Nem, nem bánok semmit sem
(Non, je ne regrette rien)
(Edith Piaf – Yves Montand)

Párizs egy októberi estéje úgy derengett, mintha a fény félúton meggondolta volna magát. A Montmartre fölött lebegő ködben minden mozdulat lassabbnak tűnt, minden hang mélyebbnek, mintha a város maga is visszatartotta volna a lélegzetét. Itt mindig maradt valami a művészekből: egy elkenődött festékfolt a macskaköveken, egy félbehagyott dallam, amit senki nem fejezett be. A Sacré-Cœur katedrálisa fölényes mosollyal magasodott föléjük. A mártírok iránti engesztelésül épült, de hol van már az emlékük?

Edith a színfalak mögött állt, apró termete ellenére úgy töltötte ki a teret, mintha a levegő is az ő ritmusára rezgett volna. A fellépés előtti csendben a keze remegett. Nem félelemből, hanem abból a …

Édesanyám vidám asszony volt. Humorérzékét még akkor sem vesztette el, amikor élete küzdelmét vívta, amit sajnos végül elvesztett…
Tudnivaló az is, hogy a nagyapám egy igen kemény, kis túlzással élve kegyetlen ember volt, de azért néha pislákolt benne a vidámság fénye, és estek meg olyan anekdotikus pillanatok is, amelyeket érdemes megörökíteni:

Valamikor régen, amikor édesanyám még a szülői házban élt, és nagyapám is erős volt, nemkülönben egészséges, így fordult hozzá:

– Apu, az ember a majomtól származik?

Nagyapám ránézett, összébb húzta szemöldökét, és így szólt:

– Te igen, de én nem!

A szenteste elmúlt, az ajándékokat kinyitották a gyerekek, és eljött a karácsony este.
Ma karácsony este van, de nem tudok aludni – gondolkodott hangosan Izabell, és a testvére hallotta.
Elizabett ránézett a testvérére. – Mit akarsz, megkaptad az ajándékodat, mi kell még!
– Ikrek vagyunk, kaptunk ajándékot, mindig sokat akarsz, teneked semmi nem elég!
– Menj a francba, Izabell, elegem van.
– Eleged van, mi? – Nem kaptad meg az ajándékodat?! Elizabett mérgesen fordult a másik oldalára.
– Menj a francba, utállak! Izabell is a másik oldalára fordult. – Utálom a karácsonyt, és tégedet is.
Elizabett mosolygott, lassan visszafordult, és nézte a testvérét. – Még mindig azt hiszed, az a fontos, ki milyen ajándékot kap, mi?
Sötét van, este van, mit akarsz ezzel? – Szerinted mi az …

Szenteste négy kisgyerek ült a szobában akkor, és nem volt jó kedvük, csak ültek halkan.
Azon az estén nem esett a hó, és csak a hideg szél rázta a fagyott faágakat.
A szél hangja néha hangos volt és félelmetes, de a gyerekek nem tudtak aludni.
Négy ágyon négy gyerek próbált aludni, de nem ment, és akkor a 12 éves Júlia megszólalt.
Mit gondoltok, buták, még soha nem kaptunk ajándékot, aludjatok, elég, aludjatok végre.
A két ikerfiú egymás mellett próbált aludni, de nem sikerült sehogyan sem!
Júlia lánytestvére, Margaréta is mellette próbált aludni, de nem tudott, hangosan süvített a szél.
– Hallgass, Júlia, az iker nem tud aludni, meg én sem, nincs ajándék, nem is volt, soha nem is lesz!
Anyuéknak nincsen pénzük, és a Mikulás sem létezik, Júlia, fogd be – az egyik iker átfordult a …

2. rész
Egyébként ki az, aki a kiskorára kristálytisztán emlékezik vissza, hiszen akkor még mindenki kisgyermekként kezdi az életét. Igazából valahogy el kellett kezdenem. A fényképek útmutatót adnak a kezdetekről, és szüleink kedves elmondása az alap. Jómagam is innen táplálkoztam.

Visszakanyarodom arra, hogy jöttek a bentlakásos iskolák, ahol sorstársaimmal együtt tanulhattam. Budapesten, a Mexikói úton jártam általános iskolába. Azután, ha jól emlékszem, jött a Marczibányi téri szakmunkásképző iskola. Nagyon jó volt ott, az első szerelem megtapasztalása – akkor még nem volt nagy szám –, de mindig meg tudtam magamat védeni.

Visszamegyek egy kicsit a gyerekkorba, eszembe jutott egy momentum. Csendes voltam, anyukám mindig mondta: rázzam meg magam, mert így örökké félni fogok az …

A hópelyhek, mint apró balerinák, kecsesen táncoltak végig a fagyos széllel, míg megérkeztek Lullaby falujába, ahol már nagyban folyt a karácsonyi készülődés. A fenyőillat és a mécsesek melege betöltötte az utcákat – mindezt pedig Kremp, a tizennyolc éves, félig krampusz–félig ember lány figyelte egy magas fa ágáról, ahonnan ritkán merészkedett le.

