Úgy érezted meg kell sebezned, pedig őszintén, gyermeki szívvel szerettelek, és ez káprázatnak tűnt ebben a háborgó, hazug világban. A köztünk levő korkülönbség áthidalhatatlannak tűnt, mert téged már fogva tartottak a múlt tapasztalatai. Nem volt már sem fekete, sem fehér az álmaidban, szürke volt minden, de nekem a mai napig színesek az álmaim. Vörösnek látom a tulipánt, a mohát zöldnek, a hollót feketének, a kimondott szavakat igaznak, az érzést őszintének, minden praktika és fondorlat nélkülinek. 
Te tiltakoztál az érzés ellen, ami áramütésként futott végig az idegpályáidon, de hallgatásba burkolóztál, nem mondtad soha, hogy szeretsz. Megijedtél. Bevallom én is féltem. Egyik délután őszintén elmondtad, nem akarsz hozzám tartozni, mert nem tudsz, és nem is akarsz senkihez kötődni. A …

A nap vörösen izzott a látóhatár szélén, és a hullámok szerelmesen érintették a parti homokot. Joe mindig csak délután jött, és mindig sietve érkezett. Hozzánk közel vert tanyát, de nem tartozott közénk. A mester most is megvárta, hogy megérkezzen, és csak azután adta ki nekünk a feladatot, mint néhány napja mindig, amióta Joe megjelent itt a parton. Nem tudtam a feladatra figyelni, mert mindig őt vártam. Az idő akkor telt meg tartalommal a számomra, amikor ő megérkezett. Nem tudtam levenni a szemem róla, és amikor találkozott a tekintetünk, úgy éreztem perzsel, éget a pillantása. A szüleim jutottak eszembe, ha tudták volna, hogy ide egy fekete fiú is jár, nem engedtek volna el a festőtáborba. Apám gúnyos hanglejtése jutott eszembe, ahogyan megszólítja a földjeinken dolgozó embereket. Nem …

Buenos Airesben az éjszaka nem sietett sehová. Fekete palástja ráborult a házakra, végigsimította a házfalakat, elidőzött a kapualjak alatt, és megértően rejtette el a szerelmes párokat. A város úgy lélegzett, mint egy fáradt öreg hölgy, akiben még ott dobban a tangó édes ritmusa. A Río de la Plata párája sósan tapadt a bőrre. A San Telmo negyed macskakövei fölött a lámpák fénye sárgán folyt a kövekre, mint egy aranyszínű érintés. A levegőben ott kavargott valami ősi: a bandoneón sóhaja, a két test közötti feszültség forró íve, egy kéz lassú birtokló mozdulata, a szerelem és a harc örök, érzéki dialógusa.

A férfi először csak állt a tér szélén. Magas volt, mozdulatlan, mint egy szobor, egy élő istenség, aki egy pillanatra elidőzött a földön. A tekintete vibrált mintha valakit keresne, …

Az adott futárszolgálat kicsit a postai kézbesítésre hasonlított. Már, ha az embernek egyáltalán van hozzá kedve, hogy kikeljen puha ágyából, és hajnalok hajnalán máris jelentkezzen a csomagküldő pontokon, ahonnét későbbi munkaideje beindult.

Alpár eredetileg postai alkalmazott volt, aki takaros, közepes méretű kerekes kocsival szállította ki a megrendelt leveleket vagy online termékeket az embereknek, és kisebb, megbecsült hálát érzett, amikor egyszer-egyszer nagy ritkaságszámba menően előfordult, hogy a nyugdíjaskorú emberek valósággal összevissza csókolgatták, amikor meghallották, hogy aprócska aranycsengőjével rendszerint hármat csönget.

– Alpárkám! Hát megjött végre! – borult valósággal nagymamai aggódással az egyik idős asszony a felnőtt, kissé megszeppent férfi nyakába, és …

Azt hiszem, minden embernek szüksége van a tudatos magány megélésére. Főként azoknak, akiknek a személyisége alapból egyfajta „magányos farkas” vagy, ha tetszik, „örök lázadó” stílussal párosul.
Szüleim elfoglaltak voltak, és kisgyerekként az ember kicsit hamarabb megérti, hogy a szülők elsősorban azért dolgoznak, hogy imádott gyerekük semmiben se szenvedjen hiányt, és persze mindent megkaphasson, ami egy hozzávetőlegesen egészséges gyerekkorhoz segítené hozzá. (Persze többé-kevésbé.)
Különös, furcsa gyerek lehettem, mert önző módon mindig is elsősorban a saját dolgaim után mentem, és csupán olyan dolgok érdekeltek, melyek kíváncsiságomat, érdeklődésemet felkeltették.

