A modern, felszínes, digitális exhibicionizmusra berendezkedett groteszk kor kitermelte sorai közül a modernség álruhájába öltöztetett, túlzásba vitt perc-emberkéket. Senki sem értette, hogy igazándiból mire is vágyhat gyakorlatilag egy modern, független gondolkodású, szupermodell álomszép, karrierista nő, aki akár minden egyes nap más-más éttermekben ebédelhet, egy hónap alatt akár még azt is bátran megengedheti magának, hogy háromszor-négyszer tegyen álomutazást valamelyik szubtrópikus óceánparti szigetre.

Mintha csak ezek a nők már alapból arra lettek volna predesztinálva és kiválasztva, hogy elsőrangúak legyenek bármiben, amihez csak hozzáfognak. Sikeres, profitorientált vállalkozást, gazdag férjet és szépséges, állandóan fotóképes sztárcsemetéket tudhassanak maguk mögött. És …

Egy április végi idő volt a kilencvenes évek derekán, amikor – szerencsére – nincs túl meleg, és nem is szükséges, hogy az ember szkafanderszerű télikabátba burkolózzék.
A meghitt kisvárosi környezet kicsit még fel is erősítette a keserédes búcsút, melyet egy kamaszkorban lévő fiú és lány egymás iránt érzett, akárcsak a kölcsönös örök barátság és szerelem megfellebbezhetetlen érzését.
A kilencvenes évek végén az internetről még nem sokat lehetett tudni, és a számítástechnika is kezdetleges gyermekcipőkben járt Európa egyes részein. Ellenben rengeteg kézzel és írógéppel készített levél és irat született a digitalizációt megelőző évtizedben.

– Nagyon hiányozni fogsz nekem, Ádi! – A gyönyörű kamasz lány azonnal szorosan magához ölelte a jócskán megszeppent, pufók kamasz srácot, aki …

Elegáns sakktáblamintás kosztümöt viselt, körömcipővel és laptoptáskával, mézszőke haját szigorú kontyba fogta össze, amitől máris nagyon megközelíthetetlen, nagyon hivatalos jelleget öltött egész megjelenése.
Markáns, hollófekete gurulós bőröndöt húzott maga után, mikor végre kikeveredett a repülőgépből, hogy aztán a nemzetközi váróban vegye át számtalan csomagját. Majd nagyot sóhajtott, és felnézett a fátyolfelhők keresztezte égre. Igaz, még csupán augusztus vége felé járt az idő, de mégis volt valami nagyon szeszélyes az emberek hangulatában…

– Taxi! Kérem! – emelte fel jó magasra kezét, mintha csak újból egy iskolai órán jelentkezne felelőként, és mikor egy kanárisárga taxi máris előtte állt meg, kicsit megnyugodott, hogy mégsem kell elvesztegetnie további értékes perceit. Ugyanis …

Az első terhessége idején alig maradtak rajta pluszkilók. Alig százhatvannégy centis magasságához és ötven kilójához képest fantasztikusan bomba és sugárzó formában volt.
Nem győzte fogadni azon gratulációkat és jókívánságokat, melyek főként az alakjával voltak kapcsolatosak.
– Ó! Drágám! Te aztán fantasztikusan nézel ki! Még mindig extravagáns és csinos vagy!
– Látom, neked bejött a házas élet, nem úgy, mint nekem! – gratuláltak barátnői, akik már mindannyian átestek első terhességükön, és valakit már most totálisan kiborítottak a háztartással és gyerekneveléssel járó feladatok.

Kata a világ legboldogabb emberének érezhette magát, hiszen nemsokára életet fog adni első babájának, és az ő egészségét és jólétét tartotta elsődlegesen szem előtt.
Férje, Miklós azonban megmaradt a …

Nem, nem bánok semmit sem
(Non, je ne regrette rien)
(Edith Piaf – Yves Montand)

Párizs egy októberi estéje úgy derengett, mintha a fény félúton meggondolta volna magát. A Montmartre fölött lebegő ködben minden mozdulat lassabbnak tűnt, minden hang mélyebbnek, mintha a város maga is visszatartotta volna a lélegzetét. Itt mindig maradt valami a művészekből: egy elkenődött festékfolt a macskaköveken, egy félbehagyott dallam, amit senki nem fejezett be. A Sacré-Cœur katedrálisa fölényes mosollyal magasodott föléjük. A mártírok iránti engesztelésül épült, de hol van már az emlékük?

