Annak idején, amikor még lógott a tojáshéj a valagamon, alig vártam az ajándékozást, és ezzel a következő legókreálmányt, amit összeszerelés után majd szétszedek, hátha tudok majd építeni abból és a már meglévő ömlesztett legókészletből valami még fainabbat. Ez papíron jól is hangzik, gyakorlatilag viszont ez körülbelül kétszer ha sikerült. Mégis a szüleim számára volt valami varázslatos abban, ahogy az őszinte örömteli mosolytól úgy dagad tojásméretűre az arcom, mint Dezső bácsi szemgolyója a kokszitól annó.

Viszont ahogy felnő az ember, egyre inkább macerássá válik ez az ajizás dolog. Van a hasznos, de van már belőle hatszáz másik kategória, mint például a zokni, amit anyámtól kaptam majdnem nyolc éven keresztül, miközben az év többi napján ezt megelőzőleg ha hússzor nem mondta el …

– Hol az a kurva, kibaszott kulcs? – üvöltötte torkaszakadtából Apa.  Ki-be járkált a konyhából a vendégszobába, majd a pinceajtónál megállt. Jó pár perce tartott már ez az őrjöngés... Öklével verte a pinceajtót. Már vagy negyedszer tette meg ugyanazt az útvonalat a pinceajtóig... Luca az ágyban a jó meleg paplan alatt remegett. Úgy gondolta, ha Apa nem tud lejutni a pincébe, akkor nem fog inni és nem bántja majd Anyát... Nem akart ő rosszat, de Apa üvöltését hallva, már megbánta, hogy a pinceajtó kulcsát a pöcegödörbe dobta... Egész testében remegett, félt, hogy Apa valami rosszat tesz. Nem is csoda, hiszen a férfi napi szinten ivott, gyakran került tettlegességre is sor. A kislányt nem bántotta, de az asszony testét gyakran borították kék-zöld foltok. A véraláfutások a szeme alatt …

– És ha kitör a Vesuvius?
– Hogy érted a kérdést, barátom?
– Szó szerint értem, ó, Caius Vicinius. Mi lesz, ha kitör a Ve­suvius?
– Ó, drága barátom, Sergius Lucinus, miért aggódsz emiatt? Az istenek vigyáznak ránk.
– Igen, tudom, de gondold csak végig. Ugye tisztában vagy vele, hogy egy ekkora vulcanus, mint a Vesuvius, egész váro­sunkat eltörölheti a föld színéről?
– Hát azért az talán túlzás, barátom. Elég messze épült a hegytől ahhoz, hogy a láva idáig elérjen.
– Bizonyára, de elég messze ahhoz is, hogy egy pyroclasticus kitöréstől is biztonságban lehessünk?
– Nos, hát ebben igazad van, az alighanem elérne minket.
– Szerinted mekkora károkat okozna, ó, Caius Vicinius?
– Hát ha elég nagy lenne, akkor bizony, Jupiterre, egy dena­ri­ust sem adnék bárkinek az életéért, aki akkor …

Mikor az ember több száz kilométert utazik a sztrádán, van ideje gondolkodni, főleg ha nem ő vezet, nincs, ami lekösse a figyelmét. Néha vált néhány mondatot útitársaival, de jobbára nem – órák hosszat nem lehet beszélgetni. Főleg nem a sztrádán. A Connect nagyon csendes autó, de nem akkor, amikor százharminccal vágtat a sztrádán. Ilyenkor kinyújtóztatja kövérkés testét, és mély hangú üvöltéssel rohan előre. Élvezi a rohanást, hogy megmutathatja, mit tud – én pedig ezt a hangot szeretem. Mert azt jelenti, hogy a sztrádán vagyunk, máshol nem megyünk ennyivel, én pedig imádom a sztrádát. Mert szeparálva vagyok a szembejövő forgalomtól. 

A sztráda külön világ. Végein hosszú felvezető szakaszok és kanyargós csomópontok különítik el a közönséges utaktól, a végeláthatatlan sztráda mentén …

– Hölgyeim és uraim, kérem, tekintsék meg a vetítővásznon a szerkezeti képletet – mutatott felfelé a professzor. – A miraklícium arról kapta nevét, hogy csodálatos anyag. Először is: az előállítása rendkívül olcsó. Egy liter miraklíciumhoz kell négyszáz gramm konyhasó, háromszáz gramm glükóz vagy fruktóz, akár közönséges konyhai cukor is, kétszáz gramm víz, száz gramm aszkorbinsav, továbbá néhány gramm szén és foszfor. Valamint ez a körülbelül negyven dollárból előállítható lepárlóberendezés. Ez óránként állít elő egy litert. Az áramfogyasztást is beleszámítva egy liter miraklícium körülbelül egy dollárba kerül ilyen házilagos körülmények között, de nagyüzemi gyártásban persze sokkal olcsóbb lesz. Most pedig tekintsék meg a miraklíciumot.
Felemelte a palackot és kitöltötte a folyadékot …

A hópelyhek, mint apró balerinák, kecsesen táncoltak végig a fagyos széllel, míg megérkeztek Lullaby falujába, ahol már nagyban folyt a karácsonyi készülődés. A fenyőillat és a mécsesek melege betöltötte az utcákat – mindezt pedig Kremp, a tizennyolc éves, félig krampusz–félig ember lány figyelte egy magas fa ágáról, ahonnan ritkán merészkedett le.

