Egyszer, még az idő előtt, volt egy tér, amely nem volt sem kint, sem bent. Nem volt neve, csak ritmusa. Nem volt fala, csak rezgése. Ott született minden, ami valaha kérdezni mert. A tér nem beszélt, csak emlékeztetett. A fény nem világított, csak jelen volt. És az ember, még test nélkül, csak hangolódott. Ebben a térben, az Éden-méhben, megfogant egy lány. Nem született, hanem visszhangként jelent meg.
A neve: Éden. Nem azért jött, hogy éljen, hanem hogy emlékezzen.

Egy napon, egy rezgő mezőn, ahol a fű nem nőtt, csak figyelt, ahol a nap nem sütött, csak világított, ott ült valaki. A Tiszta Szívű – Jézus.
Aki nem jött, csak jelen volt.
Aki nem tanított, csak emlékeztetett.

Éden:
Miért érzem úgy, hogy nem vagyok ott, ahol lennem kellene?

Jézus:
Mert nem máshol kell lenned, …

A táblát jól ismerte. Nem kezdő játékos volt.
Sok variáció futott át rajta, mielőtt a keze megmozdult volna. Tudta, melyik lépéssel van esélye nyerni. Tudta, mit diktál a logika.
Az ujja megállt a sakkbábu felett.
Egy másik lépés képe villant fel benne – rosszabb, kockázatosabb, az a fajta, amire az emberek a fejükhöz csapnak. Olyan, amit sosem tanítanak.
Ha ezt lépi, veszíthet.
Ha nem, önmagát veszti el.
A terem csendje mélyebb lett.
A bábu megindult.
Ezt a játszmát ugyan elvesztette – szinte sose győzött.
De tudta, úgy emlékeznek egyszer majd rá, aki szívvel irányította a bábukat. 
Aki végül az életet nyerte meg.

Az asszony a tükör előtt állt. Szeméből peregtek a könnyek, a látvány – mint mindig – elrettentette. Undor fogta el, amikor megpillantotta a tükörképét. Nem hiszem el, hogy ez lett belőlem, ismételgette, valahányszor a tükörbe nézett. Hová lett az egykori karcsú derekam, feszes mellem...? Löttyedt hasát és lógó melleit bámulta... Pedig valaha nagyon csinos nő volt. A kisvárosban, ahol akkoriban élt, minden férfi megfordult utána. Udvarlókból sosem volt hiánya... Később férjhez ment, szült két gyereket. A két szülés után is megtartotta fiatalos, karcsú alakját. Néhány évvel ezelőtt a férje elhagyta. Elváltak. Mivel a gyerekei már felnőttek, (lánya külföldön találta meg a boldogságát, fia pedig a messzi fővárosban él kis családjával) egyedül maradt. Magányos volt. Elkezdett enni. Az evés …

Még itthon élek. És olykor elmerengek azon, mit jelent másoknak az „itthon”, vagy éppen az „otthon”. Mert nem mindig ugyanaz. A szavak egyszerűek, de súlyuk van – mint egy kavics, ami a zsebünkben van. Nem látjuk, de érezzük a súlyát. Vitatkozni csak akkor lehet, ha ugyanarról a térfélről beszélünk. Ha a gyökerek ugyanabba a földbe kapaszkodnak.

Idős férfi, a nevét nem írhatom le, de a története valódi. Mindazoké, akik egykor az életüket féltve országot és földrészt váltottak.

– A klisé nálunk is az volt, mint azoknál, akik 56-ban elmentek. Talán elcsépelt nektek, akik utána születtetek, és csak történelemórán hallottatok róla. De mi az életünket féltve váltottunk hazát – nem szívből, hanem kényszerből. Nem beszélek a kezdeti nehézségekről. Az mindig más, attól függ, hová sodorja az …

Jason odaköltözött a Mesterhez, és figyelt a szavaira. Megértette, hogy a pénzhez való viszonya szoros kapcsolatban áll a belső érzéseivel. Látta, hogy a múltja és a benne lévő hitrendszerek formálják a jelenét.
– Tehát, Mester, ha a tudatosságom változik, akkor a helyzetem is változni fog? – kérdezte izgatottan.

– Pontosan – válaszolta Rejnád Mester. – Ahogy egyre tudatosabbá válsz, az életed körülményei is átalakulnak. Az energia, ami körülvesz minket, egy tükör: tükrözi a belső világodat. Ha tudod, hogy minden energia és fény, akkor a külső világod is ehhez igazodik.

Jason szívében új megértés született. Ahogy hallgatta a Mester tanításait, érezte, hogy nemcsak a szavak, hanem a mögöttes igazságok is mélyen rezonálnak benne. Az elmúlt évek küzdelmei, fájdalmai és veszteségei …

A tengeri sünök szétterpeszkedve fekszenek
a móló sziklaköves oldalán körbe-körbe.

Unottan napoznak, naponta ők unatkoznak.
– Mit kellene tenni ma? – szólal meg az egyik pár.