Edith a színfalak mögött állt, apró termete ellenére úgy töltötte ki a teret, mintha a levegő is az ő ritmusára rezgett volna. A fellépés előtti csendben a keze remegett. Nem félelemből, hanem abból a …

A pitypang nem tudta, hogy ő virág. Csak azt érezte, valami megváltozott. Mintha világítana.
Jó ideje, hajnaltájt, amikor a fény még bizonytalan volt, és a szél óvatosan lépkedett a réten, egy apró tündér érkezett hozzá. Nilla szárnya áttetsző volt, mint a kimondatlan ígéretek, ruhája zöld, mint a remény, amely még nem fáradt el.
A tündér a pitypang közepére ült, oda, ahonnan látni az egész eget. Kezében apró aranyszikrákat hordott.
– Ne félj – suttogta. – Nem fúj el a szél, csak továbbvisz. A pitypang megfeszült, mintha tudná, hogy nem tarthat meg mindent.
És most először meghajolt a tündér előtt.
Nilla minden egyes szálhoz hozzáért. Megsimította a szirmokat, mintha emlékeztetni akarná őket arra, honnan jöttek. A szálak fényleni kezdtek – ahogy a jó szavak világítanak az …

A hópelyhek, mint apró balerinák, kecsesen táncoltak végig a fagyos széllel, míg megérkeztek Lullaby falujába, ahol már nagyban folyt a karácsonyi készülődés. A fenyőillat és a mécsesek melege betöltötte az utcákat – mindezt pedig Kremp, a tizennyolc éves, félig krampusz–félig ember lány figyelte egy magas fa ágáról, ahonnan ritkán merészkedett le.

Ekkor pillantotta meg a mankóval sántikáló katonát, aki házról házra járva kopogtatott, szállást kérve Szentestére. Minden ajtó bezárult előtte.

Kremp sóhajtott, leugrott a fáról, majd felhúzta csuklyáját, hogy meg ne ijessze az idegent. Bizonytalanul, de kedvesen szólította meg:

– Itt nem találsz menedéket éjszakára… De gyere, kövess!

A katona habozva indult utána. A lány egy apró kunyhóhoz vezette, ahol meleg kandaló égett, …

– Anyuuu, a csacsi az cica? – kérdezte a hároméves Brigitta édesanyjától.
– Ó, dehogyis, Brigikém! A csacsi az egy kicsi szamár. Miért kérdezed?
– Ma az oviban tanultunk egy kis versikét, benne van, hogy: csacsi. Meg az is ott van, hogy „ógmóg”. Anyu, mi az az „ógmóg”?
– Óg-móg azt jelenti, hogy gondolkodik valamin.
– Elmondom a verset, jó?
– Persze, mondd csak!

Brigi meghajolt, majd elszavalta a verset:
Kicsi csacsi sétál, a két füle szétáll.
Azon óg-móg, mi legyen: kertész vagy tanár?
Ha megnő a kis csacsi, egy lehet csak: szamár.

A kislány megint meghajolt, anyukája megtapsolta.
– Tudod mit, Brigi? Szombaton elmegyünk hármasban (te, apu meg én) az állatsimogatóba, és ott közelről is megismerheted a kicsi csacsit. Na, mit szólsz?
– Jaj, de jó! Mennyit kell még aludni …

– Kukurukú! Kukurikú! – Kél a nap! Jó reggelt! – kukorékolt a kakas.

– Jó reggelt, szomszéd úr! – rikkantotta vissza a rigó.

Nyújtózkodva, nagyokat ásítozva ébredeztek a baromfiudvar lakói. A kiscsibék bújtak elő leggyorsabban jó meleg fészkükből.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – de csodálatos ez a reggel!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – mily jóleső a napsütés!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – olyan jót aludtam!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – nagyon szépet álmodtam.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – ma örömtelien fogok játszani.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – érzem, hogy élvezetes lesz a napom! – csipogták egymás után a sárga színű tollpamacsok.

Azzal máris csipegetni kezdtek. Eleinte még tyúkanyó közelében, aztán egyre inkább távolabb tőle. Hamarosan telerakták icipici …

Mogyi a Makkosfalvi ligetben élt családjával, egy termetes vén tölgyfán. A hosszú-hosszú zord és dermesztő téli hideg után kora reggel kismadarak füttye csábította ki jó meleg fészkéből.
– csukk-csukk-csukk – eleget pihentünk a fészekben, gyertek játszani!- Testvéreivel: Cibókával és Kelempájsszal ágról ágra, fáról fára ugrálva pajkosan jöttek le. Szokás szerint kíváncsian kerestek, kutattak, fogócskáztak. Nagyon aranyosak voltak. – Nézzétek mennyi hó! - két kézzel belemarkolt és feldobta. Aztán gyúrt egy gombócot és megkezdődött a hógolyócsata. – Közben gondtalanul beszélgettek, mókáztak és kacagtak.
 – Na, én megyek- szólt Cibóka, – ebédet szeretnék főzni!
– Jól van – mi még maradunk egy kicsit- felelte Kelempájsz. Egészen addig hógolyóztak, amíg át nem nedvesedett a bundájuk. Akkor …