1. rész

Nem kezdem a kiskoromtól, mert az már közhelyes lenne, ámbár ha jól belegondolok, ott is volt egy kis gubanc a történetben. Aki még nem ismerne engem, hiszem, hogy még nem olyan sokan tudják. Na de azok a gyönyörű hetvenes-nyolcvanas évek. Ezerkilencszázhetvennégyben megszületett nővérem szerencsésen, aztán következtem én. De itt történtek a kis bakik: nem úgy jöttem világra, ahogy kellett volna, de hát ez csak egy kis harc volt az életben maradásért, és végül is megmenekültem. Erről ennyit, nincs mit sajnálni ezen, vannak nálam hosszabban, súlyosabban megszülető kisgyermekek. Mit kellene még itt írni, valahogy nincs mit erről tovább taglalni, még annyit dióhéjban, hogy drága szüleim megtettek mindent értem, amit csak az akkori korszakban meg lehetett tenni. Azután jöttek az …

„I'm always dreamin'” – énekli Johnny Burnette… akkor hát álmodjunk mi is. Vagy talán ideje lenne, a szív titkos vágyaiból valóságot építeni? Homokvárak helyett szilárd falakat, amiket nem visz el az első szélvihar. 
Kezdjük ott, ahol minden elindul: önmagunkban. Minden nagy utazás első lépése ez. A hit, ami nem kívül lakik, hanem a mellkasunk mélyén, mint egy csendes dobbanás. Ott álmodunk arról, hogy nekünk is lesz, ami másnak van. Ez olyan, mintha a másik életét akarnád élni. Ne irigyeld, mert nem tudod, hogy mit irigyelsz. És vajon az kell nekünk, vagy saját ösvényt kéne járnunk a belső iránytű szerint? Ekkor kell a hit mélysége, ami független minden „izmustól” és eszmétől. Kell még a mély önfegyelem, ami nem a fejben, hanem a szív árnyékos zugából szól.
A titok ott bujkál az alázat …

Tavaszt hoz a szél, de a toszkán dombokon még hideg szelek járnak, és az olajfák reszketve várják a napfény bódító melegét. Botticelli ecsetje alatt még dermedtek a színek, mintha a nyár és a tavasz sosem találkozna – csak elkerülnék egymást egy néma pillanatban. 
Primavera. Egy szó, ami már önmagában dallam. Ciprusok őrzik az utakat, kis falvak alszanak mintha elfelejtették volna őket, városok, melyek a reneszánsz ujjlenyomatát viselik. A kövek simára kopva mesélnek az évszázadokról, mintha lábnyomokba sűrűsödött volna minden, ami elmúlt. A történelem viharai megtépázták, az etruszkok élnek itt először, majd jön Róma és a többi már valóban történelem. Itt ringott a reneszánsz bölcsője. Híres szülötteid – Michelangelo, Botticelli, Leonardo da Vinci – itt hagyták a kézjegyüket. Firenze az …

Ezek az izgatott és sok esetben megmagyarázhatatlan látogatások magukon viselték a sietősség és a rohanás szinte összes mozzanatát; mintha a meneküléssel lettek volna egyenlőek. A plátói viszony, azt kell mondanunk, túlságosan hamar és vulkánkitörésszerűen lezajlott. Hunyó Elemér ezt pontosan így gondolta el magában; szerinte is meglepően gyorsan nyalták-falták egymás mohó és vérpiros ajkait, és a mindenség halhatatlan és örök érzetével csimpaszkodtak egymásba, hogy aztán röpke – alig két és fél óra után – már mind a ketten menjenek megkezdett és befejezetlenül hagyott dolgaik után! Bár az izzásban egymásnak adakozó, forrongó testek némiképpen kompenzálták és elhessegették feje felől a szégyent!

A gyönyörűen megbarnult, bronzbarna és mosolygós szemű, karcsú hölgy mindebből csupán …

Akkor éjjel meglehetősen későn szólt, hogy haza akar menni! A mindig makrancos és velejéig minden lében kanál osztályfőnöke drasztikusan elvette tőle mobiltelefonját; amit még végszükség esetére az apjától kapott – hogy ha bármi probléma vagy nagyobb természetű gond adódik, akkor bátran hazaszólhasson. Most ilyesmiről szó sem volt. Csupán csak a szalagavatón történt négy táncban való aktív részvétel folytán úgy kimerült, hogy már csak kitágult pupillákkal bámulni tudott a körötte lezajló eseményekre, és bamba boci szemekkel mosolyogni: bár majd leszakadt a lába.

