Ballada a cigarettavégekről

Eldobott cigarettavégek fekszenek mindenütt.
Az utca kövén, a járdaszél közelében,
a buszmegállóban és környékén,
szétszórva, kihűlten, holtan.
Valaha jobb napokat élt cigarettaszálak
büszkék, egyenes gerincoszlopúak,
dohányos szájak kedvencei voltak,
nagy szippantásokkal elszívottak.
Aztán életük során eljött
az az elkerülhetetlen, gyászos pillanat,
mikor már csaknem teljesen elszívták őket,
s nem marad belőlük más, csak egy kis maradék,
egy még el nem füstölt vég, a csikk.

Az egykor büszke,
érintetlen cigarettaszálakat
elszívják, s így elfogynak,
invalidusaivá válnak a dohányzásnak,
használhatatlanok lesznek,
s mint ilyeneket, elhajítják őket.
Életük hirtelen nagy fordulatot vesz.
Élik a rájuk váró kihívásokkal teli,
megváltozott, nyomorúságos életet.
Cigarettavéggé válva
egyaránt osztoznak
többi társaikkal a közös, sanyarú,
utcán töltött élet mindennapjaiban.

Szegény cigarettavégek, maradékai
a teljes, még ép szál cigarettáknak
lett belőletek:
torkok falát
egykor cirógató füsthordozó emléke.
Elvetélt maradványa
el nem füstölt élvezeteknek.
Meggondolatlan,
hirtelen tett mozdulatok következménye,
melyek nyomán feküsztök
az utca porában, elhagyatottan.
Gondoltok-e még vajon egyáltalán jövőtökre?

Számoltok-e még vele,
avagy már ez a lehetőség
végleg a kútba esett?
Harcoltok-e még kitűzött célokért,
vagy már föladtátok,
s feküsztök csak szótlanul,
megadóan, bénán, némán az utcán,
sorsotok kitéve akármilyen jött-ment cipők
kényének-kedvének,
melyek, ha akarják,
akár egyetlen mozdulattal
benneteket eltaposhatnak,
törékeny testetek felszakíthatják,
dohánybensőtök maradványait
beledöngölhetik, szerteszét szórva a járdába,
hogy örökre mindenki elfeledkezzen rólatok,
hogy egyáltalán e földön léteztetek,
itt megfordultatok.

S tán már a Karácsonyt sem várjátok,
s nektek ajándékok nélkül múlnak el
majd az ünnepek,
csupán maradnak az örök hétköznapok,
még ünnepnapokon,
még oly nevezetes alkalmakkor is,
mint Karácsony.
És mikor az éjféli misére hívó harang
szavát halljátok, és látjátok,
hogy mások
ünneplőbe öltözve igyekeznek
az éjféli misére, szívetek elszorul,
hogy nektek a Jóisten milyen
sanyarú sorsot tartogat.
Kénytelenek vagytok ekkor is,
Karácsonykor is kint a szabadban,
az utcán mozdulatlanul feküdni
hideg, rideg kövezetén a járdának,
s noha próbáljátok magatokat tartani,
de akárhogy is igyekeztek,
néhány kéretlen könnycsepp
megjelenik szemetekben,
de hogy mások ne vegyék észre őket,
gyorsan le is törlitek a fegyelmezetleneket,
és csak feküsztök, mint kiterített holtak,
kik nem várnak már másra, mint koporsóra.

Sorsotok firtatása során
más kérdések is felmerültek bennem:
vajon sajnált-e már valaki benneteket?
Vajon van-e olyan lélek,
ki könnyet is ejtett értetek?
És vajon voltatok-e valaha szerelmesek?
Szerettetek-e karcsú,
szépszemű cigarettavég-lányokat?
S előfordult-e, hogy hűtlenül elhagytátok őket,
és elfüstölögtetek szótlanul a találka előtt,
s megszöktetek a randevú helyéről?

Sok-sok cigarettavég,
mind-mind megannyi sors,
elrontott, dugába dőlt élet.
És ennek kapcsán
sok-sok felmerült kérdés, mely
többnyire maradt megválaszolatlanul,
s melyek csak úgy, egyik nap reggelén
eszembe jutottak, miközben láttam őket
heverni árván a járdán
azalatt a néhány perc alatt,
míg a következő buszra
a megállóban vártam.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.