Önfeledten bújócskáztak a bárányfelhők a tavaszi napsütésben, oly pajkosan, mint a gyermekek szoktak, amikor érzik, hogy végérvényesen elköszönt a tél és a tavasz eljövetelének senki sem tudja útját állni. Az egyik felhő éppen a másik mögé bújt és cinkosan egy jót somolygott. Párával telten olykor összeütköztek, ilyenkor nevetésük hatására hűsítő cseppek szálltak a park kopott padjaira. Oly sok mindent láthattak már ezek az utcai bútordarabok, hogy valaki igazán megszánhatná és lefesthetné őket. A park közepén álló ósdi szökőkút négy vízsugarából kettő üzemelt csak, az sem szimmetrikusan ontotta magából a vízcseppeket. Mindebből Tamás nem sokat vett észre, csak azt érezte, hogy lekívánkozik róla kiskabát délidőben, amikor jóízűen elfogyasztott ebédje után a padon sütkérezett. Mióta …

Tükör által – fény és árnyék között.
Tükör által homályosan… s tükör nélkül? Még annál is kevésbé látunk. Bosszantóan őszinte, hisz nem torzít, csak visszatükrözi, amit elfelednénk. A valóság nem ismer iróniát, és a retusáló fényekben épp az vész el, amit meg kéne látnunk – az igazságunkat.
A romok és a téglák.
Ha minden darabokra hullott, ne a múlt köveiből építkezz. Az elhasznált formák, csak régi árnyakat idéznek. Átfestve még nem új, csak más színű illúzió. A látszat mindig csábít – de a valóság az, ami tényleg megtart.
Az idő tolvajai.
Ha nem alkotsz semmit, ellopod az idődet – pedig azt nem ajándékba kaptad, hanem feladatként. Lopni sosem illeszkedik egy élet méltó tervéhez, akkor sem, ha úgy hisszük, ezt kértük „odafenn”. Mindenki hozott magával „talentumot”, ki többet ki …

Azon a télen sok hó esett. A város felvette szebb, fehér öltözékét. 
Hetven év körüli ősz szakállú öregember botorkált az összelapátolt hóbuckák között. Kötött bojtos sapkát viselt, kezében jókora barna bőrtáska. Kopott, piszkos ködmönét nem bámulták meg, pedig már senki nem hordott ilyet. Megszokták, a környéken mindenki ismerte. Torzonborz szakállából alig látszottak ki világoskék szemei, zavarodottan, gyanakodva forgatta őket. Orrát pirosra csípte a hideg, szinte világított, mint egy autó hátsó lámpája. Egyszerre hógolyó érte a hátán. Az öregember meglepő fürgeséggel vágta magát hasra és fedezéket keresve kúszni kezdett. Körülötte, rajta egymás után puffantak a hógolyók. Arcán eszelős rémülettel, végül menedéket talált egy letakart, oldalkocsis motorkerékpár mögött.
– Itt vannak! – …

Barátaink meghívására tavasszal Londonba repültünk. Úgy egyeztünk meg előzetesen, hogy az óratoronynál (Big Ben) találkozunk.
Ezen a napon a városban ünnepi rendezvénysorozat volt. Igazából akkor tudatosult bennünk.
– Te nem láttad a neten, hogy most van az ünnep? – kérdezte Anna a párját.
– Sajnos nem, biztosan nem indultunk volna el.

Azonban a Heathrow-i repülőtérre a tömeg ellenére szerencsésen megérkeztek. Már nem így jártak a csomagokkal, ugyanis az átszállás miatt a müncheni reptéren maradtak. Ez a lelkesedésüket kissé beárnyékolta, de megígérték, hogy kiszállítják, ha megérkeznek a szállodába.

Az út a találkahely felé igen izgalmas volt, az új metrón, az emeletes piros buszokon utazni páratlan élmény. Majd jöttek a piros telefonfülkék.
Majd a Buckingham-palota. Itt aztán …

Az idei nyáron túrázási célpontunk Izland lett. Tele voltunk kíváncsisággal, különleges élmények beszippantására való vággyal. Itt a vulkáni kitörések nem ritkák, így be is jelentkeztünk egy nap nyugvó vulkáni túrára.
– Gondolod, hogy nem veszélyes az ilyen? – kérdezte aggódva Emma, hiszen ezen a szigeten gyakoriak a kitörések.
– Úgy vélem, a helyiek ismerik már a tulajdonságait, tudják, merre mehetünk.

Megfelelő körültekintéssel jártunk a kihűlt láva talajon, láttunk kisebb krátereket. Egészen távol még vékonyka lávafolyam is füstölgött, mikor valaki felkiáltott a távcsöve mögül.
– Megmozdult a hegy csúcsa, a jég elindult! Kissé mindenki megrökönyödött, de kíváncsian figyelt felfelé a több kilométerre levő oromra.