– Nekem akadt mára egy zseniális ötletem!
– Menjünk, csipkedjük meg a nyaraló vendégeket!

– Mit akarsz, Sülike? – kérdezik tőle gúnyosan.
– Menjünk a pihenő ember ellen csoportosan!

– Csússzunk, mint a csigák, hogy jussunk oda titokban!
Remek buli lesz a sok ugrándozó napozó!

– A tüskéket hogy szedik ki? – szólt közbe egy süni.
– Ugyan már, mit számít, ha nekünk pompásan esik.

– Utánam, ki velem van! Induljunk! – szólt egy kicsi.
Hódítsuk meg a partot, lássuk a felfordulást!

Néhányan beállnak, mások szemüket meresztik.
Milyen akció lesz itt? Nekem nem nagyon tetszik.

Sodródnak, egy …

Köztudottan a tenger mélyén él a polip,
boldog, ha sáskarákkal táplálkozik.
Hosszú karjaival bekebelezi őket.
Beolvad a tengerbe, úgy rejtőzget.
Ügyesen férkőzik a közelükbe, mert
neki akad mindig szabad keze.
Most azonban a rák észrevette.

– Mit akarsz velem te, eszemente?
Jó lennék neked ugye vacsorára?
Ezt az örömet nem adom meg mára!

Ő ibolyántúli fényt bocsát ki,
az ellenséget így hamar észleli.
A polip sem hagyja magát,
gyorsan körbekarolja a derekát.
Erre a rák akkora pofonokat osztogat,
husánggal se adhatnánk nagyobbat.

Akkor a polip újra támad a fejével,
be akarja kapni a csőrével.
De a másik se hagyja magát,
felforrósítja a páncélos hátát.

Így a polipnak már rettenet.
Mi az, hogy nem bírok el veled?
Kis semmiség vagy hozzám képest!
Nem mond le a …

Az ég alja kezd vörösödni,
a nap most kezd felfelé szökni.
Csendes még a tenger vize.
Nem tolong ott sehol senki se.

– A vízen halászok vannak –
szólt a nagy hal a kis halnak.
– Jól figyelj most a hálóra!
Bele ne akadj horogba!
Ne kecsegtessen még téged
az ínycsiklandozó étek!
Idelenn megtalálsz mindent,
ami itt csak neked kellhet.
Mindenkor légy roppant figyelmes,
szükség esetén türelmes!
Ne hagyd magad, ha támadnak!
Szólj nekem akkor, ha bántanak!

Közben körbe-körbejárva
prüszköl öblöseket cápa.
Kedves szavakkal traktálja,
hogy jól vigyázzon magára.

A kis hal már megsokallja.
– Minek ez a sok blab-blab-bla?
Miért félt ennyire engem?
Máskor ő az ellenségem!
Valami dolog nem tiszta.
Egyébként is felismerem
a halászhálót régóta.

Bátorságát …

Vörös-tengerben a felszín alatt,
delfinek hajszolják a halakat.
Fent sem unatkozik nyáron senki,
egy  jacht épp a vízre most futott ki.
 
Utána ugrott egy tacskó kutya,
mintha hajózni lenne gusztusa,
de ez kelletének csak a fele,
így a mély tengerbe huppant bele.
 
Nézd, a kicsi beleesett! - mondta 
ijedten egy ember, ki épp látta.
Nem baj! Tud úszni, menteni nem kell
- szólt egy másik, szunyókálni kezdett.
 
A hajó csak egyre távolodott,
a kicsi gyorsabb tempóra váltott.
A távolság egyre növekedett,
a kitartás fáradságosabb lett.
 
Míg nem egy delfin észrevette őt,
az orrára kapta fel , mint egy hőst.
Ezáltal újra erőre kapott,
merészen, vígan ficánkolgatott.
 
Közben a delfin ügyesen rájött,
hogy a kis vakarcs miért nyöszörgött.
Tudatosan úszott tovább …

Egy cinege ült a havas ágon a Makkosfalvi ligetben, a kövér hóembert nézte. Épp ma készítették, Újév napján Mogyiék, ugyanis hosszú-hosszú idő után, Szilveszter este szállingózni kezdett a hó. Éjjel már egyre sűrűbben hullott, reggelre pedig már vastag hó borította a földet. Január hozta magával. Vastag hófehér bundába öltözve érkezett. Ki tudja, hogy honnan jött, de éppen itt és most megpihent, leült egy padra. A mögötte lévő öreg fán, annak is az egyik ágán gubbasztott a cinege. Amikor elállt a hóesés, Mogyiék kijöttek a fészkükből, és boldogan vették birtokukba a hólepte földet. Először meggyúrták a mosolygós, dici-duci hóembert, utána hógolyóztak egy jót. Tudjátok, hogy mit csináltak utána? Jól gondoltátok, szánkóztak. Hol egymást húzták, hol egymás mögé ülve csúsztak, száguldoztak …