Stelázsi

Élénken áll előttem,
a papírral felöltözött,
apám tákolta,
zöld deszkalapos stelázsi.
Garázsunk sarkában rejtőzött,
tetejét még fel se értem.

Gyerek voltam nagyon,
hamar eluntam,
az udvaron,
a játékot s magam.

Vonzottak a színes, tarka,
mindenféle üvegek,
s a rejtély, melyikben mi lehet,
nyerhetek-e ellenük küzdelmet?

Szellemes feliratok mögött,
lapult édes, savanyú boldogság.
Kacéran hívogatva csúfoltak,
a befőttek, lekvárok, szörpök,
mint ellenség, vicsorogtak felém.

Már nyúlni is kezdtem,
nem tudom, mi bújt belém,
édesanyám ha ott nem terem,
már-már el is vétkezem,
egy üveg meggyet sikerrel,
így is levertem.

Néztem görbülő szájjal,
mint vesztes Don Quijote.
Kifelé gurultak a szemek,
az üvegcserepek köré,
minden csupa piros lé.

Riadt tekintettel álltam,
– Máskor inkább szólj,
ha kérsz, s majd én adok.
– mosolygott rám
szelíden jó anyám.

Gondoskodó szeretete,
óvott éjjelen és nappalon,
számtalan szélmalomharcomon.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.