Újév reggelén a toll az én kezemben remegett. Néztem a papírt, és éreztem mindazt, amit már megígértem valaha, majd csendben megszegtem. Most mást írtam: idén nem fogadok meg semmit. Furcsa megkönnyebbülés volt. Mintha végre nem magam ellen esküdnék. Közel érzem ezt a mondatot, mert nem követel, csak kísér. Nem tudom, sikerül-e „megtartani” – talán nem is kell. Inkább irányt mutat: lassabban élni, figyelni magamra, engedni a hibákat.

A papíron kevés szó van, bennem mégis több igazság, mint bármelyik korábbi fogadalomban. Nem fogadalmakra használom fel szavaimat, hanem a fájdalomból született szépirodalmi tehetségem kamatoztatására. Boldogabb, könnyebb, felszabadultabb évet kívánok magamnak és mindenki másnak is!

Emlékszel még, amikor azon a teliholdas éjszakán együtt sétáltunk a fenyők szegélyezte folyóparton? Fel tudod még idézni a havas hegyek ormait, a csillagokat a tiszta égbolton?
Úgy nézett ki a táj, mint a természet élő festménye. Akkor is telihold volt, és ma is az van. A 2026-os év első teliholdja kúszott fel az égre.
Hallom még a víz folyásának lágy csobogását, ahogy a sziklák megtörik útját, a frissen hullott hó ropogását a talpunk alatt. Érzem a hideg és a fenyők illatát. Érzem a hűvös fuvallat csókját az arcomon. Kéz a kézben sétáltunk, és akkor egy örök ígéretet tettél nekem, hogy mindig velem maradsz. A Hold megpecsételte az ígéretünket, ő volt a tanúja annak, amit akkor ígértél nekem. Azóta sok év telt el…
Te már nem vagy itt velem, egy lettél a telihold mellett a fénylő …

Kopogtak Charlotte hálószobája ajtaján. 
– Gyere! – szólt kissé álmos hangon a szoba lakója. 
Eva, a szobalány, szinte lábujjhegyen lépett be, letette a kisasztalra a teáskannát, melyből a citromfű illata keveredett a hársvirág aromájával. 
– Öntsek, kisasszony? 
– Nem kell, felkelek. Elmehetsz! 
Eva kisurrant az ajtón, így nem látta, hogy úrnője kiszökken az ágyból. Charlotte a megszokott selyem és csipke helyett most egyszerű farmert és I LOVE YOU feliratú pólót viselt, olcsó sportcipővel, amit a szomszéd utcában rendezett garázsvásártól elsétálva egy turkálóban vett.
Bekapcsolta kedvenc zenei albumját, ismétlésre rakva. Időzítette, hogy a gép időközben egy nagyon régi beszélgetést is játsszon le, a távoli barátnőjével. Mindent elrendezett, van három és fél órája, hogy megtegye. …

A fiú csendes léptekkel haladt az öreg, elhagyatott épület felé. Elhatározta, hogy ma mindenképpen megteszi. Úgy érezte, elég bátor hozzá, hogy megtegye. Az a szóbeszéd járta, hogy az öreg épület alagsorában szellemek laknak. Olykor-olykor zeneszót is hallani. Mintha valaki zongorán játszana. A fiú lassan lebotorkált a lába alatt rémisztően nyikorgó lépcsőkön az alagsorba. Már csak pár lépés választotta el a folyosó végi helyiségtől. Mire az ajtóhoz ért, már a torkában dobogott a szíve. Félt. Megpróbálta kinyitni az ajtót. Első próbálkozása kudarcba fulladt. Az ajtó nem nyílt ki a többszöri próbálkozása ellenére sem. Utolsó erőfeszítésével rántott egyet az öreg ajtón… és az hatalmas nyikorgással ugyan, de kinyílt. Óvatosan lebotorkált a meredek lépcsőkön. Leért. Első pillantása az öreg …

A terem csendje vastagabb volt, mint a levegő. A sakkóra kattant, figyelmeztetve, hogy a gondolkodás is fogyó idő. Már tíz perce néztem a táblát. A gyalog biztonságot ígért, a huszár kockázatot. Eszembe jutott minden halogatott döntésem, minden elszalasztott lehetőségem. Tudtam, hogy bármit lépek, veszíthetek. De ha nem lépek, biztosan.

Megfogtam a huszárt. Előreléptem vele. Az ellenfél felnézett. Mosolygott. A játszma elkezdődött, és én végre éltem.

Abban a pillanatban megértettem, hogy a bátorság nem a győzelemről szól, hanem arról, hogy vállaljuk a következményeket, és továbbmegyünk akkor is, amikor félünk, csendben, türelemmel, időt nyerve, mégis döntve, önmagunkért mindig, és a jövőért, felelősen.

A tengeri sünök szétterpeszkedve fekszenek
a móló sziklaköves oldalán körbe-körbe.

Unottan napoznak, naponta ők unatkoznak.
– Mit kellene tenni ma? – szólal meg az egyik pár.

