Nora a ház előtt ült az autóban. Kezében a telefon, újból elolvasta az üzenetet.
„Most menj haza! Mindig azt mondtad, Diana különb társat érdemel nálam. Nézd meg, ki a különb, kiért dobott!”

Nem akarta elhinni, hogy Kian, aki a húga volt barátja, soraira reagálva megtette, hogy hazajött. Felnézett az emeleti ablakokra. Csendes minden, az utcán senki, mindenki éli a hétköznapi életét. Kiszállt az autóból, bezárta. A telefont zsebre téve elindult a ház felé. A kulcs halkan fordult, maga sem értette, miért jár csendben.

A nappali, a konyha üres. A megszokott délelőtti csend. Ahogy belépett a konyhába, csend telepedett rá, különleges légkör. A csend, a nevetés vagy az edények csörömpölése, az ismerős hangok hiánya szokatlan volt. A levegőt átitatták az ismerős aromák: a reggeli kávé, a …

Terézia, ezt a szép nevet adták az újszülöttnek szülei, amikor nyolcadik gyermekként meglátta a napvilágot. Különleges névvel illették, mert akkoriban csak Marik, Bözsik és Katik születtek. Cipő és rendes ruha már nem jutott neki, szülői szeretetben sem volt sokáig része. Négyévesen árvaságra jutott, nővére nevelte fel a saját gyermekei mellett. Ahhoz, hogy valamennyire meg tudjanak élni, Teréziának is dolgoznia kellett gyereklány fejjel. Tizenkét évesen szegődött el a falu mezőgépészének családjához. Otthoni mindenes munkát kellett végeznie, amibe beletartozott a veteményes kapálása, a takarítás és a konyhában való segédkezés is. Havonta egy szabad délutánt kapott, amikor meglátogathatta családját. Még örült is neki, hogy estére vissza kell érnie a munkaadójához, és éjszaka nem kell …

Olykor, ha elmélázok a régi vasárnapok ízén, illatán, újfent fiatalnak érzem magamat. Nem több ez egy kóbor fecskevillanásnyi röpténél. Ám mégis orákulumként hat megtört, elfáradt testemre, lelkemre.

Azoknak a régen volt vasárnapoknak különleges bája volt: az egész heti szürke, feledésre ítélt hétköznapok koronája. Talán, mert a fali kalendáriumban piros betűvel villogott, talán, mert az ünnepi hangulat még a legszegényebb házaknál is kicsapott az utcára. Fortyogó húsleves illata szállt, kanyargott a piros háztetők felett ugyanúgy, mint a zsúptetős, parányi ablakos, egykori cselédházacskák felett is.

Még a levegő színe is más volt vasárnap. A vén házőrzők is kimértebben, hivatalosabb hangon csaholtak, mondhatni, csak illemből.

Mondom, villanásnyi idő mindez, a fellobbanó emlék, …

„Majd holnap” – mondja a mediterrán lélek és igaza van. Minek sietni? Hiszen a holnap csak akkor jön el, ha a ma már elfáradt. A mai nap terhét hordjuk, mint öreg fa az árnyékot. Luther örök érvényű mondata: ha tudnám, hogy holnap vége lesz a világnak, ma még ültetnék egy fát. Azt kérdezed hogy kinek? Hiszen ha a világnak vége, akkor ki élvezné a fa árnyékát, és ki szedné le a gyümölcseit? Látod… már megint aggódsz...
A francia vállat von: „Ilyen az élet.” A hindu guru mosolyog: „Ha már rohanni kell, hát rohanj lassabban.” A Biblia bizakodva súgja: „A holnapért aggódjon a holnap.” Az ezoterikus bölcselő csendben figyel: „Minden itt dől el – a mostban.” Kinek van igaza? Mindegyiküknek. Más szemmel nézik ugyanazt a valóságot, csak a fénytörés változik.
Először születsz. Csak aztán …

Irma meghúzta a borosüveget és letette az üvegasztal szélére, éppen csak le nem esett róla. A porcicák mellett többnapos ragacsos alkoholcsepp piszkította be a szebb napokat megélt, fémlábakon álló asztalt. Régóta már saját magát sem tisztogatta, nemhogy környezete tisztán tartására lett volna gondja. Mostanában minden este kiürült egy újabb borosüveg, amit nem dobott a szemetesbe, így már a nyolcadik üveg sorakozott rajta, kettő pedig az asztal alatt pihent. A reggel többnyire kedvenc helyén érte, elnyűtt fotelében, amiben este elszunnyadt az alkoholtól. Amikor felébredt a kábulatából utált tükörbe nézni. Kereste a régi arcát, de hiába nézett a tükörbe, sehol sem találta. Egy alkoholista, züllött nő képe nézett vissza rá. Utálta a tükörképét. Kereste a szája körüli kis lyukakat, régen …

