A végső állomás

Feszült csend tapad a tájra,
nem kószál madár sem,
elázott avaron csusszanok,
a fénylő reggeli ködben.

Emelkedő lélekkel baktatok,
fel az áldott dombra,
tagjaim fájdalomba foglalva,
az elszisszenő füst,
a kéményekből körém terül.

Kapaszkodom,
a rozsdás korlát,
markolja kezem,
mintha meg akarna tartani,
valamit belőlem.

A billegő lámpaburában,
elpislant a fény,
varjak kacarásznak,
a kandeláber tövén.

Lassan felérek,
nyirkos a hátam,
meg-megállok,
harmatot lehelek.

Takaros a kis ház,
egyszerűn hívogató,
recsegve nyílik az ajtó,
örülök a tűz fényének.

Pattog a kandallóban,
a hasáb izzón vakít,
viháncolva lobban,
fel a melegség.

Hálám közben omlik a kabát,
helyére teszem.
Leroggyanok terülve,
töltöm be a széket.

Frissítő dallam üdít.
felharsanó zsoltár,
mennyei szent ének,
emel és ölelve derít.

Szívemből felszakadó,
engedelmes alázatban,
fohász van a dalban,
s a válasz vigasztaló.

Isten velem van itt!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.