Mindig úgy képzeltem, mintha egy film főszereplője volnék, aki sárkányokkal vagy űrmutánsokkal viaskodik, és akinek …

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas, smaragdzöld erdő, ahol a fák koronája olyan magasra nyúlt, hogy a madarak felhőket súrolva daloltak bennük. Az erdőben éltek a zöld manók – (apró, szorgos népség) –, akik mohából és virágszirmokból építették házaikat. És ott éltek a tündérek is, akik a harmatcseppeket gyémántként csillogtatták a leveleken minden hajnalon.

A manók és a tündérek szerették egymást, bár külön világban éltek: a manók a földben és a gyökerek között, a tündérek pedig a levegőben, a fény és a szellő birodalmában. De minden évben, amikor a legelső hópihe lehullott, összegyűltek a tisztás szívében, hogy megünnepeljék a szabad erdő napját.

Ezen a napon senki sem dolgozott, senki sem sietett. A manók dióhéjban sült süteményt hoztak, a tündérek …

Óriás vihar pusztított
végig a falu szélénél.
Mindenki a menedéket
kereste magának fürgén.

Az ég minduntalan dörgött,
villámok sűrűn cikáztak.
Olyan, mintha világvége
után nem takarítanának.

A kis gólya egyik szárnya
megsérült a tornádóban.
Odaszólt neki a párja:
– Gyere a madárkórházba!

Sipító hanggal jelezte,
hogy valaki észrevegye.
Jött az ápoló sietve,
bekente, be is kötözte.

– Ez finom békahús, egyél!
Kell, hogy hamar erős legyél!
Jól esett a gondoskodás,
jutalom lett a kacsintás.

El is kezdett gyógyulgatni,
igyekezett szót fogadni.
Igen megszerették egymást,
együtt csinálták a tornát.

– Emeld kicsit magasabbra,
aztán hajlíts oldaladra!
Pár nap múlva nem billegett,
hanem szárnyával illegett.

Napról napra magasabbra,
míg eljutott a …

A levegő egyre melegedett,
a fészkek is megelevenedtek.
Minden irányból már jöttek-mentek
a tojásból kikelt csepp egyedek.

Többen vizet kedvelő csemeték,
kik próbálják úszótudásukat.
Ahogy anyukkal belecuppannak,
rögvest evezni is megtanulnak.

A tóparton egy apró homokvár
nyújtogatta tornyát az ég felé.
Épp odaért egy pici vadkacsa,
aki most kelt ki még a tojásból.

Mi lehet ez? Megnézem – gondolta.
Nem tudom, hol vagyok! Mit is látok?
Segítséget én honnan kaphatok?
Nagy nehezen feljutott a csúcsra.

Azonnal belecsúszott a tóba.
– Segítség! Mi zajlik itt le velem?
Mi ez a valami? Nem ismerem!
Kapálózni kezdett a lábával.

Megérzi, hogy tovább is halad már.
Milyen csoda! Nem lépek sehova,
mégis közelednek felém mások?
Kicsik, nagyok, színesek és …

Gyakori az árhullám
a folyó ezen szakaszán.
A tavaszi olvadás nagy
víztömeget sodor át.
Meg-megrémiszti a
víz apró élővilágát.

Kacsamama tojásait
derékig vízben álló
nyárfa odvába rakta.
Félti, jól be is takarta.

Hömpölygött a vízáradat,
repedtek a tojáshéjak.
Bújtak elő a kicsik,
mint a sötét siserahad.

– A következő áradatnál
már ti is vízre szálltok!
Együtt fedezzük majd fel
a titkos vízivilágot!

Apró, ügyes szökkenéssel
lejtenek a habok közé.
Egymás után sorakozva,
mint megannyi katona.

Mindig akad kakukktojás,
ki nem bírja a csobbanást.
Félelem ül a szárnyában,
anyáért kiált, hogy hallja.

– Gyere értem kérlek!
Nagyon, borzasztóan félek!
Mi lesz, ha visz az áradat,
s többé téged nem láthatlak?

– Én már azt megterveztem,
nem lesz bajod neked …

Valamikor réges-régen, még abban az időben, amikor a gyerekek mezítláb szaladgáltak egy kiadós nyári zápor után, amikor még tehénke kérődzött az istállóban, és békák brekegése hallatszott a nádas felől, a családom egy tarkabarka rét kellős közepén egy aprócska házban élt.  Tavasztól késő őszig az ámbitus alatt fogyasztottuk el a reggelit, ebédet, vacsorát. Az estéket szerettem a legjobban, mert vacsora közben a szüleim a másnapi teendőket beszélték meg, és én addig bámulhattam a sötétkék égboltot átszúró sejtelmes csillagokat, és tudtam nemsokára nyugovóra tér mindenki. Csupán a kutya ugatja majd az égbolton komótosan ballagó holdat, a tücskök is elteszik a hegedűjüket, és bent a levendulaillatú szobában régi időkről, hajdan élt emberekről meséltek a szüleink, a kismalacról és a …