló madár hátán utaztam volna! – mesélte Mogyi testvéreinek. – Felszálltam a levegőbe. Ahogy emelkedtem egyre feljebb, egyre kisebbek lettek a házak, a fák, a toronyépületek, a járművek és minden más is. Egyszer csak akkorák voltak, mint az apró játékaink. Végül olyan picik lettek, mint a hangyák, aztán egyszer csak el is tűntek.

Gyönyörű országunk olyan volt fentről nézve, mint egy hatalmas, színes takaró. A zöld mezők és az erdők pedig, mintha festették volna őket. Az Alföld egy hatalmas síkság, lösz és homok …