– Nekem akadt mára egy zseniális ötletem!
– Menjünk, csipkedjük meg a nyaraló vendégeket!

– Mit akarsz, Sülike? – kérdezik tőle gúnyosan.
– Menjünk a pihenő ember ellen csoportosan!

– Csússzunk, mint a csigák, hogy jussunk oda titokban!
Remek buli lesz a sok ugrándozó napozó!

– A tüskéket hogy szedik ki? – szólt közbe egy süni.
– Ugyan már, mit számít, ha nekünk pompásan esik.

– Utánam, ki velem van! Induljunk! – szólt egy kicsi.
Hódítsuk meg a partot, lássuk a felfordulást!

Néhányan beállnak, mások szemüket meresztik.
Milyen akció lesz itt? Nekem nem nagyon tetszik.

Sodródnak, egy …

Köztudottan a tenger mélyén él a polip,
boldog, ha sáskarákkal táplálkozik.
Hosszú karjaival bekebelezi őket.
Beolvad a tengerbe, úgy rejtőzget.
Ügyesen férkőzik a közelükbe, mert
neki akad mindig szabad keze.
Most azonban a rák észrevette.

– Mit akarsz velem te, eszemente?
Jó lennék neked ugye vacsorára?
Ezt az örömet nem adom meg mára!

Ő ibolyántúli fényt bocsát ki,
az ellenséget így hamar észleli.
A polip sem hagyja magát,
gyorsan körbekarolja a derekát.
Erre a rák akkora pofonokat osztogat,
husánggal se adhatnánk nagyobbat.

Akkor a polip újra támad a fejével,
be akarja kapni a csőrével.
De a másik se hagyja magát,
felforrósítja a páncélos hátát.

Így a polipnak már rettenet.
Mi az, hogy nem bírok el veled?
Kis semmiség vagy hozzám képest!
Nem mond le a …

Az ég alja kezd vörösödni,
a nap most kezd felfelé szökni.
Csendes még a tenger vize.
Nem tolong ott sehol senki se.

– A vízen halászok vannak –
szólt a nagy hal a kis halnak.
– Jól figyelj most a hálóra!
Bele ne akadj horogba!
Ne kecsegtessen még téged
az ínycsiklandozó étek!
Idelenn megtalálsz mindent,
ami itt csak neked kellhet.
Mindenkor légy roppant figyelmes,
szükség esetén türelmes!
Ne hagyd magad, ha támadnak!
Szólj nekem akkor, ha bántanak!

Közben körbe-körbejárva
prüszköl öblöseket cápa.
Kedves szavakkal traktálja,
hogy jól vigyázzon magára.

A kis hal már megsokallja.
– Minek ez a sok blab-blab-bla?
Miért félt ennyire engem?
Máskor ő az ellenségem!
Valami dolog nem tiszta.
Egyébként is felismerem
a halászhálót régóta.

Bátorságát …

Vörös-tengerben a felszín alatt,
delfinek hajszolják a halakat.
Fent sem unatkozik nyáron senki,
egy  jacht épp a vízre most futott ki.
 
Utána ugrott egy tacskó kutya,
mintha hajózni lenne gusztusa,
de ez kelletének csak a fele,
így a mély tengerbe huppant bele.
 
Nézd, a kicsi beleesett! - mondta 
ijedten egy ember, ki épp látta.
Nem baj! Tud úszni, menteni nem kell
- szólt egy másik, szunyókálni kezdett.
 
A hajó csak egyre távolodott,
a kicsi gyorsabb tempóra váltott.
A távolság egyre növekedett,
a kitartás fáradságosabb lett.
 
Míg nem egy delfin észrevette őt,
az orrára kapta fel , mint egy hőst.
Ezáltal újra erőre kapott,
merészen, vígan ficánkolgatott.
 
Közben a delfin ügyesen rájött,
hogy a kis vakarcs miért nyöszörgött.
Tudatosan úszott tovább …

Egy cinege ült a havas ágon a Makkosfalvi ligetben, a kövér hóembert nézte. Épp ma készítették, Újév napján Mogyiék, ugyanis hosszú-hosszú idő után, Szilveszter este szállingózni kezdett a hó. Éjjel már egyre sűrűbben hullott, reggelre pedig már vastag hó borította a földet. Január hozta magával. Vastag hófehér bundába öltözve érkezett. Ki tudja, hogy honnan jött, de éppen itt és most megpihent, leült egy padra. A mögötte lévő öreg fán, annak is az egyik ágán gubbasztott a cinege. Amikor elállt a hóesés, Mogyiék kijöttek a fészkükből, és boldogan vették birtokukba a hólepte földet. Először meggyúrták a mosolygós, dici-duci hóembert, utána hógolyóztak egy jót. Tudjátok, hogy mit csináltak utána? Jól gondoltátok, szánkóztak. Hol egymást húzták, hol egymás mögé ülve csúsztak, száguldoztak …