A hegy gyomrában már a tűz dolgozott, forrósította a takarót. …

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas, smaragdzöld erdő, ahol a fák koronája olyan magasra nyúlt, hogy a madarak felhőket súrolva daloltak bennük. Az erdőben éltek a zöld manók – (apró, szorgos népség) –, akik mohából és virágszirmokból építették házaikat. És ott éltek a tündérek is, akik a harmatcseppeket gyémántként csillogtatták a leveleken minden hajnalon.

A manók és a tündérek szerették egymást, bár külön világban éltek: a manók a földben és a gyökerek között, a tündérek pedig a levegőben, a fény és a szellő birodalmában. De minden évben, amikor a legelső hópihe lehullott, összegyűltek a tisztás szívében, hogy megünnepeljék a szabad erdő napját.

Ezen a napon senki sem dolgozott, senki sem sietett. A manók dióhéjban sült süteményt hoztak, a tündérek …

Óriás vihar pusztított
végig a falu szélénél.
Mindenki a menedéket
kereste magának fürgén.

Az ég minduntalan dörgött,
villámok sűrűn cikáztak.
Olyan, mintha világvége
után nem takarítanának.

A kis gólya egyik szárnya
megsérült a tornádóban.
Odaszólt neki a párja:
– Gyere a madárkórházba!

Sipító hanggal jelezte,
hogy valaki észrevegye.
Jött az ápoló sietve,
bekente, be is kötözte.

– Ez finom békahús, egyél!
Kell, hogy hamar erős legyél!
Jól esett a gondoskodás,
jutalom lett a kacsintás.

El is kezdett gyógyulgatni,
igyekezett szót fogadni.
Igen megszerették egymást,
együtt csinálták a tornát.

– Emeld kicsit magasabbra,
aztán hajlíts oldaladra!
Pár nap múlva nem billegett,
hanem szárnyával illegett.

Napról napra magasabbra,
míg eljutott a …

A levegő egyre melegedett,
a fészkek is megelevenedtek.
Minden irányból már jöttek-mentek
a tojásból kikelt csepp egyedek.

Többen vizet kedvelő csemeték,
kik próbálják úszótudásukat.
Ahogy anyukkal belecuppannak,
rögvest evezni is megtanulnak.

A tóparton egy apró homokvár
nyújtogatta tornyát az ég felé.
Épp odaért egy pici vadkacsa,
aki most kelt ki még a tojásból.

Mi lehet ez? Megnézem – gondolta.
Nem tudom, hol vagyok! Mit is látok?
Segítséget én honnan kaphatok?
Nagy nehezen feljutott a csúcsra.

Azonnal belecsúszott a tóba.
– Segítség! Mi zajlik itt le velem?
Mi ez a valami? Nem ismerem!
Kapálózni kezdett a lábával.

Megérzi, hogy tovább is halad már.
Milyen csoda! Nem lépek sehova,
mégis közelednek felém mások?
Kicsik, nagyok, színesek és …

Gyakori az árhullám
a folyó ezen szakaszán.
A tavaszi olvadás nagy
víztömeget sodor át.
Meg-megrémiszti a
víz apró élővilágát.

Kacsamama tojásait
derékig vízben álló
nyárfa odvába rakta.
Félti, jól be is takarta.

Hömpölygött a vízáradat,
repedtek a tojáshéjak.
Bújtak elő a kicsik,
mint a sötét siserahad.

– A következő áradatnál
már ti is vízre szálltok!
Együtt fedezzük majd fel
a titkos vízivilágot!

Apró, ügyes szökkenéssel
lejtenek a habok közé.
Egymás után sorakozva,
mint megannyi katona.

Mindig akad kakukktojás,
ki nem bírja a csobbanást.
Félelem ül a szárnyában,
anyáért kiált, hogy hallja.

– Gyere értem kérlek!
Nagyon, borzasztóan félek!
Mi lesz, ha visz az áradat,
s többé téged nem láthatlak?

– Én már azt megterveztem,
nem lesz bajod neked …

Valamikor réges-régen, még abban az időben, amikor a gyerekek mezítláb szaladgáltak egy kiadós nyári zápor után, amikor még tehénke kérődzött az istállóban, és békák brekegése hallatszott a nádas felől, a családom egy tarkabarka rét kellős közepén egy aprócska házban élt.  Tavasztól késő őszig az ámbitus alatt fogyasztottuk el a reggelit, ebédet, vacsorát. Az estéket szerettem a legjobban, mert vacsora közben a szüleim a másnapi teendőket beszélték meg, és én addig bámulhattam a sötétkék égboltot átszúró sejtelmes csillagokat, és tudtam nemsokára nyugovóra tér mindenki. Csupán a kutya ugatja majd az égbolton komótosan ballagó holdat, a tücskök is elteszik a hegedűjüket, és bent a levendulaillatú szobában régi időkről, hajdan élt emberekről meséltek a szüleink, a kismalacról és a …