Ekkor pillantotta meg a mankóval sántikáló katonát, aki házról házra járva kopogtatott, szállást kérve Szentestére. Minden ajtó bezárult előtte.

Kremp sóhajtott, leugrott a fáról, majd felhúzta csuklyáját, hogy meg ne ijessze az idegent. Bizonytalanul, de kedvesen szólította meg:

– Itt nem találsz menedéket éjszakára… De gyere, kövess!

A katona habozva indult utána. A lány egy apró kunyhóhoz vezette, ahol meleg kandaló égett, …

– Anyuuu, a csacsi az cica? – kérdezte a hároméves Brigitta édesanyjától.
– Ó, dehogyis, Brigikém! A csacsi az egy kicsi szamár. Miért kérdezed?
– Ma az oviban tanultunk egy kis versikét, benne van, hogy: csacsi. Meg az is ott van, hogy „ógmóg”. Anyu, mi az az „ógmóg”?
– Óg-móg azt jelenti, hogy gondolkodik valamin.
– Elmondom a verset, jó?
– Persze, mondd csak!

Brigi meghajolt, majd elszavalta a verset:
Kicsi csacsi sétál, a két füle szétáll.
Azon óg-móg, mi legyen: kertész vagy tanár?
Ha megnő a kis csacsi, egy lehet csak: szamár.

A kislány megint meghajolt, anyukája megtapsolta.
– Tudod mit, Brigi? Szombaton elmegyünk hármasban (te, apu meg én) az állatsimogatóba, és ott közelről is megismerheted a kicsi csacsit. Na, mit szólsz?
– Jaj, de jó! Mennyit kell még aludni …

– Kukurukú! Kukurikú! – Kél a nap! Jó reggelt! – kukorékolt a kakas.

– Jó reggelt, szomszéd úr! – rikkantotta vissza a rigó.

Nyújtózkodva, nagyokat ásítozva ébredeztek a baromfiudvar lakói. A kiscsibék bújtak elő leggyorsabban jó meleg fészkükből.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – de csodálatos ez a reggel!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – mily jóleső a napsütés!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – olyan jót aludtam!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – nagyon szépet álmodtam.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – ma örömtelien fogok játszani.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – érzem, hogy élvezetes lesz a napom! – csipogták egymás után a sárga színű tollpamacsok.

Azzal máris csipegetni kezdtek. Eleinte még tyúkanyó közelében, aztán egyre inkább távolabb tőle. Hamarosan telerakták icipici …

Mogyi a Makkosfalvi ligetben élt családjával, egy termetes vén tölgyfán. A hosszú-hosszú zord és dermesztő téli hideg után kora reggel kismadarak füttye csábította ki jó meleg fészkéből.
– csukk-csukk-csukk – eleget pihentünk a fészekben, gyertek játszani!- Testvéreivel: Cibókával és Kelempájsszal ágról ágra, fáról fára ugrálva pajkosan jöttek le. Szokás szerint kíváncsian kerestek, kutattak, fogócskáztak. Nagyon aranyosak voltak. – Nézzétek mennyi hó! - két kézzel belemarkolt és feldobta. Aztán gyúrt egy gombócot és megkezdődött a hógolyócsata. – Közben gondtalanul beszélgettek, mókáztak és kacagtak.
 – Na, én megyek- szólt Cibóka, – ebédet szeretnék főzni!
– Jól van – mi még maradunk egy kicsit- felelte Kelempájsz. Egészen addig hógolyóztak, amíg át nem nedvesedett a bundájuk. Akkor …

Mogyi beiratkozott egy pilótaképző tanfolyamra, mert arról álmodozott, hogy repülni fog és berepüli az egész országot. A tanítást tapasztalt repülést irányítók végezték. A tanfolyam ideje alatt teljesülhetett Mogyi álma.

– Olyan volt, mintha egy hatalmas, sebesen szálló madár hátán utaztam volna! – mesélte Mogyi testvéreinek. – Felszálltam a levegőbe. Ahogy emelkedtem egyre feljebb, egyre kisebbek lettek a házak, a fák, a toronyépületek, a járművek és minden más is. Egyszer csak akkorák voltak, mint az apró játékaink. Végül olyan picik lettek, mint a hangyák, aztán egyszer csak el is tűntek.

Gyönyörű országunk olyan volt fentről nézve, mint egy hatalmas, színes takaró. A zöld mezők és az erdők pedig, mintha festették volna őket. Az Alföld egy hatalmas síkság, lösz és homok …