Emlék

Emlékszem arra a napra,
arra az egykori délutánra.
Ültünk a csendben a pamlagon,
szótlanul.
Egymás kezét fogtuk,
elengedni nem akartuk,
csak szorítottuk,
némán.

Most is őrzi kezem, kezed melegét,
emlékét, e néma párbeszédnek.
Foglya lett ott akkor kezem,
kezed édes börtönének.
A két kéz egymást ölelte,
elválni egymástól, akkor nem akartak.

A válás csak később jött el,
s hogy egy nap mégis így lett,
Az én bűnöm volt
Arról én tehettem.
Terhe most is nyomja lelkem.
A válást, bár fájt a szívem,
mégis én voltam az,
ki kezdeményezte.

És ha kérded, sajgó sebbel szívemben
miért tettem?
Nos, oka s kiváltója volt e tettnek,
az akkor érzett heves, nagyfokú
vágy a szabadságra,
Akkor a döntésben ez volt
mindenek előtt, a legfőbb, az első,
a meghatározó.
Később e vágy,
Lett büntetésem,
s maradt ezidáig még elérhetetlen,
be nem teljesült óhajom is,
most is űz, gyötör, ösztökél,
az oly áhított cél,
a szabadság elérése, megszerzése felé.

Te szeretett s hűtlen
SZABADSÁG
Most tőled kérdem,
hisz kisiklottál kezemből
nem egyszer már!

Vajon elérhetlek-e még,
itt lenn a Földön életemben?
Vagy csupán, majd csak odafenn,
ama túloldalon ölelhetlek végre,
ahogy szeretttelek volna üdvözölni
már oly régóta?

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.