Márai Sándor képzelt visszaemlékezése örök szerelmére, Lolára

Luca napja van. Teljesen felesleges lenne Luca széket faragni, mert ebben a kiszámíthatatlan, szomorú és légvédelmi szirénáktól harsogó országban már nem akarom a jövőt látni. Belefáradtam az emberi hatalom oly mély kapzsiságába, mely kiűzte belőlem az élni akarás vágyának legkisebb írmagját is. Mivé lett az az emelt fővel járó úr, mely egykoron voltam, kit utolsó leheleted végéig hűen szerettél? Hová lettek a végtelen hosszú beszélgetéseink azon a kopott padon, melyen úgy szerettünk ülni a magas fák árnyékában? Minden tovatűnt, elillant, ahogy az évek is, mind egy szempillantás alatt vesztek a semmibe, visszahozhatatlan. Elillantak a veled töltött gondtalan és fiatal napjaim, melyben csónakáztunk az öreg Tiszán. Mit nekünk Balaton? Ültél szorosan mellettem a szép csipkés ruhádban, rózsaszín szalagos kalapodban, míg én egy komoly irodalmi művet olvastam fel neked. Te meg ittad minden szavam, és láttam a tekintetedben azt a tiszta lelkedet, ami Rád életed végéig oly jellemző volt. Akkor letettem az ölembe a könyvet és arra gondoltam, hagyjuk Dumast, engedjük el egy olyan rövid pillanatra, melyből a szerelem apró, de annál mélyebb szikrája lobban fel. 
Egy olyan szikra, mely az embert élete végéig kíséri és kérges szívét felmelegíti, még ezekben a rideg és magányos pillanatokban is, mint a mai.