Luca nap

Ősi moraj kél a földből,
pirkadat ver rám a ködből;
árnyak ülnek küszöbömre,
suttogást hoz át a földre.

Tizenkettő vár köröttem,
tizenhárom nincs közöttem;
búzaszálból fonják átkát,
szél sem hordja el a lángját.

Só szemével hintik titkát,
három csomó őrzi láncát;
senki sem tudja, mi méri
annak éjét, aki féli.

Ükunokák fát faragnak,
kilenc napig ugyanannak;
hónuk alatt szék a vállra,
éjfélkor lépnek a tárgyra.

Rózsafüzért mormol ajkuk,
fény-árnyéka reszket rajtuk;
egyik rááll, nagyot kiált –
s boszorkány nézi a fiát.

Mákot szórnak út porába,
fokhagymát a kulcslyukába;
ajtófélfa késsel teli,
seprű a keresztet veti.

Luca széke recseg, ropog,
múltidő ködébe suttog;
odapillant, látni kezdi
mind, mi él még: árny és ennyi.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.