A pilóta öröme 2.

Mogyi beiratkozott egy pilótaképző tanfolyamra, mert arról álmodozott, hogy repülni fog és berepüli az egész országot. A tanítást tapasztalt repülést irányítók végezték. A tanfolyam ideje alatt teljesülhetett Mogyi álma.

– Olyan volt, mintha egy hatalmas, sebesen szálló madár hátán utaztam volna! – mesélte Mogyi testvéreinek. – Felszálltam a levegőbe. Ahogy emelkedtem egyre feljebb, egyre kisebbek lettek a házak, a fák, a toronyépületek, a járművek és minden más is. Egyszer csak akkorák voltak, mint az apró játékaink. Végül olyan picik lettek, mint a hangyák, aztán egyszer csak el is tűntek.

Gyönyörű országunk olyan volt fentről nézve, mint egy hatalmas, színes takaró. A zöld mezők és az erdők pedig, mintha festették volna őket. Az Alföld egy hatalmas síkság, lösz és homok borította. Itt legelt, a Hortobágyon a szürkemarha. A túzokból, a hatalmas madarunkból is itt él a legtöbb.

A Duna és a Tisza folyóink csillogtak a fényben. Úgy kanyarogtak, mint a kígyók, mint a földre terített szalag, vagy mint az ugrókötél.

A Balaton meg pont olyan volt, mint a térképen. Nagyon szép és kék színű. Hasonló volt a Velencei-tó is, csak sokkal kisebb.

Amikor a Kis-Balaton fölött repültem, annyira megigézett a tó szépsége, hogy a közelében leszálltam. A Kányavári-sziget, maga a földi paradicsom! Végig mentem a különleges fahídon, megálltam a közepén és szeme-szám eltátottam, oly gyönyörűséges volt a látvány, a vízben lépkedő és úszkáló, s a fölötte szálló kedves és szépséges madarak. Nagyon tetszett a zenebonájuk, a lármájuk is. Számomra igen kedves volt a természet eme zenéje. Majd a tanösvényen végig haladva felmentem a kilátóba, ahol megcsodáltam az ott élő madarakat. Miután mindent megnéztem, tovább repültem.

A Fertő-tó nagyon különleges tó volt. Azt gondoltátok volna, hogy a vize enyhén sós? A tengerek vize is sós. A tavak vize édes, de azért ne kóstoljátok meg, mert nem innivaló! De máris suhantam tovább. A városok különböző méretű, szélességű és magasságú, téglalap alakú gyufásdobozoknak látszottak. Budapest, hazánk fővárosa fölött szállva megpillantottam egy különleges, díszes épületet. A Parlament gyönyörű volt, mint egy apró, csipkézett mézeskalács süti. A Mátyás-templom meg, mintha gyufaszálakból épült volna. A hidak vékonyak, szürkék, és kecsesek, alattuk pedig egy hosszú kék fonál, vagy zsinór, vagy talán inkább egy szalag kanyargott.

A Mátra és a Bükk hegységeink olyanok voltak, mint amikor homokvárat építünk, csak zöld színben pompáztak a növényektől, télen pedig hófehérben tündököltek a hótól. A felhők, amelyek között szálltam, fehér pihe-puha tejszínhabnak tűntek.

Viszont a felszállást, (az emelkedést) és a leszállást, földet érést (vagy landolást) nehezen lehetett megszokni. Eleinte émelygett a gyomrom, ez kellemetlen volt a számomra. Ezért kitaláltam, hogyha rágózom, akkor sokkal jobb. Kevésbé kattog, vagy dugul be a fülem. Utána persze kidobtam a rágót a szemetesbe.

Ha megkapom az engedélyt és szeretnétek, akkor benneteket is elviszlek magammal.

– Szeretném kipróbálni!- örvendezett Cibóka.

– De jó lenne! – mondta derűsen Kelempájsz. Sok-sok idő eltelt, mire Mogyi megkaphatta az engedélyt arra, hogy egyedül repülhessen. Akkor elhívta a testvéreit is. Ezúttal együtt hasították a levegőt, gyönyörködtek kicsi, de szeretett hazánk szépségeiben.