Szelíd esti képek

Már a vadludak karcolják
az eget, nem csendesek,
hegyeken fehér felhőpamacsok,
szél gurgatva töredeznek.

Minden lassabb, szomorúbb,
mintha lélek kalimpálna,
lemaradt szürke kis lúd
ricsajt ereszt a tájra.

Emelkedve távolodnak,
reménnyel tűnve el.
A csapzott szárnyú varjak
utánuk kárálnak.

Koszos falú kis viskók
mozdonyként füstöt pöffentenek,
kormot eresztenek ködben,
sárban fuldokoló utcákra.

Bicikli gyenge fénye inog,
pásztáz szerényen, tompán,
köszörül a löttyedt dinamó,
ki tolja, már túljutott a korcsmán.

Apóka néha szottyant, felvillan
ráncos arca, merev tekintete
a fel-felizzó pipától.
Küszködve tartja magát
a cuppogó kapcában.
A visszajárót szorongatja markában.

Keresi, kutatja az ismerős ablakot,
néha elakad egy nótában.
Kuvasza jön elé simulva,
hazaér a táskából a virág is.

Szelíd, csendes az asszony,
megpihenteti a meleg szobában.
Nem korholja. Imádkozik magában.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.