Mély az óceán, szinte fekete bársonyként terül el, és a fény, mint egy törékeny madár, óvatosan ereszkedik alá. Egy ponton elveszti erejét, mert a mélység nem adja ki a titkát. Erről mesélhetne ezer meg ezer hajó, akiknek a hullámsír lett az utolsó állomás. A mozdulatlan víztömeg egyre mélyebbre süllyeszti őket. Örökre eltűnnek a világ szeme elől, és így válunk mi is névtelenné, ha engedünk a mélység mámorának.

De mégis van élet. Ott is, ahol már semmit sem várnánk. Láthatatlan testek ringanak az ezer méter mély sötétben, összetörné őket a nyomás, de ők tudják, hogyan kell túlélni, hogyan kell a mélységben élni.

Benned is ott rejtőznek az előző élet apró csírái, az időóceán cseppjei, melyeket nem sodort el az emlékezet.
Hányszor érezted, hogy ezen az utcán már végigmentél, tudod, …

Szeretettel osztom,meg veletek  Karácsonyi Szívhangok Antológiában megjelent novellámat! Fogadjátok szeretettel! 💝🙏💝

Nagy pelyhekben hullott a hó már napok óta Lovas szánon hozták a kenyeret a városból. 1968 - at írtunk.  Olyan hideg volt, hogy az ablakokon jégvirágok nyíltak. 

Az éj fekete bársonyként terült szét az égen, csillagok milliónyi ragyogtak rajta. Az éppen felkelő Hold bevilágította kicsiny falum utcáit, mintha tudta volna, Szenteste van.
Az utcákon alig jártak, ilyenkor mindenki igyekezett haza.  A mi kis házunkban már állt a karácsonyfa. A lucfenyő illata belengte a szobát. Magunk készítette díszek, apró piros almák, megfestett dió és kevés szaloncukor díszítette. Ágain igazi gyertyák égtek, csillagszórók szórták szét csillagjaikat. Nekünk a legszebb fa volt a …

Hát, újra itt vagy… eljöttél, pedig nem is hívtalak.
Kint nagy, kövér, sötét dunyhák fedik az eget, mintha az ég is csak szomorúan, belenyugvón figyelné léptedet.
Mondd, mit akarsz? Látom, kicicomáztad magad… hogy vigasztalni jöttél? Engemet? Hát nem látod, hogy milyen tökéletesen élem életem? Hogyan? Most meg azt mondod, nézzem a ragyogó, csillogó, villogó fényeket?
Hát legyen, de csak mert tudom, addig úgysem mész el… nézem…
Valóban, az a kis világító szarvas nagyon kedves a szomszéd udvarban… Most meg hiányolod, hogy én miért nem díszítek? Újra? Újra ez a téma? Hagyd el ezt a smúzolást, mintha nem tudnád… a meghitt idill elérhetetlen fogalma már évek óta, mint egy öreg, rongyos papírgalacsin porosodik a sarokban.
Hogy mondod? Seperjem ki? Tegyem ki a szűrét? Van helyette szépen …

Károly, miután kilépett az ajtón, és elhagyta az épületet, még egyszer visszafordult, és szokás szerint tekintetét az első emeleti nagy ablakra emelte. Már az első látogatásnál feltűnt neki, milyen aránytalanul nagy ablakok díszelegnek a kórház komor, szürke homlokzatán. Az ablakok, mint valami nagy szemek, figyelő tekintetüket a kórházépület előtt néhány méterrel húzódó egyenes, széles, nagy forgalmú sugárútra szegezték. Az egész nap folyton folyvást tartó erős gépkocsiforgalom átható zaja miatt ritkán nyíltak meg az ablakok.

Károly beteg apját járt látogatni a kórházba, aki már több mint három hete feküdt itt. Ezalatt mindenféle vizsgálatnak vetették alá, de eddig még nem sikerült megtalálni bajának okát.

Az apja túl a nyolcvanon, már inkább közelebb a kilencvenhez, egyedül élt …

A torony, amit az emberi remény emelt az égnek, és az emberiség megváltásának szimbóluma akart lenni – helyette az utolsó túlélők szarkofágja lett. Az emberek már nem dolgoztak a földeken, a csatornák eliszaposodtak, a vetések helyén csak gaz nőtt. A munkáskéz, amely egykor mindezeket létrehozta, most csak épített, és rémülten nézte az eget. 
Ziuszudra, Surrupak királya tudta, hogy őrült idők jönnek, a világ remegett, az ég sötétjében közeledett az égi gyík – Gondwana pusztító árnya. Ziuszudra sürgette a munkásokat, gyorsabban, magasabbra, ha elérik a csillagokat, akkor megállíthatják az időt. De az idő kizuhant a tengelyéből – az egyre vadabbul tomboló szél ellen a torony sem adott menedéket.
A Vízözön – széttépte az addig ismert világot. Gondwana darabjaira hullott. A Vízözön új …

A hópelyhek, mint apró balerinák, kecsesen táncoltak végig a fagyos széllel, míg megérkeztek Lullaby falujába, ahol már nagyban folyt a karácsonyi készülődés. A fenyőillat és a mécsesek melege betöltötte az utcákat – mindezt pedig Kremp, a tizennyolc éves, félig krampusz–félig ember lány figyelte egy magas fa ágáról, ahonnan ritkán merészkedett le.

