Behavazott fák a Hargitán

Friss hó borul a földre,
mintha az idő maga is megállna egy pillanatra,
s fehér ujjakkal elsimítaná mindazt, ami felesleges.
A fenyvesek egyenes tartással emelkednek az ég felé,
mint régi imák, melyeket már nem mondunk ki,
de bennünk élnek.

A Hargita nem beszél hangosan,
csak jelen van, rendíthetetlen nyugalommal,
és aki belép ebbe a csendbe,
annak a lépte is óvatosabbá válik,
mintha félne megzavarni valami szentet,
ami régóta őrzi önmagát.

A hó alatt alszik a nyár emléke,
s a hideg, amely az arcomat csípi,
nem eltaszít, hanem felébreszt,
mert itt a fagy is igaz, nem bánt, csak megmutatja,
milyen az, amikor az ember végre
nem menekül önmaga elől.

Minden roppanás a talpam alatt
egy halk visszhang a múltból,
minden lélegzetvétel egy régi tél emlékét hozza vissza,
és rájövök, hogy ez a táj nem csupán körülvesz,
hanem belülről tart össze,
mint egy kimondatlan eskü.

Amikor majd elindulok lefelé a hegyről,
a fenyők nem búcsúznak, csak állnak tovább,
tudva, hogy aki egyszer itt barangolt,
az már viszi magával a Hargita csendjét,
a hó tisztaságát, a tél fehér igazságát,
és bármerre sodorja az élet, mindig hazatalál Csíkországba.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.