Ehhez még jött az a keserű és jellemzően speciális hungarikum is, miszerint a nyilvánosabb szórakozóhelyeken a hölgyeknek nem, csupán csak az urak pénztárcáját rövidítették meg néhány keresetlen ropogós bankjeggyel! Ez fiatal …

A hópelyhek, mint apró balerinák, kecsesen táncoltak végig a fagyos széllel, míg megérkeztek Lullaby falujába, ahol már nagyban folyt a karácsonyi készülődés. A fenyőillat és a mécsesek melege betöltötte az utcákat – mindezt pedig Kremp, a tizennyolc éves, félig krampusz–félig ember lány figyelte egy magas fa ágáról, ahonnan ritkán merészkedett le.

Ekkor pillantotta meg a mankóval sántikáló katonát, aki házról házra járva kopogtatott, szállást kérve Szentestére. Minden ajtó bezárult előtte.

Kremp sóhajtott, leugrott a fáról, majd felhúzta csuklyáját, hogy meg ne ijessze az idegent. Bizonytalanul, de kedvesen szólította meg:

– Itt nem találsz menedéket éjszakára… De gyere, kövess!

A katona habozva indult utána. A lány egy apró kunyhóhoz vezette, ahol meleg kandaló égett, …

– Anyuuu, a csacsi az cica? – kérdezte a hároméves Brigitta édesanyjától.
– Ó, dehogyis, Brigikém! A csacsi az egy kicsi szamár. Miért kérdezed?
– Ma az oviban tanultunk egy kis versikét, benne van, hogy: csacsi. Meg az is ott van, hogy „ógmóg”. Anyu, mi az az „ógmóg”?
– Óg-móg azt jelenti, hogy gondolkodik valamin.
– Elmondom a verset, jó?
– Persze, mondd csak!

Brigi meghajolt, majd elszavalta a verset:
Kicsi csacsi sétál, a két füle szétáll.
Azon óg-móg, mi legyen: kertész vagy tanár?
Ha megnő a kis csacsi, egy lehet csak: szamár.

A kislány megint meghajolt, anyukája megtapsolta.
– Tudod mit, Brigi? Szombaton elmegyünk hármasban (te, apu meg én) az állatsimogatóba, és ott közelről is megismerheted a kicsi csacsit. Na, mit szólsz?
– Jaj, de jó! Mennyit kell még aludni …

– Kukurukú! Kukurikú! – Kél a nap! Jó reggelt! – kukorékolt a kakas.

– Jó reggelt, szomszéd úr! – rikkantotta vissza a rigó.

Nyújtózkodva, nagyokat ásítozva ébredeztek a baromfiudvar lakói. A kiscsibék bújtak elő leggyorsabban jó meleg fészkükből.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – de csodálatos ez a reggel!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – mily jóleső a napsütés!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – olyan jót aludtam!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – nagyon szépet álmodtam.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – ma örömtelien fogok játszani.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – érzem, hogy élvezetes lesz a napom! – csipogták egymás után a sárga színű tollpamacsok.

Azzal máris csipegetni kezdtek. Eleinte még tyúkanyó közelében, aztán egyre inkább távolabb tőle. Hamarosan telerakták icipici …

Mogyi a Makkosfalvi ligetben élt családjával, egy termetes vén tölgyfán. A hosszú-hosszú zord és dermesztő téli hideg után kora reggel kismadarak füttye csábította ki jó meleg fészkéből.
– csukk-csukk-csukk – eleget pihentünk a fészekben, gyertek játszani!- Testvéreivel: Cibókával és Kelempájsszal ágról ágra, fáról fára ugrálva pajkosan jöttek le. Szokás szerint kíváncsian kerestek, kutattak, fogócskáztak. Nagyon aranyosak voltak. – Nézzétek mennyi hó! - két kézzel belemarkolt és feldobta. Aztán gyúrt egy gombócot és megkezdődött a hógolyócsata. – Közben gondtalanul beszélgettek, mókáztak és kacagtak.
 – Na, én megyek- szólt Cibóka, – ebédet szeretnék főzni!
– Jól van – mi még maradunk egy kicsit- felelte Kelempájsz. Egészen addig hógolyóztak, amíg át nem nedvesedett a bundájuk. Akkor …

Mogyi beiratkozott egy pilótaképző tanfolyamra, mert arról álmodozott, hogy repülni fog és berepüli az egész országot. A tanítást tapasztalt repülést irányítók végezték. A tanfolyam ideje alatt teljesülhetett Mogyi álma.

– Olyan volt, mintha egy hatalmas, sebesen szálló madár hátán utaztam volna! – mesélte Mogyi testvéreinek. – Felszálltam a levegőbe. Ahogy emelkedtem egyre feljebb, egyre kisebbek lettek a házak, a fák, a toronyépületek, a járművek és minden más is. Egyszer csak akkorák voltak, mint az apró játékaink. Végül olyan picik lettek, mint a hangyák, aztán egyszer csak el is tűntek.

Gyönyörű országunk olyan volt fentről nézve, mint egy hatalmas, színes takaró. A zöld mezők és az erdők pedig, mintha festették volna őket. Az Alföld egy hatalmas síkság, lösz és homok …