Ekkor pillantotta meg a mankóval sántikáló katonát, aki házról házra járva kopogtatott, szállást kérve Szentestére. Minden ajtó bezárult előtte.

Kremp sóhajtott, leugrott a fáról, majd felhúzta csuklyáját, hogy meg ne ijessze az idegent. Bizonytalanul, de kedvesen szólította meg:

– Itt nem találsz menedéket éjszakára… De gyere, kövess!

A katona habozva indult utána. A lány egy apró kunyhóhoz vezette, ahol meleg kandaló égett, …

– Anyuuu, a csacsi az cica? – kérdezte a hároméves Brigitta édesanyjától.
– Ó, dehogyis, Brigikém! A csacsi az egy kicsi szamár. Miért kérdezed?
– Ma az oviban tanultunk egy kis versikét, benne van, hogy: csacsi. Meg az is ott van, hogy „ógmóg”. Anyu, mi az az „ógmóg”?
– Óg-móg azt jelenti, hogy gondolkodik valamin.
– Elmondom a verset, jó?
– Persze, mondd csak!

Brigi meghajolt, majd elszavalta a verset:
Kicsi csacsi sétál, a két füle szétáll.
Azon óg-móg, mi legyen: kertész vagy tanár?
Ha megnő a kis csacsi, egy lehet csak: szamár.

A kislány megint meghajolt, anyukája megtapsolta.
– Tudod mit, Brigi? Szombaton elmegyünk hármasban (te, apu meg én) az állatsimogatóba, és ott közelről is megismerheted a kicsi csacsit. Na, mit szólsz?
– Jaj, de jó! Mennyit kell még aludni …

– Kukurukú! Kukurikú! – Kél a nap! Jó reggelt! – kukorékolt a kakas.

– Jó reggelt, szomszéd úr! – rikkantotta vissza a rigó.

Nyújtózkodva, nagyokat ásítozva ébredeztek a baromfiudvar lakói. A kiscsibék bújtak elő leggyorsabban jó meleg fészkükből.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – de csodálatos ez a reggel!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – mily jóleső a napsütés!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – olyan jót aludtam!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – nagyon szépet álmodtam.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – ma örömtelien fogok játszani.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – érzem, hogy élvezetes lesz a napom! – csipogták egymás után a sárga színű tollpamacsok.

Azzal máris csipegetni kezdtek. Eleinte még tyúkanyó közelében, aztán egyre inkább távolabb tőle. Hamarosan telerakták icipici …

Mogyi a Makkosfalvi ligetben élt családjával, egy termetes vén tölgyfán. A hosszú-hosszú zord és dermesztő téli hideg után kora reggel kismadarak füttye csábította ki jó meleg fészkéből.
– csukk-csukk-csukk – eleget pihentünk a fészekben, gyertek játszani!- Testvéreivel: Cibókával és Kelempájsszal ágról ágra, fáról fára ugrálva pajkosan jöttek le. Szokás szerint kíváncsian kerestek, kutattak, fogócskáztak. Nagyon aranyosak voltak. – Nézzétek mennyi hó! - két kézzel belemarkolt és feldobta. Aztán gyúrt egy gombócot és megkezdődött a hógolyócsata. – Közben gondtalanul beszélgettek, mókáztak és kacagtak.
 – Na, én megyek- szólt Cibóka, – ebédet szeretnék főzni!
– Jól van – mi még maradunk egy kicsit- felelte Kelempájsz. Egészen addig hógolyóztak, amíg át nem nedvesedett a bundájuk. Akkor …

Mogyi beiratkozott egy pilótaképző tanfolyamra, mert arról álmodozott, hogy repülni fog és berepüli az egész országot. A tanítást tapasztalt repülést irányítók végezték. A tanfolyam ideje alatt teljesülhetett Mogyi álma.

– Olyan volt, mintha egy hatalmas, sebesen szálló madár hátán utaztam volna! – mesélte Mogyi testvéreinek. – Felszálltam a levegőbe. Ahogy emelkedtem egyre feljebb, egyre kisebbek lettek a házak, a fák, a toronyépületek, a járművek és minden más is. Egyszer csak akkorák voltak, mint az apró játékaink. Végül olyan picik lettek, mint a hangyák, aztán egyszer csak el is tűntek.

Gyönyörű országunk olyan volt fentről nézve, mint egy hatalmas, színes takaró. A zöld mezők és az erdők pedig, mintha festették volna őket. Az Alföld egy hatalmas síkság, lösz és homok …