Óvatosan nyitotta ki a szemét, durván hasogatott a feje. Megpróbált felülni, de megszédült.
– Mi a tollasbéka farka történt? – kérdezte félhangosan, majd fogát összeszorítva felült.
– Hol a búbánatos, feketerezes pokolban vagyok? – nézett a kezében lévő fakanálra.
Lassan felállt, és megkapaszkodott egy gyerekágyba. Szétnézett.
– Szent varjúszem, ez egy óvoda!
Végignézett a kiságyakon, amelyek a fal mellé voltak rakva, sorba. Hangosan olvasta a rajtuk lévő feliratokat.
– Vidor, Tudor, Morgó, Hapci, Kuka, Szende, Szundi. Micsoda nevek.
Kitámolygott a szomszédos helyiségbe, hátha van ott valaki, de csend és béke ölelte körbe.
– Nagyon nem tetszik ez! – morgott, mint mindig, mindenért.
Leült az asztalhoz, és erősen gondolkodott. Arra tisztán emlékezett, hogy a kapitány indulásra …

Egyszer, egy csendes nyári délután, Tücsök Benő komótosan araszolgatott előre a világos színű padlón. Csápjaival tájékozódott, melyeket jobbra, majd balra illegetett maga előtt; ezek csaknem olyan hosszúak voltak, mint a teste, vagy még annál is hosszabbak. Tücsök barátunk, hogy ne érezze magát elveszve a nagyvilágban, hangos ciripelésbe kezdett, fújta a nótáját rendületlenül.

– Cirip, cirip, merre vagytok, szép családom? – majd ismét rázendített. – Cirip, cirip, merre vagy, édes, drága Párom?

És ez így ment egész délután, egy percig sem gondolt arra, hogy valakinek ez esetleg unalmas lehet. Arra sem gondolt, hogy ő most idegen területre tévedt, és ezért talán jobban tenné, ha csendben maradna, és elbújna a cipős szekrény alá, ahol pontosan olyan rés van, amin alá tudna bújni. De …

Az udvar mindig ugyanazzal a mozdulattal ébredt.
Először a kút melletti fém vödör csillant meg halványan, mintha egy alvó szemhéj alól kikukucskálna a fény. Aztán a kerítés lécei között átszivárgott a reggel: csíkokban, óvatosan, hogy finoman ébressze fel a csendet. Megindultak a hangok is: a galambok tompa topogása a tetőn, egy távoli kutya ugatása, és az a nagyon finom nesz, ahogy a fűszálak visszarendeződnek az éjszaka után.
Borka mindezt jól ismerte.

Túlságosan is.

Hisz ott állt az udvar közepén egyedüli bokorként, épp ott, ahol még nem lóg be a konyhaablak elé, és a kerítéshez sem túl közel, hogy a szomszéd ne mondhassa rá: „Már megint átnőtt.” Borka pontosan olyan volt, mint amit elképzelünk, ha meghalljuk azt, hogy „bokor”: sűrű, rendezett, kicsit szétterülő, alul árnyékos, …

Telihold világít az égen,
rókáék kacsát ennének éppen,
előkelő eledelre vágynak,
ne éhezzen gyomruk másnap.

Róka mama ráparancsolt fiára:
kacsahúst hozzál vacsorára,
friss húst rakj az asztalomra,
pakold ide nagy halomba!

Morfondírozott a kis róka:
de jó lesz ma egy kis móka,
megszerzi a zsákmányát,
emberszem ne lássa hát!

Tél volt, korán sötétedett,
nemsokára esteledett,
lábait emelgette hangtalan,
kacsa ólját kerülgette zajtalan.

Orrával az ólat szagolgatta,
lábával a földet kapargatta,
kacsa lábát majdnem elérte,
mikor puska durrant mellette.

Házigazda észrevette,
puskáját rászegezte,
azon nyomban elkergette,
ráijesztett ravaszdinkra.

Róka fiú szedte lábát,
így mentette az irháját,
elmaradt a kacsator,
tovább nő a kacsatoll.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas, smaragdzöld erdő, ahol a fák koronája olyan magasra nyúlt, hogy a madarak felhőket súrolva daloltak bennük. Az erdőben éltek a zöld manók – (apró, szorgos népség) –, akik mohából és virágszirmokból építették házaikat. És ott éltek a tündérek is, akik a harmatcseppeket gyémántként csillogtatták a leveleken minden hajnalon.

A manók és a tündérek szerették egymást, bár külön világban éltek: a manók a földben és a gyökerek között, a tündérek pedig a levegőben, a fény és a szellő birodalmában. De minden évben, amikor a legelső hópihe lehullott, összegyűltek a tisztás szívében, hogy megünnepeljék a szabad erdő napját.

Ezen a napon senki sem dolgozott, senki sem sietett. A manók dióhéjban sült süteményt hoztak, a tündérek …