Egymásba karolva

Jobb karom hátán
bal kezem mancsai közt
fejem nyakánál

Szederfekete,
hóvirágfehér, csermely-
tükörszínű dús
meleg bundája lágyan
takarja pirosló orcám:

Érzem, miként a
hó leolvad róla, látom,
ahogy szívcseppek
formájában ér földet
zúzmarás fűtalajon.

A holdfény alatt,
mint kisgyermeket bolyhos
törölközője,
törli nyelve finoman
dércsípte orrom hegyét.

Nincs tér és idő,
melyben szívesebben len-
nék, mint itt és most.

Ebcsontként
forrunk össze egymásba
karolva. Vele:

Masnikával,
fekete farkaslánnyal,
míg csak tehetjük.

Boldog létezés
önfeledt, édes íze,
mely belőle szár-
mazik, soha, de soha
nem lehet elég.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.