Ekkor pillantotta meg a mankóval sántikáló katonát, aki házról házra járva kopogtatott, szállást kérve Szentestére. Minden ajtó bezárult előtte.

Kremp sóhajtott, leugrott a fáról, majd felhúzta csuklyáját, hogy meg ne ijessze az idegent. Bizonytalanul, de kedvesen szólította meg:

– Itt nem találsz menedéket éjszakára… De gyere, kövess!

A katona habozva indult utána. A lány egy apró kunyhóhoz vezette, ahol meleg kandaló égett, …

– Anyuuu, a csacsi az cica? – kérdezte a hároméves Brigitta édesanyjától.
– Ó, dehogyis, Brigikém! A csacsi az egy kicsi szamár. Miért kérdezed?
– Ma az oviban tanultunk egy kis versikét, benne van, hogy: csacsi. Meg az is ott van, hogy „ógmóg”. Anyu, mi az az „ógmóg”?
– Óg-móg azt jelenti, hogy gondolkodik valamin.
– Elmondom a verset, jó?
– Persze, mondd csak!

Brigi meghajolt, majd elszavalta a verset:
Kicsi csacsi sétál, a két füle szétáll.
Azon óg-móg, mi legyen: kertész vagy tanár?
Ha megnő a kis csacsi, egy lehet csak: szamár.

A kislány megint meghajolt, anyukája megtapsolta.
– Tudod mit, Brigi? Szombaton elmegyünk hármasban (te, apu meg én) az állatsimogatóba, és ott közelről is megismerheted a kicsi csacsit. Na, mit szólsz?
– Jaj, de jó! Mennyit kell még aludni …

– Kukurukú! Kukurikú! – Kél a nap! Jó reggelt! – kukorékolt a kakas.

– Jó reggelt, szomszéd úr! – rikkantotta vissza a rigó.

Nyújtózkodva, nagyokat ásítozva ébredeztek a baromfiudvar lakói. A kiscsibék bújtak elő leggyorsabban jó meleg fészkükből.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – de csodálatos ez a reggel!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – mily jóleső a napsütés!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – olyan jót aludtam!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – nagyon szépet álmodtam.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – ma örömtelien fogok játszani.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – érzem, hogy élvezetes lesz a napom! – csipogták egymás után a sárga színű tollpamacsok.

Azzal máris csipegetni kezdtek. Eleinte még tyúkanyó közelében, aztán egyre inkább távolabb tőle. Hamarosan telerakták icipici …

Mogyi a Makkosfalvi ligetben élt családjával, egy termetes vén tölgyfán. A hosszú-hosszú zord és dermesztő téli hideg után kora reggel kismadarak füttye csábította ki jó meleg fészkéből.
– csukk-csukk-csukk – eleget pihentünk a fészekben, gyertek játszani!- Testvéreivel: Cibókával és Kelempájsszal ágról ágra, fáról fára ugrálva pajkosan jöttek le. Szokás szerint kíváncsian kerestek, kutattak, fogócskáztak. Nagyon aranyosak voltak. – Nézzétek mennyi hó! - két kézzel belemarkolt és feldobta. Aztán gyúrt egy gombócot és megkezdődött a hógolyócsata. – Közben gondtalanul beszélgettek, mókáztak és kacagtak.
 – Na, én megyek- szólt Cibóka, – ebédet szeretnék főzni!
– Jól van – mi még maradunk egy kicsit- felelte Kelempájsz. Egészen addig hógolyóztak, amíg át nem nedvesedett a bundájuk. Akkor …

Mogyi beiratkozott egy pilótaképző tanfolyamra, mert arról álmodozott, hogy repülni fog és berepüli az egész országot. A tanítást tapasztalt repülést irányítók végezték. A tanfolyam ideje alatt teljesülhetett Mogyi álma.

– Olyan volt, mintha egy hatalmas, sebesen szálló madár hátán utaztam volna! – mesélte Mogyi testvéreinek. – Felszálltam a levegőbe. Ahogy emelkedtem egyre feljebb, egyre kisebbek lettek a házak, a fák, a toronyépületek, a járművek és minden más is. Egyszer csak akkorák voltak, mint az apró játékaink. Végül olyan picik lettek, mint a hangyák, aztán egyszer csak el is tűntek.

Gyönyörű országunk olyan volt fentről nézve, mint egy hatalmas, színes takaró. A zöld mezők és az erdők pedig, mintha festették volna őket. Az Alföld egy hatalmas síkság, lösz és homok …