A végtelen körforgása

Forrás: Fekete kövek, Bihar megye, Erdély

Én vagyok a Nap, minden reggel én keltelek,
Én vagyok a parázs, mi benned izzik, forrik.
Nappal vigyázok rád, éjjel a Holdhoz küldelek,
Reményt és életet adok, látástól napnyugtáig.

Én vagyok a szél, mely elűzi a sötét felleget,
S a csend, mely néha lelkedben megpihen.
Vágyaid a tiszta égbolton új életre kelnek,
A csillagok rólunk az univerzumnak mesélnek.

Én vagyok a hideg, mely télen ridegen átölel,
Befagy a tó, hull a hó, a fa ágán hóharmat ül.
A tavaszt várod, a szerelmet, a megújuló életet,
S a nyári meleget, hol a tücsök hegedül.

Én vagyok az éjszaka, távolban a naplemente,
Lelkedben a remény, ragyogás a szemedben.
Az égen esthajnalcsillag, Holdnak fénye,
A tested álomra tér, boldogság szívedben.

Én vagyok a víz, a forrás, mi oltja szomjadat,
Mely fát éltet kertedben, udvarodon virágot.
Kiszáradás a tavakban, folyókban az áradat,
Tengerszem a hegyekben, mely tükrözi arcod.

Én vagyok a természet – a születés, az élet,
Örökkévalóság, az évszakok váltakozása.
A teremtő, a nehézség, a jólét és a szeretet,
Álmait és vágyait a világ bennem megtalálja.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.